Ez a 25. Sziget Fesztivál, az egykori Diáksziget, az egykori Eurowoodstock, az egykori Pepsi Sziget. 1993-ban Müller Péter Sziámi és Gerendai Károly közösen találták ki, hogy "Kell egy hét együttlét", a fővédnök az akkori köztársasági elnök Göncz Árpád volt. Azóta eltelt 25 év, és nagyon sok minden történt a Szigettel és a Szigeten is: megpróbáltunk néhány emléket összegyűjteni.

Horn Pál azaz Publo a kilencvenes évek óta a pesti éjszaka kétlábú világítótornya. Zenekarával a Publo Hunny-val még a Sziget nagyszínpadát is felszántották, majd éveken keresztül menedzselt olyan előadókat, mint Péterfy Bori & the Love Band, a Zagar, illetve a Rewind partysorozat. Később a Soerii és Poolek MC-jeként visszatért egy kicsit a színpadra, majd újra visszavonult, de kétségtelen, hogy épp egy vihar előtti csendről van szó. Ezt kihasználva, leültünk vele egy olajszagú budai gyorsétteremben, hogy meséljen nekünk azokról az időkről, amikor a Wan2 színpadot igazgatta későbbi zenésztársával, a Soerii és Poolek Gerrisonjával.

A leghosszabb ideig a Wan2 színpadot igazgattam, ami most tulajdonképpen az A38 színpad, ami volt a Sziget minden lehetséges pontján, de voltam a Bahia, a Banán Klub és a Pesti Est színpadokon is. A kilencvenes évek végén, amikor még nem nőtte ennyire durván ki magát a fesztivál a színpadmesterség abból állt, hogy a színpadmester csinált mindent. Én úgy kerültem ebbe a munkakörbe, hogy volt a zenekarom a Publo Hunny, és mindig úgy játszottunk, hogy ki voltunk írva 4-re és a koncert végül elkezdődött 7-kor, és igazából azért kezdtem színpadmester lenni, hogy mi tudjuk tartani a kiírt időpontot. Meg ne legyen az hogy bárki fel tud jönni a színpadra és eltűnnek gitárok, meg kerülgetni kell hullakész arcokat, akit senki se ismer.

Aztán szép lassan nőtt a fesztivál és azt vettük észre, hogy egyre komolyabb körülöttünk minden. Már egyre kevesebb a részeg haver, aki napijegyért szedi a szemetet, hanem egyre nagyobb stábbal és egyre komolyabb technikával fogadjuk a zenekarokat.

Írtunk memokat, a koncertek után és ha nem tetszett a padló, akkor jeleztük, hogy olyat szeretnénk mint ami a nagyszínpad előtt van, és évekkel később visszaolvasva a jegyzeteket tökre jól látszik, hogy volt egy fejlődés. Például addig nyavalyogtam a zuhanyzós konténerért a backstagebe, hogy az utóbbi két évben, amikor színpadmester voltam, már az is lett.

A következő történetek voltak talán a legemlékezetesebbek:

Szőcs Gergő dobos megérkezett szerdán a saját koncertjére, talán akkor még a Neo-ban játszott és annyira megtetszett neki ez az élet, amit mi éltünk, hogy a napi karszalaggal egész héten kint maradt és már be is épült közénk. Lejattolt az InKalosokkal, szereztünk neki ruhákat, végül még talán jegyeket is, és a végén már volt, hogy ő fogadta a backlineosokat, meg szervezkedett, intézkedett velünk, és a Sziget végére már szinte teljes értékű stá tag lett úgy, hogy az akár nekünk vagy neki feltűnt volna.

Tricky: A riderében John Holmes műfaszt kért, és volt valaki, aki ezeket az extrákat beszerezte és odahozta az öltözőhöz. Odaadta, és odamentünk a zenekarhoz, akik persze visítottak a röhögéstől, mert ez olyan vicces extra, amit persze egyáltalán nem kellett volna beszerezni, mint a legendás kék M&M's, amit azért szoktak beírni az igények végére, hogy kiderüljön, hogy tényleg végigolvasták-e a szervezők a listát. Aztán a zenekar irgalmatlanul bepiált és jöttek a műfaszért, ami nem volt meg, mert valaki elvitte. Nekiálltak örjöngeni velünk, de aztán végül elmentek a műfasz nélkül. Erre rá negyed órára meglett, majd megint eltűnt, mintha valaki rájárt volna a műfaszra. Ugyancsak Trickyvel kapcsolatos dolog, hogy akkoriban volt elvonón, és úgy ütötte el a felszabaduló időt, hogy kért hozzávalókat a kedvenc ételeihez, és ő főzött a backstageben, saját edényeivel magának meg a stábnak. Én például akkor kaptam rá a Marmite-ra, mert ott bekért egy üveggel, amiből alig használt és a maradékot hazavittem és mindenkinek mutogattam, hogy milyen csodálatos dolog, hogy elég csak keveset rákenni bármire és milyen jó íze van.

A Dreadzone esetében volt a legendás sztori, amikor elakadt az a keverő, amit a zenekar kért. Akkoriban nehezebben mozgott még a technika és elképesztő tömeg volt, bedugult a forgalom. Szereztünk végül egy hatalmas keverőt a nagyszínpadról, de nem ugyanaz volt, mint amit kértek. A csávó már teljesen készen volt, hogy hol a keverő, amikor mondtuk hogy nincs az a keverő, de valaki leszólította a közönségből a kerítésen át, hogy van egy kis kokainja, amire kipattant a szeme, és elüvöltötte magát, hogy: fuck the mixer, give me the coke.

Voltak hatalmas áramszünetek. Játszott az Orb, elment az áram. Aztán Alvin és a Mókusoknál szintén. Majd éjjel teltházas Yonderboi, megint elment. Míg nem kiderült, hogy az kapcsolóház nem a kerítésen belül, hanem kívül volt, ráadásul úgy, hogy hiányzott az ajtó is róla, szóval bárki, akinek nem tetszett valami, vagy szimplán azt gondolta, hogy jófejség leverni az áramot, az megtehette, és valószínüleg meg is tette, a technikusok meg visszakapcsolták. Utána már elkerítettük.

Volt egy nagyon jóindulatú babysitterünk, de szegény nem igazán volt a helyzet magaslatán. A Fishbone-nal volt, és bevezette őket egy olyan helyre, ahonnan se ki, se be. A zenekarnak egy spanyol nő volt a turnémenedzsere, aki zseniális volt, árulta a cuccaikat, technikus is volt, intézkedett egész nap körülöttük. A nap végén meg akarta verni a babysitterünket egy mikrofonállvánnyal, aki a mi konténerünkben bújkált előle, de végül sikerült hosszas tárgyalások útján lecsillapítani.

A Gogol Bordello amikor legelőször játszott a Szigeten, még a mi színpadunkon volt. Hatalmas arcok voltak, olyan volt a zenekar, mintha a világ legkülönbözőbb pontjáról szedtél volna össze karaktereket. Már csak 5 perc volt hátra a koncertből, minden a legnagyobb rendben ment. A turnémenedzser mutatja a setlistet, hogy már csak az utolsó szám, minden rendben. De mi ugye akkor nem tudtuk, amit elhallgatott, hogy az az utolsó szám 15 perc és felhívják a közönséget, aki letarolja a színpadot. Végül úgy kellett a felszerelés szinte nulláról összrakni a következő zenekarnak, úgy hogy csúszásban voltunk a 15 perces szám miatt is, és átlagon felüli volt a káosz is körülöttünk.

A mi szigetes sztorijaink ezek voltak a héten:

• Pándi Balázs és Otto von Schirach
• Dragomán György és az Iron Maiden
• Haász János és a Prodigy
• Kerékgyártó Yvonne és a Toy Dolls
• Rupaszov Tamás és Lemmy, Liam, Macklemore és a Toy Dolls
• Peer Krisztián és Blaha Lujza
• Beregi Tamás és a szerelem
• Grecsó Krisztián és a Kispál