Ötvenéves korára intézménnyé válik az ember? A Kossuth-díj kapcsán is mondtad, hogy attól olyan bácsi lesz, aki megkapja.

Mostanában visszafogottabb életet élek, nem nagyon járok kocsmákba, fesztiválokon se nagyon maradok ott, szóval nem tudom, hogy reflektálnak rám. De nem hiszem, hogy intézménynek kéne nyilvánítani – meg hát ki a fene akar intézmény lenni? Az nem olyan jó érzés. Egyébként is, a most regnáló vagy feltűnő zenekaroknál egy-két pályatársam hatását ugyanúgy lehet látni. De persze ahogy például a maga műfajában a Tankcsapda egy lenyomat, úgy a mi műfajunkban lehet látni a nyomait annak, hogy mi voltunk, vagyunk. Azt a fajta közösségi aktivitást, ami bennem volt akár négy-öt évvel ezelőtt is, hogy kiadót csináltam, meg hogy volt egyfajta alkotói-szellemi holdudvara az egésznek, meguntam. Meg hát abban látom a hatásomat, amit például épp nálatok olvastam egy blogban, hogy ki a popzene tíz legkártékonyabb embere.

Hogy ott van a Lovasi-lenyomat a magyar zenén, azzal nemcsak a műfajra gondolok, hanem arra is, hogy a vidéki zenekaroknak a nyolcvanas évekig nemigen sikerült megjelenniük a könnyűzene élvonalában. Aztán jöttetek ti.

A nyolcvanas években tényleg volt ilyen toposz, hogy csak az Eddának sikerült Miskolcról. De ez nem maradt így. A debreceni Tankcsapda, a szombathelyi Anima vagy az alapvetően dunaújvárosi Quimby nagyjából velünk együtt indult. Szóval a kilencvenes években a nem kereskedelmi rádiós popzenében meghatározó zenekarok mindegyikének vidéki gyökere van.

Pécs azóta viszont különösen sok élvonalbeli zenekart indított el.

Szerintem az jó, hogy van egy város, aminek ilyen értelemben is van egy karaktere. Nem tett az rosszat Pécsnek, hogy mellettünk ott a 30Y, a Halott Pénz, a Punnany Massif. A Fishing on Orfű-s szervező kollégám, Kálocz Tamás veszi fel az összes bandát a Made in Pécs rendezvényen, ahol rengeteg pécsi zenekar lép fel, így videóról is szoktunk válogatni a fesztiválunkra a helyiekből, és tényleg nem állunk rosszul, az átlagos vidéki városokhoz képest sokkal több kezdő-fiatal zenekar van nálunk. Úgyhogy valószínűleg ez tényleg felhajtóerő, hogy vannak példaképek, hogy akik indulnak, azt látják: meg lehet csinálni.

De visszatérve a Budapest-központúságra: ebben a műfajban ez már nem annyira erős. Ez akkor volt így, amikor a nyilvánosságot az jelentette, hogy nagy nehezen bekerültél a Magyar Televízióba, és egyből láttak 2-3-4 millióan. A mi befutásunkban majdnem biztosan benne volt, hogy még működött ez a rendszer, ugyanakkor azok a struktúrák, amik ezt kontrollálták, főleg politikai okokból, azok meggyengültek. Ezt már nagyon sokszor meséltem: volt, amikor a Fekete Lyukban próbáltunk, bejött a Geszti, és mondta, hogy „ezt fölvesszük, ez jó”. És másnap lement a tévében, és hárommillió ember látta.

Szóval a rendszer előnyeit még ki tudtuk használni, pont ott voltunk abban a két-három kegyelmi évben.

Ez biztosan benne volt a mi viszonylag gyors befutásunkban, abban, hogy 23-24 éves koromban már egy jól működő turnézó zenekar voltunk, miközben a magyar popban kell kepeszteni legalább tíz évet, mire feldob a hab a tetejére.

A műfajra miben voltál a legnagyobb hatással? Dalszövegíróként, zeneszerzőként, színpadi előadóként, vagy azzal a közösségi tevékenységgel, ami a kiadót vagy Orfűt hozta?

Valószínűleg a Kispál és a Borz korai időszaka ütött meg olyan hangot, aminek bár előzményei voltak a magyar popzenében, de azok – például a Kex vagy a nyolcvanas évek nagy alternatív zenekarai – nem voltak meghatározóak, általánosan ismertek. Azt hiszem, ez volt a legerősebb hatásunk.

Azt minek tulajdonítod és hogyan viseled, hogy mára Lovasi András lett a magyar rock megmondóembere?

A legtöbb popzenész közéleti, politikai témákról nem szívesen nyilvánul meg, mert úgy van kialakítva a mostani közbeszéd, hogy az ne érje meg. Engem viszont ez nem annyira érdekel.

És van egyébként olyan zenész a mai, fiatalabb nemzedékben, akinek a véleménye érdekel? Mondjuk elolvasnál egy vele készült interjút?

Nem. Pont emiatt az öncenzúra és leszabályozottság miatt igazából akárkinek meg tudnám írni az interjúit, nagyjából előre tudom, hogy mit fog mondani.

A popzenészek apolitikusságával szemben 2009-ben igen komoly politikai szerepvállalásnak tűnt, hogy szerepeltél az LMP európai parlamenti listáján. Ez hogy jött?

Rá lehet hülyeségekre beszélni. Régebben ismert Rauschenberger Péter, aki az LMP környékén valaki volt akkor. Vele ültem le, és azzal a másik emberrel, aki elnök volt, de most már nem elnök... Ki is az?

Schiffer András.

Igen, a Schifferrel... Hát látjátok, ennyire vagyok képben. Szóval kettőjükkel ültem le. Nyilván nekik szükségük volt valami hírértékre, mint amikor egy mosóport egy híres teniszezővel adnak el. Különbség persze, hogy a teniszező kap pénzt ezért. Az ember tudja, hogy neki ez hozni semmit nem hoz, nagyjából csak erodálja a meglévő hitelességét, mert ez úgy van kitalálva, hogy ne legyen értelme beszállni, ha az ember nem akar politikus lenni vagy a holdudvarban halászgatni. Én tudtam, hogy nem akarok, de úgy éreztem, hogy jó lenne, ha tényleg lenne valami más, és hogy ennyivel tartozom saját közéleti érdeklődésemnek.

A párthoz való kötődés ennyi volt, egy egyéjszakás kaland? Az EP-választás után már nem kerestétek egymást?

Hát, Schifferrel egyszer együtt mentünk Tusványosra repülőn, ott sokat beszélgettünk, aranyos csávó. Meg ismertem pár embert, főleg az egyetemről, akik akkor, az első körben bekerültek a parlamentbe, de ezenkívül nem, nincsenek nekem politikai kapcsolataim.

Azért egy Kossuth-díj összejött. A legenda szerint azért, mert Bajnai Gordon akkori miniszterelnök nagy Kispál és a Borz-rajongó volt.

Hogy is szokták mondani? Sem megerősíteni, sem megcáfolni. Annyi háttérinformációt kaptam, hogy az MSZP-n belül ezt a díjat nem nekem szánták, viszont Bajnai nem volt egy kifejezetten MSZP-s káder. Emiatt voltak komoly konfliktusok, a díj jelölőbizottságából le is mondott két vagy három ember. És amennyire én tudom, Bajnai nem is engem terjesztett fel, hanem a zenekar két tagját. Csak a másik tag egy épp meglévő bírósági problémája miatt nem kaphatott Kossuth-díjat, így én maradtam egyedül.

A Kispál és a Borz kapcsán az is téma időnként, hogy bár 2010 óta nem működik aktív zenekarként, még tavaly is kapott a Cseh Tamás Programból támogatást.

Turnétámogatást kaptunk, csináltunk egy nyolc-tíz állomásos európai turnét, arra pályáztunk, és a pályázati kiírásnak megfeleltünk.

Egyébként milyen a kapcsolatod most Kispállal?

Andrással? Hm... Mi régebben sem voltunk barátok, inkább alkotótársak, mindegyikünknek megvolt a maga kis köre. Ilyen értelemben nem változott, csak annyit, hogy én most itt lakom, ő meg ott, és így még ritkábban találkozunk.

És a Kiscsillag ebből a szempontból más? Jobban vannak személyes kötődések egymással? Barátság alapon működhet egyáltalán egy zenekar húsz éven át?

Persze, ahogy egy házasság is. Van, amelyik működik, amelyik nem. A Kiscsillagban valóban van egy komoly szeretetfaktor. És ez most egy nagyon jó erőkből álló zenekar, ami még bőven nem futotta ki magát. Szesztay Dáviddal és Erős Marcival két nagyon jó embert húztunk, Marcival az is jó, hogy nem még egy dudás a csárdában, de nagyon jó hangszereléseket csinál, és lelkes. Igen, nekem fontos, hogy mindenki lelkes legyen, és szeressen próbálni, és most végre ez van.

És Lecsóval hogy megy ez? Ő a saját zenekarában szintén frontember.

A Kispál megszűnésével felborult a korábbi egyensúly, régen nem uraltam le ennyire a Kiscsillagot, csak most elkezdtem ide tolni az összes energiát. Lecsónak meg ott van a PUF, ez így most egyensúlyban tartható. De ha neki az nem lenne, akkor lehet, hogy ez nehezebben menne. Ez egy kényes egyensúly, nem is szoktunk róla beszélni.

Az előbb említetted Tusványost: ahhoz kötődik az Ákoshoz kapcsolódó sajátos viszonyod, aminek nyomelemei még a legutolsó Kiscsillag-lemez egyik számában is előbukkannak.

Úgy látszik, Tusványos tízévente kitermel egy vihart a biliben, biztos a nyári uborkaszezonnal függ ez az össze. Akár a Quimby-ügy is ilyen lehet, aminél a miénk pedig még kevesebb vihart is kavart. Ákos ebbe úgy keveredett bele, hogy mint egy Fidesz-közeli művész megmondóember, nyilatkozott egy szerintem félreértett és valószínűleg direkt rosszul interpretált színpadi megnyilvánulásommal kapcsolatban. De ez az egész Tusványos egy akár külön interjút megérő téma.

Miért?

Maga a tusványosi szituáció. Erdélybe sokáig nagyon nehéz volt eljutni zenekarnak koncertezni. A magyar állam vagy az állam köré szerveződő különböző pénzelosztó rendszerek nagyon gyorsan lerombolták annak lehetőségét is, hogy normális, üzleti alapú piac alakuljon ki ott. Nálunk a kilencvenes évek első felében kialakult vidéki koncertturnék műfaját csak az ezredfordulóra tették tönkre a roadshow-k és utána a falunapok. Addig az önkormányzatoknak nem volt pénzük arra, hogy szórakoztassák a népet, utána lett, és ezzel lerombolták a jegybevételen alapuló, piaci alapú koncertszervezést.

Ezzel szemben Erdélyben?

Erdélyben a kezdetektől ez volt. A koncertszervezéssel különböző kulturális egyesületek foglalkoztak, amelyek politikai lobbik árnyékában éltek, politikai szervezetekhez kötődtek. Tusványos bizonyos értelemben ennek a terméke: egy lényegében ingyenes nagyrendezvény, amit a Fidesz nyilván azért tart fenn, mert van politikai hozadéka. Ettől függetlenül én még életemben politikussal nem találkoztam ott... ja, de egyszer, a Németh Zsolttal. De ahogy tavaly a Quimby megkapta azt, hogy a tusványosi fellépéssel a Fidesz tányérjából eszik – hát ezzel az erővel akkor hagyjuk abba, nem játszhatnánk önkormányzati rendezvényeken, falunapokon, de a Volt Fesztiválon vagy lassan már a Szigeten sem.

Ahogy mondtam, a valódi piaci kínálati-keresleti elven működő koncertpiacot már nagyon régen összekutyulták a kulturális döntéshozók.

Csomó olyan produkció létezik Magyarországon, ami nem számít a jegybevételekre, tulajdonképpen itt pénzmosás folyik, ami a hagyományos piacot teszi tönkre lassan.

A Kispál zenekar a klasszikus vadkapitalista időszakban működött. Aszerint kerestük pénzt, hogy mennyi jegybevételünk volt. Ezt mi a mai napig nagyjából így csináljuk, csak a piacon nagyon sok szereplő lett, akik különböző egyéb forrásokból tartják el magukat.

Mi lesz ennek a vége?

Nem tudom. Ha úgy nézzük, ma Magyarországon egy rendkívül pezsgő kulturális élet folyik, rengeteg koncerttel, fesztivállal. De ez egy felfújt buborék, ami ha nem is fog pukkanni, de előbb-utóbb leereszt.

Egyébként a Szigetre kimennél, ha nem lépnél fel, csak úgy, nézőként?

Nem. Nem is mentem. Vagyis kimentem a lányaimmal a Pinkre, de eljöttem. De ők is azt mondták, hogy apa, menjünk.

Mikor volt utoljára olyan szigetes koncert, ami nézőként emlékezetes maradt?

Kezdjük azzal, hogy a Szigettel nincs baj, például a színházi részével, de sok mással sem. Egyszerűen azért nem megyek ki, mert megbetegszem, mert por van... Tudod, öreg vagyok, nem bírom ezeket. Ha van egy olyan zenekar, megpróbálom máshol megnézni. Az A38-ra sokkal szívesebben lemegyek egy jó koncertért. A fesztiválok nem a zenéről szólnak, hanem egy közösségi élményt adnak, ahol a zene csak egyfajta ürügy. Én viszont az ürügyért megyek.

És az Arénában mikor voltál utoljára?

A Foo Fighters-koncerten, de arról is eljöttem a vége felé. Szeretem őket, de vidékre kellett mennem, és annyira nem éreztem jól magam, hogy elkéssek. De oda azért mentem el, mert azt gondoltam, az egy olyan koncert, amit szívesen megnéznék. Meg megnézem, milyen az Aréna.

És milyen? Akkor már tudtad, hogy ott lesz most novemberben a Lovasi 50?

Persze, ezt tavaly novemberben találtuk ki. Hát hogy mondjam? Az Aréna mint koncerthelyszín olyan közepes. Egy aréna. Szóval főleg technikai dolgokat néztem, hogy hol hogyan szól, hová állok. Azt például kitaláltam, hogy ülős legyen a koncert, és azt is eldöntöttük, hogy legyen szünet.

Miért?

Ennek több oka van. Az egyik, hogy ha egy bulikoncert felé mennénk, óhatatlanul sokkal erősebb lenne a nosztalgiafaktor. És olyan zenei tartalmakat is meg akarok jeleníteni, amihez nekem nyugi kell. Viszonylag hosszú is a koncert, szóval gondoltam, legyen egy szünet, legyen az egész egy kicsit decensebb. Meg azt is tapasztalom, hogy amikor régen a Kispál zenekarral elkezdtük a csendes ülősnek hívott dolgot, akkor a hangos koncertes nézőszámunk felével vagy még annyival se számolhattunk. Valószínűleg a közönség öregedésével ez megfordult, többen vannak egy ülős koncerten, mint egy bulizóson.

Egy negyvenéves csávó azt mondja, hogy este 10-kor vagy 11-kor ő már nem megy el ugrálni.

 Ahogy én se – szóval kicsit magamból indultam ki. Én mindig úgy kezdek kitalálni koncertet, hogy miben érezném jól magam. És úgy éreztem, nem abban, hogy játszunk, és mindenki üvölt eltorzult arccal. Egyszerűen lehet, hogy megöregedtem, elkezdődött bennem egy zoránosodás? Igen, zoránosodás, ez egy jó folyamat.

A Lovasi 50 mennyire fog hasonlítani a nyári orfűi koncertre?

Az orfűi egy öszvér megoldás volt. A fejemben az is akusztikus koncertnek indult, de gyorsan kiderült, hogy nem fog működni. Repertoárban nagyjából 50-60 százalékban fog hasonlítani, de több vendég lesz, jön Bérczesi Robi és Likó Marci, és a vendégek mást fognak énekelni. Mondjuk azt, hogy ez egy színesebb-szagosabb, látványosabb dolog lesz.

Orfűn néhány számot gitár nélkül énekeltél, és kollégánk szerint látszott, hogy nem vagy ehhez szokva.

Ez tíz évvel ezelőtt még durvább lett volna, mostanra a Budapest Bár és sok vendégéneklés után nem kellett volna akkora problémát okoznia, hogy mit csináljak a kezeimmel. Eleinte elpróbáltam mindent, voltam túlmozgásos kamasz, meg megyei Ki mit tud?-döntős, aki áll, mint egy fasz. Aztán rájöttem, hogy ezzel nem kell foglalkozni, nem is kell gondolni rá. Nem tudom, Orfűn mi jött le ebből, megvan felvételen, de nem szeretem magamat nézni, attól elmegy az önbizalmam.

A mostani nagykoncertről, azon túl, hogy nagyjából a repertoár fele megegyezik az orfűivel, mit lehet még elmondani?

A repertoár összeállításában az volt számomra a fő szempont, hogy érdekeljen. Van egy csomó olyan dalunk, ami slágernek számít, de nem fogjuk eljátszani, mert nem esik jól eljátszani, énekelni, a zenekarnak se áll jól. Orfű előtt Lévai Balázzsal, aki a Lovasi 50 rendezője, összeraktunk nagyjából ötven Kispál- és Kiscsillag-számot, aztán folyamatosan szűkítettük a listát. Most beemelünk másokat, de ki is hagyunk az akkoriakból, szóval marad a végére 32-35 szám. És lesz egy vadonatúj is.

Miért csak egy?

Van a fejemben egy szólólemezprojekt, amit még november 11-re meg is akartam jelentetni, de úgy döntöttem, hogy nem akarok megszakadni, inkább hagyjuk, elég a koncert. Régebben munkamániás voltam, de már elmúlt. Szóval, annak az volt a kiindulópontja, hogy van egy dal, ami arról szól, hogy négyéves vagyok – állítólag akkor vannak először emlékei az embernek. És van egy kilencéves, és így tovább, így született tíz dal. Most az Arénában csak egy gyerekkor blokk lesz, amiben lesznek régebbi dalok, és ez az egy új, ami egy gyerekkori nyaralásról szól. Nekem az a fontos, hogy legyen egy gondolati fonál a dalok között, legyen egy rendszer, legalább az én fejemben, hogy mi mi után és miért akkor jön. Amíg ez nincs meg, addig gyúrjuk Balázzsal.

Ezt a gondolati szálat nem töri meg a szünet?

Van egy olyan dramaturgiai helyzet, amikor pont jól jön. Nem lenne jó, ha ott lenne vége, de egy első felvonás végének nagyon jó pillanat. Az egészről egy kicsit színházasabban gondolkodunk, például nagyon fontos az is, hogy irányítsuk a szemet. Egy klubkoncerten nem maradsz le semmiről, csak amiről akarsz, de egy ekkora méretű koncerten már csak azt veszed észre, amit felkiáltójellel mutatnak meg neked. Ezért a Lovasi 50-en a Londonban dolgozó Balogh Zsolt személyében egy külön animációs és kreatív projektfelelős működik közre. Ez nagyon kell is, mert a zenekar mellett, vagy a zenekarban, főleg a kilencvenes években, sosem volt elég energiám odafigyelni a vizuális részletekre.

Több mint húsz év alatt írtál néhány száz számot, dalszöveget. Mekkora részüket érzed most vállalhatónak, vagy pláne olyannak, hogy igen, hú, ez még most is kurva jó?

A popzene olyan, mint az irodalomban az újságírás, és hát kinek kell egy tegnapi újság? Ha az ember így nézi magát, akkor a legjobb megközelítés, amit Beck Zolitól hallottam, de Keresztesi Józsi mondott, ugye mindketten ott tanítanak Pécsen az egyetemen, és biztos megbeszélték az okosságot. Na, ő azt mondta, hogy a vers és a dalszöveg között az a különbség, hogy ha egy versben van egy rossz sor, az egy rossz vers. Ha viszont egy dalszövegben van egy jó sor, az egy jó dalszöveg. Írtam több mint háromszáz szöveget, amik most egy kötetben is meg fognak jelenni, és ahogy összeszedtük őket, olyat egyet se találtam, hogy egy jó sor ne lett volna benne. Szóval dalszövegnek elmennek. De azért találtam sokat, ami nem vers.

És van, ami az?

Van egy-kettő, ami közepesnek elmegy. De azért nem vagyok hanyatt dőlve magamtól. A háromszázból ma is eljátszható, kisebb pofozásokkal, szerintem a fele.

Ez elég jó arány.

Az, hogy jó-e, más kérdés, csak azt mondtam, hogy dalként eljátszható. De ha ez jó arány neked, akkor köszi.

Hát minden második tegnapi újság mikor tudna érdekes lenni? De egyébként van olyasmi is, amiről utólag azt gondolod, hogy nem kellett volna elvállalni?

Persze. Minden héten. De ezen régebben sokkal többet problémáztam, mint most. Lehet, hogy az ember önmagát menti fel, ahogy idősödik, de nem érzem annyira a tétjét.

Mert kicsi a magyar rockzenei piac, ezért az embernek néha muszáj olyat is elvállalnia, amire nem büszke?

Azt hiszem, megpróbálnám ezt kicsit zavarosabban megfogalmazni, de igen.

November 11-én lemegy a Lovasi 50 – mi lesz másnap? Azontúl, hogy kezdődik a második ötven.

Ha jobban belegondolsz, a Lovasi 50 az valójában a Lovasi 1. Én mindig zenekarok mögé bújtam, az egómat mindig eldugtam. Ott van a Kispál és a Borz, abban a Kispál a címerállat – felületesebb rajongók sokáig azt hitték, hogy én vagyok a Kispál. Bár tulajdonképpen most is zenekarral lépek fel, vagyis több zenekarral, egy koncerten. Valószínűleg ez egy egyszeri esemény, bár az lehet, hogy csinálunk évi három-négy mutációt, ahol nemcsak a Kiscsillaggal zenélek, hanem nagyobb merítésben. Aztán meg lehet, hogy majd tíz év múlva csinálok egy Lovasi 60-at, vagyis Lovasi 2-t. Azonkívül lehet, hogy csinálok egy önálló estet, ahol tök egyedül játszom. Csak ahhoz eléggé unom magamat, meg nem vagyok elég jó hangszeres, és talán elég szuggesztív se, hogy másfél órán keresztül érdekes legyek.

És mi lesz jövőre Orfűn?

Egy Kiscsillag-koncert, gondolom, más semmi. Vagyis van most már egy kis akusztikus színpad is, nekünk pedig vannak megzenésített Lackfi-verseink. Jövőre lesz pont tíz éve, hogy azt elkezdtük, szóval lehet, hogy lesz egy ilyen. De mást nem tervezek. A Kispált olyan értelemben megszűnt zenekarnak tartom, ahogy például a Rolling Stonest is, hogy nem együttesként viselkedik, nem egy aktív alkotói közösség, még ha koncertezik is. Találkozunk, elvagyunk, hogy mi van veled, de jó, nem utáljuk egymást, de azok az energiák, amik a zenekart működtették, és előrevitték, már nincsenek.

Borítókép: Huszti István.