A nap nyertese a Metronomy, amely először járt nálunk, mégis rögtön ráérzett a Szigetre. A Chainsmokersnek meg hiába vannak milliárdos Youtube-nézettségei, a színpadon csak a sulidiszkó ment. Mindeközben az A38 sátorban Taylor Momsen pózolt a Pretty Reckless élén, illetve az Allah-Las álmosított. Sziget, vasárnap, koncertek.

Hurts @ Nagyszínpad 7/10

2011 óta a Hurts hetedik koncertjét adta Magyarországon, ami igen szép teljesítmény. 2015-öt leszámítva minden évben lehetett látni őket valamelyik magyar fesztiválon, idén ráadásul két különbözőn is. Júliusban az EFOTT-on léptek fel, most pedig a Sziget Nagyszínpadán játszottak, este fél 8-tól. A hideg profizmus a legtalálóbb kifejezés rájuk, ezt már 2013-ban is megírtuk róluk, és úgy tűnik, hogy ezen a téren nincs nagy változás. Érdekes színpadképet hoztak magukkal, a vokalisták, a dobos, a szintis meg a többiek egy-egy fura, kockaszerű tákolmányban kaptak helyet, talán azért, hogy ne vegyék el a figyelmet a főattrakció elől. Az énekes, Theo Hutchcraft igazán élvezi a figyelmet, és hatalmas mosollyal az arcán szaladgált fel alá a színpadon, kapta a feje fölé a mikrofonállványt, illetve dobált fehér rózsákat a közönség tagjainak. A köszönöm is olyan könnyen jött a szájára, mintha fontolgatná az itteni letelepedést.

Ami a dalokat illeti, legtöbbet az első, illetve a legújabb albumukról játszották. A 2010-ben megjelent Happiness című lemezük azért fontos, mert főleg az ezen szereplő számok azok, amik egy ilyen nagyszínpados fellépésen jól mutatnak, egyszerre lehet rájuk énekelni és ugrálni, miközben az énekes a megváltásra várva széttárja a karjait a színpadon. Ezek a pillanatok erősebbek voltak a koncerten, ahol azt is meg lehetett figyelni, hogy a Hurts is tolódik a szomorú daloktól a könnyedebb zenék felé. Mondjuk a modorosság sohasem fog lekopni róluk, sőt pont az a Hurtsnek az egyik meghatározó tulajdonsága, hogy minden sokkal drámaibb, ha ők adják elő zakatoló szintikkel. Az egy másik kérdés, hogy vasárnap estére azért mindenki örült volna egy érdekesebb és nehezebben hozzáférhető előadónak a Szigeten, de erről Adam Anderson és Theo Hutchcraft nem tehet. Amit kértek tőlük, azt elhozták, más kérdés, hogy ez mennyire érdekes vagy aktuális 2017-ben. (fega)

The Chainsmokers @ Nagyszínpad 3/10

A Chainsmokers egyáltalán nem okozott csalódást a szigetes fellépésével, ugyanis pont olyan volt, mint a zenéjük. Az egészet csak azért nem lehet DJ-setnek nevezni, mert Andrew Taggart, a duó fiatalabb tagja, azért néha-néha lejött és énekelt. Sajnos ezt nem mindig lehetett rendesen hallani, mert a felvételről játszott vokál általában erősebb volt az ő mikrofonjánál. Mindenesetre igyekezett frontemberhez mérten hipnotizálni a Sziget közönségét, amelynek ránézésre mindegy volt, hogy játsszák-e egyáltalán a saját számaikat, vagy sem. Ők pedig ezek szerint nagyon jól tudják ezt, úgyhogy úgy válogatták össze a dalokat, mintha egy gimis sulidiszkóban lennénk.

Volt itt Cascadától az Everytime we touch, a We Will Rock You, When You Were Young a Killerstől meg a Yeah Yeah Yeahstől a Heads Will Roll, hogy csak néhány példát említsek a kötelező partihimnuszokon túl. Igazából fogalmam sincs, hogyan kellene kinéznie egy „Chainsmokers-koncertnek” ha az embereket nem is igazán érdekli az a néhány saját szám, ami híressé tette őket, vagy azóta jelent meg, hogy berobbantak. Mikor például a Break Up Every Night szólt, a legtöbben beszélgettek, mozgolódtak, és ránézésre sokan nem is tudták, hogy ez a Chainsmokers saját száma, várták inkább a következő, ismerősebb dalt. Összességében egyáltalán nem voltak túlsúlyban a saját szerzemények, még a milliárdos YouTube-megtekintéssel rendelkező Closer sem hatotta meg az embereket.  Az animációk jól néztek ki a néhány méter magas DJ-pulton, illetve a kivetítőn, de tényleg ez a legnagyobb pozitívum, amit sikerült megfigyelnem. (fega)

Metronomy @ Nagyszínpad 9/10

Kicsit szomorú, hogy délután négyre tették az angliai zenekar első magyarországi fellépését, valószínűleg egy kisebb helyszín és egy későbbi időpont jót tett volna ennek a zenének, de a Nagyszínpad előtti tér, ha szellősen is, így is megtelt emberekkel. A Metronomy ugyanazzal a setlistel megy végig az egész turnén, sok dalt játszanak az új albumról, a koncert végére hagyják a régi nagy slágereket, amikkel ismertek lettek. Nem törték össze magukat különösebben a Sziget kedvéért, de igazából annyira jó ez a (valójában egyszemélyes és csak a turnékra kiegészülő) zenekar, és olyan természetesen léteznek a színpadon, hogy erőlködésre nem is volt szükség.

A közönséghez sem sokszor szóltak, inkább átkötötték a számokat, Joseph Mount végig elől nyomta gitáron, csörgőn, kongán, sőt és az Everything Goes My Wayre beült a dobok mögé, hogy a dobos Anna Prior előrejöhessen vokálozni. A búcsúzás után végére még kaptunk egy Reservoirt, ráadás nem volt, lement a műsor rendben. Kipróbált, tömeggyártott terméket kaptunk, de cserébe minden a legnagyobb rendben működött. A hangosítás meglepően rendben volt, a visszajelzések alapján ez lehetett a Sziget egyik leghangosabb koncertje, a közönség is vette az adást. Én csak a Metronomy miatt mentem ki a Szigetre, és bőven megérte. (jenei)

Allah-Las @ A38 6/10

Sajnos pont lemaradtam az amerikai szörf/psych/garázsrockot játszó Allah-Las első budapesti bulijáról, pedig eléggé érdekelt volna. Az Allah-Las zenéje egy laikus számára úgy tűnhet, hogy semmi másból nem áll, csak laza prüntyögésből egy órán keresztül. És hát, valljuk be, az Allah-Las zenéje a nem laikusok számára is csak egy óra laza prüntyögés. Szó sze róla, én abszolút kedvelem az ilyet, de mintha maga a zenekar sem tudta volna, hogy mit keresnek egy ekkora színpadon: szinte semmit sem kommunikáltak a színpadról, legalább hárman énekeltek felváltva számonként, és egy idő után azon kaptam magam, hogy kezdem kicsit unni. Kicsit olyan volt, mintha egy Oasis tribute band kizárólag a '60-as évek szörfrock zenekarainak a hangszereit használva próbált volna saját számokat írni. Hallottam, hogy a telt házas (nagyjából 600 fős) A38-as koncert sem volt akkora durranás, de a Szigeten megjelent egy-kétezer ember semmi mást nem látott, mint öt középkorú, feltűnően unott amerikait, akik valószínűleg az egész életüket le tudnák élni úgy, hogy a homokos tengerparton rommá szívva egy ukulelén prüntyögnek, és közben arra gondolnak, hogy milyen király lehet rocksztárnak lenni. (sajó)

Pretty Reckless @ Nagyszínpad 7/10

Taylor Momsent rengetegen a Gossip Girlből ismerik, azonban a 24 éves énekesnő már egy jó ideje abbahagyta a színészkedést, és inkább frontemberként működik tovább a Pretty Reckless nevű együttesében. Ez egy klasszikus rockzenekar, a szónak kifejezetten a '80-as évekre vonatkozó értelmében: hatalmas pózolások, monumentális gitárszólók, magamutogató énekes és az a fajta hard rock, aminek hallatán a régi vágású rockereknek felcsillan a szemük, hogy igen, van még remény, a rock örök és halhatatlan.

Azonban a Pretty Reckless nem holmi vintage rock, hanem tényleg a Mötley Crue, a Wasp vagy éppen Bon Jovi csúcsidőszakát idézi meg, úgy, hogy egy árva pillanatig sem próbál meg semmi eredetit csinálni, nagyjából egy H&M-ben megvásárolható AC/DC-póló színvonalán. Persze ezzel sincs semmi baj, a Szigeten már tényleg olyan elkeserítően kevés rockzenét hallani, hogy még az előttük fellépő Allah-Lasra is ezrek voltak kiváncsiák.  Itt most majdnem megtelt a teljes A38 sátor ördögvillázó rockerekkel, meg persze azokkal a rajongókkal, akik kizárólag Taylor Momsen miatt jöttek. 

Ők pedig örülhettek, mert Momsen tényleg elég figyelemfelkeltő jelenség, mintha csak egy 2008-as MySpace-adatlapról mászott volna le. Lefolyó fekete smink, talpig feketében, bőrnadrágban, loboncos, atomszőke hajjal. Momsen bejárta az egész színpadot, vinnyogott, rohangált, dobálta a mikrofont, mint egy igazi rocksztár a '80-as évekből, a színészi háttere miatt sikerült minden klisét tökéletesen lemásolni. Éppen ezért a Pretty Reckless tényleg nagy élmény lehetett azoknak, akik soha életükben nem vágytak semmi progresszióra, mindenki más meg látott egy tisztességes rockshow-t, ahol a frontember legalább annyira imád pózolni, mint gitározni. (sajó)

Tycho @ A38 7/10

Harmadszorra látogatott a Tycho Budapestre európai turnéjuk második állomásaként, egy akváriumos és hajós buli után először fesztiválozni. Éjjel fél kettőkor léptek az A38 színpadára, a koncert kezdetére nagyjából félház lett a sátorban, de az első sorokban is csak szellősen álltak az emberek. Az első pár dal után világossá vált, hogy Scott Hansen élő hangszerekkel előadott instrumentális ambient elektronikája nem áll jól sem a késői időpontnak, sem a fedett, sötét sátornak.

Bár a vizuál fantasztikus összhangban volt a zenével, és nagyon jó ízléssel mazsolázgatott például a 2001: Űrodüsszeia, a The Holy Mountain vagy a Solaris legendás jeleneteiből – amelyek érezhetően nagy hatással voltak a produkció hangzására is –, a tompa prüntyögés élőben valahogy nem hozta a finoman beszippantó, puhán hipnotizáló hatást, ami miatt pedig nagyon lehet szeretni a Tychót. A nyugiban lötyögéssel és bólogatással amúgy nincs baj, csak a sokadik számra már egy kissé monotonná vált, és akkor már szívesebben hallgatnám ezt egy meleg vízparton a naplementében.

Ettől függetlenül és a helyszín legendásan rossz hangosítása ellenére is mondhatom, hogy egy jól felépített, tisztességesen és makulátlan pontossággal előadott, csak egy kissé fáradt, katarzis élmény nélküli egy és negyed órát kaptunk, amit még így is kár lett volna kihagyni. (kocsis andris)

Borítókép: Karancsi Rudolf / Képszerkesztőség.