Ez a 25. Sziget. 1993-ban Müller Péter Sziámi és Gerendai Károly közösen találták ki, hogy „kell egy hét együttlét” – az egykori Diáksziget fővédnöke az akkori köztársasági elnök Göncz Árpád volt. Azóta eltelt 24 év, és nagyon sok minden történt a Szigettel és a Szigeten is: megpróbáltunk néhány emléket összegyűjteni: Dragomán György az Iron Maiden-koncertről írt. 

Figyelj már kisgyerek, nem akarok beszólni neked, de hallottam, hogy mit mondtál az előbb annak a csajnak, mielőtt felszálltál volna a hévre, hogy szar volt az egész buli és pláne a hangosítás, de azért nem kéne így szidni a Maident, pláne nem így koncert után. Ahogy elnézlek, te még meg se születtél amikor Bruce Dickinson már a Run to the Hillst énekelte, szóval nem ártana egy kicsivel több tisztelet, érted. És ne gondold, hogy csak azért, mert neked most nem jött össze, nem lehet a Maidennel csajozni.

Nem azt mondom, lehet, hogy nem volt a legjobb a hangosítás, és Dickinson is volt már jobb formában, de egyrészt nem ő tehet arról, hogy nem adtak rendesen kakaót a hangjára, mert szerintem, hogyha tőle függött volna, most egész Óbudán mindenki a fülorrgégészt hívogatná, azzal, hogy „doktor úr, doktor úr, a Szigeten úgy üvöltötte valaki, hogy SCREAM FOR ME BUDAPEST, hogy itt fent a hetediken megrepedt a vitrinben a dédike összes kristálypohara és az egész családnak zúg tőle a füle”, mert hogyha rendes hangosítás van, akkor úgy tud szólni a Maiden, hogy ha nem üvöltesz te is úgy, ahogy kell, akkor kilazul a fogadban a tömés, egyszer Donningtonban az egyik haverom kicsit túl benyomott koncert előtt, és nem tudott rendesen üvölteni, és a kilencből hét tömése kilazult a Dickinson hangjától, koncert után úgy köpködte az amalgámot, mint aki lenyelt egy forgópisztolyt, érted, Dickinson nem viccből üvölti, hogy üvöltsél, erő-ellenerő, hang-ellenhang, üvöltés-ellenüvöltés, hogyha nem üvöltesz te is úgy, ahogy kell, akkor magadra vess, hogyha lesérültél.

Na mindegy, igazából nem ezért szólítottalak meg, hanem, mert el akartam neked mondani, hogy változtatta meg az életemet a Dickinson hangja, vagyis igaziból nem a Dickinson hangja volt az, nem egy nagy sztori, de minden Maiden koncert után el szoktam mondani valakinek, kicsit úgy, mint a vén tengerész a maga sztoriját a Rime of the Ancient Marinerben, ez is mekkora egy szám már, a harmadik legkedvesebb Maiden számom, zseniális, hogy megint eljátszották, fogadok, hogy nem tudod, hogy a szövege egy igazi klasszikus angol versből van, Samuel Taylor Coleridge írta, érted, milyen már ez, mintha nálunk Petőfi verseket énekelne az Ossián, és ne gyere nekem az Akelával, meg a farkasok dalával, ja látom, csak nézel, nem is tudod, miről beszélek, jól van, szóval vissza a Maidenhez, meg a Rime of the Ancient Marinerhez, amikor Dickinson otthagyta a Maident, minden nap kétszer meghallgattam azt a számot, reggel is és este is, komolyan, azzal keltem és azzal feküdtem, azért, mert tudtam, hogy pont ahogy a vén tengerész, Dickinson is be fogja látni a hibáját és vissza fog térni a bandába, hagyja a francba a szólókarrierjét, és amikor megtudtam, hogy tényleg megint visszament, sírtam, nem szégyellem bevallni, összesen kétszer sírtam életemben, apám temetésén, és akkor, mikor olvastam a hírt a Metal Hammerben, na mindegy, nem ezt akarom elmondani.

Vissza a sztorihoz, nem tudom te hogy lettél metálos, a pólódon látom, hogy nem túl rég lehetett, én hetedik általánosban, két perc alatt, megláttam Deszkán egy kézzel festett Maiden pólót. Addig sajnos azt se tudtam, hogy mi az a metál, Modern Talkingot meg Neoton Familiát hallgattam én is csak, mint a többi agymosott, de akkor nagyszünetben bejött Deszka az osztályba, abban a levágott ujjú fehér pólóban, rá volt írva szépen, hogy Iron Maiden, a felirat alatt meg ott volt az a szép nagy halálfej, akiről akkor még azt se tudtam, hogy Eddienek hívják, és hogy ő van rajta minden Maiden lemezborítón, épp két nagy forgópisztollyal lőtte fejbe magát két oldalról, és közben vigyorgott hozzá a csontszájával.

Deszka volt a legjobb csaj az osztályban, a legjobb is és a legfejlettebb is, igazából csak poénból hívtuk Deszkának, addig egyáltalán meg se mertem szólítani, de ahogy megláttam, hogy ott áll abban a pólóban, az iskolaköpennyel a kezében, egyből odamentem hozzá, és mondtam, hogy ilyen szépet még soha nem láttam az életemben, vagyis nem azt mondtam, hogy ilyen szépet, hanem azt, hogy ilyen vagányat, és akkor ahelyett, hogy elküldött volna a francba, mint addig mindenkit, mondta, hogy ezt a pólót a bátyja rajzolta, és igazából eladó, mert ezzel akarják megkeresni a Maiden koncertre a jegyeket a bátyjával, és kérdeztem, hogy mennyi a poló, és mondta, hogy százötven, na most, ez nyolcvanhétben volt, akkor az iszonyú pénz volt, és mondta is neki Fazekas, hogy annyiért a lengyelektől eredeti Maiden pólót lehetne venni, nem ilyen kézzel rajzolt fost, és csak akkor adna annyit érte, ha Deszka itt helyben levenné, azt hittem ettől Deszka fel fogja pofozni, de csak röhögött, és akkor alkudozni kezdtek, én hiába mondtam, hogy negyven forintom lesz egy hét múlva, Deszka már nem is hallotta, hogy mit beszélek, aztán becsengettek, és Deszka felvette az iskolaköpenyt és begombolta, nehogy a tanárok meglássák a pólóját, mert akkor itt még kommunizmus volt, és nem nagyon díjazták volna az ilyesmit.

Na belehúzok, mert mindjárt le kell szálljak. A pólóra nem lett meg a pénzem, Deszka a végén már nyolcvan forintért árulta őket, és elég sokat eladott, úgyhogy összejött a pénzük a bátyjával a koncertjegyre és a vonatjegyre is, én meg közben elkezdtem keményen Maident hallgatni, muszáj volt, mert majdnem minden éjszaka Deszkáról álmodtam, hogy ott helyben leveszi a pólót. Megtanultam kívülről a szövegeket, de hiába próbáltam magyarázni neki az Acces High jelentését, meg azt, hogy igaziból miről szól a Two Minutes to Midnight vagy a Run to the Hills, egyáltalán nem érdekelte.

A koncert napján azért ellógtam otthonról, és feljöttem szépen Pestre, azt most nem mesélem el, hogy tudtam belógni az MTK stadionba, a lényeg, hogy ott voltam én is a tömegben a küzdőtéren, és amikor Dickinson elkezdte énekelni a Troopert, hogy You take my life but i take yours too, olyan erő szállt meg, hogy elkezdtem előre menni a tömegben, Dickinson énekelte, hogy Ó-Ó-Ó-Ó-Ó Ó-Ó-Ó-Ó, Harris meg nyomatta a szólót, én egyre előbbre és előbbe könyököltem magam, és egyszer csak ott voltam legelöl a legelső sorban, és Dickinson ott volt tőlem alig egypár méternyire, és teli torokból énekelte, hogy milyen volt, amikor kilőtték alóla a lovat az oroszok, és akkor azt éreztem hogy ott vagyok tényleg a csatamezőn, vágtatok és lőnek rám, és körülöttem egyre másra hullanak az emberek, érted, olyan ereje volt a Dickinson hangjának, hogy ott voltam mindjárt a balaklavai csata kellős közepén, és akkor egyszer csak éreztem, hogy el is dől mellettem valaki, úgy mintha tényleg eltalálta volna a golyó, és odanéztem, és a Deszka volt az, és akkor elkaptam és felemeltem, a mai napig nem tudom, hogy honnan volt hozzá erőm, beültettem a nyakamba, mintha én lennék a ló, és ő meg az ájult lovas, két kézzel fogtam a derekát, és úgy tartottam, és Dickinson akkor odajött egész előre, és feltette a fél lábát a díszletre és rátámaszkodott, és az egyik karját előre nyújtotta és úgy énekelt.

Tisztára csapzott volt ő is már, patakokban szakadt róla a víz, igazából nem bírta úgy az ugrálást, mint most, mert lehet, hogy most öregebb, de akkor meg dagadtabb volt, mondjuk a súly nagyon jót tett a hangjának, de most nem ezt akarom elmondani, hanem azt, hogy ott ugráltam előtte a félájult Deszkával a nyakamban, és éreztem, hogy rám csepeg róla a veríték, rám is és Deszkára is, és Deszka abban a pillanatban magához tért, és Dickinson felé nyújtotta a karjait ő is, és akkor vége lett a Troopernek, és Dickinson azt kiáltotta, amit most is kiáltott, hogy SCREAM FOR ME BUDAPEST, és akkor én olyat üvöltöttem, mint még soha életemben, nem torokból jött, hanem sokkal mélyebbről, a gyomromnál is mélyebbről, érted, a gerincemből, igen, úgy üvöltöttem, hogy a gerincemből jött fel az üvöltés végig a testemen, nem szégyellem, egyenesen a farokcsontomból indult, minthogyha a gerincem egy iszonyat nagy trombita lett volna, és tudtam, hogy a hangom most áthatol a Deszka testén, belevisszhangzik egyenesen a gyomrába és a tüdejébe, és Deszka is velem üvöltött, és közben végig csepegett ránk a Dickinson izzadsága, és tudtam, hogy kész, most már biztos össze fogunk jönni.

Na ennyi, ezt akartam csak elmondani, hogy igenis lehet a Maidennel csajozni, és azért, mert neked ma este nem jött össze, nem Dickinsont vagy a hangosítást kéne hibáztatni, hanem inkább saját magadat. Na szevasz, én itt leszállok. 

(Az Index ugyanerről a koncertről.)

Van saját Szigetes sztorija az elmúlt 24 évből?  Írja meg nekünk!

A mi szigetes sztorijaink:

• Pándi Balázs és Otto von Schirach
• folyt. köv.