Huszonöt évet vártunk PJ Harvey-ra, de nem biztos, hogy a Sziget nagyszínpadán akartuk volna látni őt. A Rudimental és a Kasabian hazajárnak már Magyarországra, Danny Brown viszont először haknizott nálunk. Sziget, első nap, koncertek. 

PJ Harvey @ Nagyszínpad zene: 10/10, koncert 7/10

PJ Harvey koncertje előtt betévedtem a színház- és táncsátorba a Szigeten, ahol épp egy munkásoverallos férfi tekergett lassú-lassú mozdulatokkal, jó ideig egyedül, majd a színpadra kúszott még néhány táncos, és onnantól együtt tekeregtek lassú mozdulatokkal. Hiába állt össze a dolog végül az ismétlődés miatt egészen meditatívvá, a legtöbben elmenekültek a sátorból, mert az ilyesmi nem kimondottan egy decibelvadász óriásfesztivál közönségének való.

Nagyjából ugyanezt éreztem utána PJ Harvey koncertje alatt is: ezt a csöpp nádszálembert, ezt a hatalmas művészt nem a Sziget legnagyobb szabadtéri színpadán kéne nézni, nem több tízezer emberrel együtt, nem rekkenő napsütésben. Nem úgy, hogy az ember simán besétál oda, ahol elvileg a legnagyobb tömegnek kéne lennie anélkül, hogy akár a lábára lépne bárkinek, hiszen a szellősből csak pár szám után valamivel tömöttebbé váló fesztiválközönség egy része csak azért van itt, mert épp nem nagyon van más a többi színpadon, amit érdemes nézni. PJ Harvey zenéje olyan tűz, ami egy valamivel kisebb helyet felperzsel, egy ilyen fellépésen viszont csak átmelegít egy kicsit mindenkit.

De hogy ennek a tűznek olyan az ereje, amit csak nagyon ritkán tapasztalni, azt azért rögtön látni lehetett, vagy persze inkább hallani. PJ Harvey, aki korábban – első lemezének 1992-es kiadása óta – még sosem lépett fel Magyarországon, olyan jelenség, akit nem lehet valami mögé besorolni, hanem legfeljebb ő maga az a skatulya, amibe talán mások is beleférnek; akiről nem az a fontos, hogy milyen zenei stílusban játszik, mert a neve többet jelent bármilyen stílusnál. Olyan, mint Nick Cave komolyabb és ingerültebb testvére – talán az sem véletlen, hogy a közös dalok és a pár évig tartó közös élet mellett egyik fő alkotótársuk, a gitáros Mick Harvey is ugyanaz –, és olyan lehet még, mint David Bowie, Leonard Cohen vagy Bob Dylan. Egy önmagáért beszélő név, aki arra az egy estére lefedi azt a szót minden árnyalatával együtt, hogy zene.

És közben bármi belefér, a párfős rockzenekartól addig, ami most a Szigeten lépett fel, és ami miatt

amikor a színpadra vonult egy hegedűs, egy basszusklarinétos, több ütőhangszeres különféle szokatlanabb dobokkal, legalább három szaxofonos, zongoristák és több gitáros – összesen tíz zenész –, hogy aztán Harvey hat vokalista kórusával a mikrofonoknál elénekelje a Chain Of Keyst az új lemezről, éneklés közben hanyagul a füle mellé emelve a szaxofont a szájától.

És ez a világzenei színpadra illő, szélsőségesen változatos, akusztikus alapú, a rocktól szinte a komolyzenéig terjedő skálán mindent befogó és mindent harveyssá idomító zene is lenyűgöz rögtön, meg az a tehetség is, ami

Mert az is, hangban az: hihetetlen, ahogy a lehető legtermészetesebben, minden színpadias gesztus nélkül, mintha csak valakivel beszélgetne, számonként más és más, de mindig csóktiszta hangon énekel, úgy, hogy a nagy természetesség mögött persze ott legyen ezernyi meglepő váltás, hajlítás, fogós dallam, fülbemászó, a zenével harmonizáló hang, ami pontosan illik az azt kiszolgáló öltönyös, tisztes, őszes halántékú, alázatos, profi és megkapóan önazonos zenészek minden újabb és újabb hangszere mellé.

Ez a hang az előző két lemezre és a legnagyobb slágerekre koncentráló este főszereplője, és semmi más, talán meglepően is azok számára, akik mondjuk tíz éve néztek utoljára PJ Harvey-koncertet a Youtube-on: semmi színházi műsor, semmi jelmez – legfeljebb az a két fekete madártoll a fül mögött, mint egy erdei manónak vagy indiánnak vagy párizsi dívának –, semmi smink, semmi show, persze a kiállításnak is beillő hangszerparkon, meg persze a Polly Jean Harvey nevű csodán kívül, aki mellett egy komplett, Fidzsi szigeteki sziámi ikrekből álló freak show is felléphetne a színpadon, talán azt se vennénk észre.

Mégis olyan érzése volt az embernek, mintha valami fatális tévedés áldozata lenne itt mindenki, és rossz helyszínre küldték volna PJ Harvey-t valami sötét, csendes klub vagy legalább egy kisebb arénácska helyett. És az az igazság, hogy ezért alapvetően a koncert alatt a közönséghez, írd és mondd, egyetlen egy szót sem szóló Harvey is felelős volt. Persze nem a rossz kiejtésű Hello Budapest, meg a kötelezően eldarált tivagytokalegjobbközönség hiányzott, hanem az az atmoszféra, ami egy kisebb helyen, egy tényleg az adott fellépőre, és nem általában a fesztiválra kíváncsi közönsége előtt magától is létrejön. És amit, igaz, ami igaz, az olyan tehetségek, mint amilyen egyébként Harvey is, létre szoktak tudni hozni, akárhol is vagyunk; nem is kell messzebb visszanézni a múltba, csak mondjuk Nick Cave-ig, aki az egyébként pont PJ Harvey-nak írt szerelmes dalt, az Into My Armst játszotta pár éve ugyanezen a színpadon, egy szál zongorával, egy szál reflektorral, és mégis libabőrözött mindenki, az is, aki százötven méterre lézengett a színpadtól.

De Harvey inkább csak a vége felé kezdett belejönni a hangulatteremtésbe – talán ennyit számít, hogy végre lement a nap? A legutolsó szám, a River Anacostia például szinte az Into My Arms példáját idéző hátborzongatással kezdődött, ahogyan az énekes beállt hátra a félárnyékba, a kórus csak hümmögve dúdolt, amiből aztán a végére lassan ugyanennek a fordítottja lett: mindenki előre jött a fénybe, és mikrofononként ketten énekeltek, nem hagyva senkit a hangszerénél. Vagy ennek az ellentétpárja volt valamivel korábban, de szintén a vége felé 50ft Queenie hard rock őrjöngése – igaz, ez meg előhozta a Sziget nagy hibáját, hogy ha a nagyszínpadon hangos a zene, akkor nem hallatszik az ének. (Pedig egyébként Harvey koncertjét a Tarlós István által nyakon ragadt és földre vitt hangerő sem tudta elrontani: ezekhez a megfontolt, leheletfinom dalokhoz nem is kellett több.)

De csak egészen kevés ilyen hátszőrbirizgáló momentum volt a koncerten, hiába volt meg benne a lehetőség arra, hogy Harvey leküzdje a nagy hely miatti hátrányt, és hiába volt persze gyönyörű így is minden pillanat. De ez így akkor sem az a tökéletes élmény volt, amire az ember akár huszonöt éve várt. Egy kivételes tehetség jött el végre Magyarországra a legjobb formájában, tökéletes hanggal, az elsőtől az utolsóig zseniális dalokkal – és sokkal nagyobb potenciállal, mint amennyit sikerült kibontani. Belenéztünk a nap tüzébe, de az nem tudott elvakítani. (Kovács Bálint)

Rudimental @ Nagyszínpad 8/10

Nem véletlen, hogy a Rudimental a Prodigy-hez és a Parov Stelarhoz hasonlóan igen gyakori vendég Magyarországon. Egy megfizethető, nyolcfős zenekarról van szó, akiknek van pár slágerük olyan előadókkal közösen, mint Ed Sheeran, John Newman vagy Emeli Sandé. Az igaz, hogy ez a drum and bass már réges rég kiment a divatból, viszont dalaik annyira poposak és mindenki, aki színpadra lép az olyan lelkes és olyan hangulatot csinál, ami átragad a közönségre is. 

A fél hatkor kezdődő koncerten elég nagy volt a forróság, talán ennek is köszönhető a kicsit visszafogottabb kezdés. Aztán belelendült mindenki, a Rudimental és a közönség is, a körülöttem lévők alapján pedig igazán eklektikus volt a közönség összeállítása. Jót bulizott itt a Szigeten csak egy napot eltöltő marketinges Aperol Spritz-cel a kezében, illetve a 20 éves francia is, aki már első nap elhagyta valahol a cipőjét. 

És ha valaki itt van a Szigeten, a zászlóparty után az már nem igazán vágyik másra azon kívül, hogy olyanokat énekelhessen a tömegben, hogy “I can feel the love, can you feel it too?” illetve, hogy “I am free!” és többi, komolyabb angoltudás nélkül is elsajátítható dalszöveg. Tényleg ide találták ezt ki, olcsó is, boldogak is tőle az emberek, a zenészek pedig egytől egyig úgy mókáznak a színpadon, mintha ez lenne a legnagyobb buli, amiben valaha részt vettek. Ezek után nehéz igazán szigorúnak lenni a Rudimentallal. (fega)

Kasabian @ Nagyszínpad 6/10

Ez volt a hatodik alkalom, hogy a Kasabian Magyarországon járt, legutóbb annyira jól érezték magukat, hogy a magyar pénzekkel is viccelődtek egy sort a koncert előtt. Ráadásul először nem is koncert, hanem a Club Foothoz, az egyik legnagyobb slágerükhöz forgattak videóklipet Almásfüzitőn.

Aztán jött a bukó koncert a PeCsában, majd az első Szigetes koncert 2010-ben, ahol nem volt túl jó formában a zenekar, 2011-ben viszont mindent jóvátettek. Ezt azért fontos leírni, hogy lássuk milyen hullámzó Magyarország és a zenekar kapcsolata. 2015-ben a koncert végére egészen belejöttek, idén viszont mintha a Kasabian sajnálta volna az energiát arra, hogy ne csak egy idén már 20 éves, erősen kiöregedő együttesnek tűnjön. 

A Kasabianben ennek ellenére éppen az a zseniális, hogy máig lenyűgöz, hogy milyen iszonyatos durva sláger akár az LSF, a Shoot the Runner vagy éppen a Club Foot, sőt, még az eggyel ezelőtti, elég erőtlen lemezükön is van egy kiemelkedő dal Eez-Eh címmel. Valahogy mindig írnak egy-egy zseniális, örökzöld számot, ami kihozza a tömeget a Szigetre is. A többi daluk megmarad amolyan brit indie-s maszatolásnak, bele-belekapva mindenféle műfajba, hogy aztán fókuszát veszítse az egész. Maga a koncert is ilyen volt, hogy néha belelendült a zenekar, de akkor meg azon kapta magát az ember, hogy ja, ez már megint valamelyik nagy sláger, a Club Foot vagy a Shoot the Runner, vagy a Fire. Szó se róla, a Kasabian alapvetően egy szórakoztató zenekar, amire garantáltan tök jót lehet bulizni.  (sajó)

Danny Brown @ A38 7/10

Hakni volt Danny Brown első magyarországi fellépése, viszont annak elég jó. Az A38 sátorban szinte percre pontosan negyed kilenckor kezdett bele a koncertjébe, és pár perccel kilenc után hagyta abba, szóval bő háromnegyed órát kapott a kortárs hiphop egyik legizgalmasabb előadójából a magyar közönség.

Eleinte úgy tűnt, hogy az emberek nem éreznek rá a bulira, de aztán pár szám után már simán mentek Danny Brown nélkül nélkül is a refrének, vagy a visszaválaszolgatások, és egy ponton konkrétan még pogózni is elkezdtek az első sorokban, ami egyébként tiszteletre méltó teljesítménynek tűnt a koncerthelyszín mellett szaunaként is üzemelő sátorban.

Az olyan fontolva haladó Danny Brown-rajongók, mint én, szomorúan konstatálhatták a koncert elején, hogy a rapper levágatta a gyönyörű ananász frizuráját, és fogsorában elől tátongó űr is a múlté, cserébe viszont Brown a tőle megszokott lendülettel rikácsolta végig a számait. Tovább javította a buli minőségét a turnéra DJ-ként elhozott Bruiser Brigade-es Skywlkr, aki amellett, hogy Brown lemezeinek visszatérő producereként már bizonyított, most Everton-mezben bulizta végig a koncertet a lemezjátszók mögött.

Ahhoz képest képest, hogy Brownnak tavaly jött ki a kritika által körberajongott albuma, az Atrocity exhibition, főleg a második albumának dalai domináltak. Mindez egyébként nem is tűnt rossz stratégiának, mert így az olyan dalok, mint a Dip, a Smokin & drinkin vagy 25 bucks kellően felpörgették a közönséget ahhoz, hogy az új lemez befordulósabb vagy bólogatósabb dalai, mint a When it rain, vagy a Really doe alatt se hagyjon alább a bulizás.

Az új lemez dalaiból álló 4-5 számos blokkot aztán olyan hirtelen zárta az elementáris erejű Rustie-szám, a Danny Brown közreműködésével készült Attak, mintha a rappernek beszóltak volna a színpad mellől, hogy itt a vége, mert mindjárt száll fel a gépe. De összességében még annak ellenére sem volt csalódás ez a koncert, hogy tudtam, hogy valószínűleg tényleg a repülő indulása miatt lett ennyire hirtelen vége az egésznek. (stubnya)