Ez a 25. Sziget. 1993-ban Müller Péter Sziámi és Gerendai Károly közösen találta ki, hogy "kell egy hét együttlét" – az egykori Diáksziget fővédnöke az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád volt. Azóta eltelt 24 év, és nagyon sok minden történt a Szigettel és a Szigeten is: megpróbáltunk néhány emléket összegyűjteni: Haász János főszerkesztő-helyettesünk lemaradt az elmaradt Prodigy-koncertről.

Már augusztusban visszamentem a kollégiumba, Miskolcra. Épp szerelmi csalódásom volt, ahogy akkoriban szinte mindig, nem vágytam emberi társaságra, gondoltam, egy szinte tök üres koli ideális hely arra, hogy antiszociális legyek, maximum néhány diákmunkás lehet ott.

Persze hogy még a szobámban sem lehettem egyedül, ott volt Leó is. Még ki se pakoltam, már lelkesedett, hogy hétfőn stoppoljunk fel Pestre, a csajával is megbeszélte már, menjünk ki a Diákszigetre, lesz Prodigy. „Hova szarjak?” – kérdeztem. Képtelen volt megjegyezni, hogy csak a magyar zenéket szeretem, mert nekem a szöveg a fontos, nem a zene, a zenéhez nem értek, a szöveget értem. És angolul ugye nem tudok, szóval.

– De ez a Prodigy, baszod, Firestarter meg Poison – meg még sorolta, erre a kettőre emlékszem. – És ki tudja, jönnek-e még Magyarországra az életben.

– Tavaly is voltak, nem?

– Hát ez az, baszod, kétszer egymás után eljöttek ide, nincs az az isten, hogy a következő tíz, mit tíz, húsz évben láthassuk őket.

Jó, hát jóslatokban mindig erős volt, mondom ezt húsz évvel és kábé tíz magyarországi Prodigy-koncerttel később.

De akkor persze ezt nem tudhattuk, szóval ha meg nem is győzött, de ráhagytam, menjünk.

Az autópálya akkor még nem jutott el Miskolcig, a forgalmas 3-as úton könnyű volt Pestre jutni. Kora délután indultunk, szétváltunk azzal, hogy találkozunk az Árpád híd budai oldalán, a HÉV-megállóban –, én, a kisvárosi odáig tudtam az utat gyerekkori szentendrei nyaralások miatt. Őket hamar felvette egy bolgár kamionos, a szokásos recepttel, a csaja kiállt, ő elszivárgott, aztán felbukkant. Nekem egy IFA jutott, trikós, hagymaszagú sofőrrel, hatvanas végsebességgel, szerencsére csak Gyöngyösig ment.

A kocsiról az állapota alapján azt feltételeztem, hogy még látta épülni a berlini falat, az én oldalamon például az ablakot sem lehetett letekerni. De a nagyobb baj Kerecsendnél jött, ahol egy emelkedőn kellett volna feljutni, ehhez bölcs sofőröm visszaváltott kettesbe. A kocsit felhördült, mint az államtitkár, akinek csak 5 százalék kenőpénzt akarnak adni, ugrott egy nagyot, és leállt, közben csörömpöléseket hallottunk. Miközben a sofőr elmondta a véleményét arról, hogy istennek kivel és milyen szexuális aktusokat kellene elvégezni, hátramentünk, ahol kiderült, hogy egy csomó olajos, hosszú fémrúd lecsúszott a platóról. Jó időt eltöltöttünk a visszapakolással, illett segítenem, munkáskesztyűt is tudott adni, pakoltuk a vasakat. Mire végeztünk, a legmenőbb farmeringem olajosabb volt, mint egy kezdő olajszőkítő legszebb üzleti terve.

Az IFA-szerelésből azért már inkább kimaradtam, szerencsére nemsoká felvett egy öreg Forddal egy fiatal srác, a kocsi még nálam is mocskosabb volt, a lábamnál egy mocskos szatyorból valami olajos lé szivárgott, hátul üvegek csörömpöltek. De működött az ablak, és Pestre ment. Vagyis Csepelre, de szerencsére akkor még M0-s se volt, így bejutottam az 1-es villamoshoz, nemsoká már a Szentlélek téren voltam, reméltem, Leóék nem túl dühösek, hogy sokat kellett várniuk.

Nem voltak dühösek, mert nem kellett sokat várniuk. Sőt, még egyáltalán nem voltak ott. Hülyébben éreztem magam, mint egy betépett gimis az elvarázsolt kastélyban, de vártam. Végül is neki volt fontos ez a Sziget meg a Prodigy, én elsörözgettem volna Miskolcon is. Meg hát eleve ide beszéltük meg.

Több mint egy óra telt el, mire felbukkantak. Messziről láttam, hogy dühösek mégiscsak, önvádban erős vagyok, azt hittem, miattam, hogy nem ehhez a HÉV-állomáshoz kellett volna jönnöm. De aztán láttam, hogy Leó feje vörös volt, és hevesen gesztikuláltak, ahogy akkor szoktak, amikor egymással veszekednek.

Kábé egyszerre kezdték el mesélni, úgy, hogy miközben hozzám beszéltek, folyamatosan egymásnak is be-beszólogattak, parádés és sajnos felidézhetetlen dialóg volt. De a lényege, hogy a bolgár kamionos megállt egy parkolóhelyen, elmentek vécére, és mire kijöttek, a csávó továbbment. És vitte a táskájukat is, pénzzel, bankkártyával, mindennel.

– Nálad mennyi van?

– Nagyjából háromezer forint – akkoriban hó közepén már mindig hóvége volt. Akkoriban is.

– Fasza. A kártyádon?

– Nagyjából háromezerrel kevesebb.

– Tényleg fasza. 1200 a napijegy, ebből nem tudunk hárman bemenni.

– Ja, és ha be is mennénk, sör nélkül atom lenne a buli – ezt már a csaja jegyezte meg.

Végigvettük a lehetőségeinket. A szülei Pesten laknak, de a család a Balcsinál van – kilőve. Mi a csajával vidékiek vagyunk – kilőve. Volt osztálytársakat lehetett volna keresni, de ők is csak az érettségi évében költöztek Pestre, nemigen volt senkivel olyan a kapcsolata. Vagy egyetemi csoporttársakat, de hát ki tudja, melyik van épp itthon, és hol is van az az itthon.

Közben esteledni kezdett, mármint sötétedni még nem, de közeledett a nyolc óra.

– Mikor kezdődik a koncert?

– Nem tudom.

– Hogy mi?

– Olyan országot nem ismerek – akkoriban eléggé Ponyvaregény-őrültek voltunk.

– Hagyd már most, bazmeg. Eljöttünk egy koncertre, amiről nem tudod, hánykor van?

– Az egész Diáksziget miatt jöttünk.

– Én bazmeg a te mániád miatt jöttem, egy koncertre, ahol általam nem ismert számokat játszanak általad sem ismert időben. Lehet, hogy már vége is?

– Hát persze, biztos, hogy a nagyszínpados külföldi szupersztár leadta matinéban kettőkor a koncertet, aztán lehet hazamenni.

Jó, tényleg esélyes volt, hogy mostanában kezdődik. Hirtelen beugrott valami.

– Te, ez a Diáksziget a szabadtéren van, nem? Úgy értem, nem valami sátorba tették a színpadokat?

– Ja, nem. Szóval igen, szabadtéren. Miért?

– Akkor mi lenne, ha kiülnénk a Duna-partra, csak kihallatszik valami.

– Ja, nyilván, kurva jó koncertélmény lenne.

Egy kis ideig tétován topogtunk, klasszikus írói fogással élve, feszült csendben.

– Na jó, akkor menjetek be ti ketten – nyögtem ki végül.

– Hogy mi?

– Olyan országot nem ismerek – vágtam vissza. – De tényleg, engem nem érdekel a Prodigy, téged igen, menjetek be, arra elég a háromezer. És még sörre is.

Egy kicsit még ment ez a szóbaszózás, de végül belementek. És bementek.

Volna.

Amikor odaértünk – mert abban maradtunk, hogy kinn megvárom őket, úgyse tudtam volna hová menni –, kiderült, hogy a napijegy csak 800 forint. Előbb örültünk, hogy akkor mindhárman bemehetünk, de szerencsére a csajának gyanús lett, hogy nem last minute jegyárak vannak, és megkérdezte, miért lett olcsóbb.

És kiderült, hogy a Prodigy lemondta az aznapi koncertet. „Ki is adtunk egy közleményt” – mondta a szigetes lány, és egy nyomtatott papírt is mutatott. „A Prodigy együttes távolmaradása miatt a Sziget '97 rendezvényre látogatóknak hétfőn a meghirdetettnél négyszáz forinttal kevesebbet, azaz nyolcszáz forintot kell majd fizetniük a napijegyért.”

Kicsit még topogtunk ott, mondták, hogy fellép a Fluke, fogalmunk nem volt, mi az, meg a Korai Öröm, na, arról se sok. Kicsit toporogtunk még, aztán végül hagytuk a francba a Diákszigetet, a pénz nem csekély részét még aznap este elsöröztük inkább, és megbeszéltük, hogy majd ha legközelebb eljön a Prodigy.

Aztán még jó párszor el kellett jönnie, mire, úgy 2010 körül, végül tényleg eljutottam a Szigetre. De a Prodigyt azóta se láttam, egyszer se.

Van saját szigetes sztorija az elmúlt 24 évből?  Írja meg nekünk!

A mi szigetes sztorijaink:

• Pándi Balázs és Otto von Schirach
• Dragomán György és az Iron Maiden
• folyt. köv.