Persze, persze, azért is jó koncertre járni, hogy élőben is halljuk a kedvenc számainkat, és pár méterre legyünk azoktól, akiket amúgy csak videóról vagy képeken látunk, ebből is kijöhetnek elképesztően jó dolgok. De azért az sokkal nagyobbat üt, ha egy koncert olyasmiket tud adni, amiknek semmi közük nincs a lemezhez. Meg amúgy semmihez, amit addig láttunk vagy hallottunk.

Végül ilyen lett a Nick Cave & The Bad Seeds bécsi koncertje is (Cave-ék az elmúlt huszonhárom év hét pesti koncertje után mostani turnéjukkal elkerülték Magyarországot). Pedig már úgy tűnt, hogy előbb vége lesz, mint hogy igazán elkezdődne: miután elbúcsúztak a közönségtől, a technikusok el is kezdték elpakolni a cuccot a színpadról, és olyan hosszú ideig hagyták tapsolni és kurjongatni a tömeget, amíg már majdnem mindenki elhitte, két óra után tényleg nem lesz ráadás. De volt, és többet ért, mint az egész addigi koncert. Többet, mint az elmúlt évek sok koncertje együttvéve.

Nem mintha a ráadás előtti két órával komoly gond lett volna. Csak ha az ember volt már pár Nick Cave-koncerten, akkor jó előre bekészíti a privát lelki borhűtőjébe a szuperlatívuszokat katarzisról, hihetetlen és megismételhetetlen hangulatról, végtelenül szuggesztív előadásról, és ha mégsem tudja elővenni ezeket, csalódottabb, mint az egyszeri borsznob, akinek a nagy rákészülés közben megpimpósodott az 1856-os cabernet sauvignonja. Márpedig ezúttal ilyesmiről azért jó ideig nem volt szó, mármint sem hihetetlenről, sem megismételhetetlenről, sem végtelenülről.

Cave, ahogy az várható volt, olyan borongósra vette a figurát, mintha a legaljasabb november bújt volna helyette fekete zakóba. És az ember nyilván pont ezért is ment ki a Stadthalléba pont mindenszentekkor: már az előző lemez, a Push the Sky Away se volt épp színes karneváli aláfestés, de a fia halála után kiadott Skeleton Tree az év legfájdalmasabb albuma lett, amit csak tovább sötétített a felvétel születéséről és a gyászról szóló fekete-fehér, vagyis inkább csak fekete dokumentumfilm, a One More Time With Feeling. Szóval tudtuk, mire számítsunk: rock and roll helyett fekete misére.

És mégis, mintha a Skeleton Tree dalaihoz illő hangulat már elmúlt volna, mintha Cave megint inkább az a félőrült utazó prédikátor lenne, aki négy éve játszott a Szigeten, vagy az a pornóbajuszos NDK-felnőttfilmsztár, aki 2008-ban vadította meg a Pecsát. Hiába játszották el az egy Rings of Saturn kivételével az egész új lemezt, ami olyan lassú, mint egy nehezen múló gyomorgörcs, ha valahogy sosem jött át úgy igazán a melankólia, ami ezekből a számokból árad, hanem inkább a pillanatnyi kilengések, a begyorsulások, a ledobott ékszíjak voltak emlékezetesek. Akármilyen intim hangulatot is próbált teremteni Cave, legtöbbször úgy tűnt, mintha csak visszafogná magát, lefojtaná belül a tüzet, ami pedig már a torkát nyaldossa, és néha mégis felcsap, olyan lánggal, ami mellett csak árnyék a koncert többi része.

Például így volt a harminchárom éve felülírhatatlan From Her to Eternity alatt, meg persze utána a Tupelónál, a dalnál a városról, amire maga az ördög küld sötét és folyamatosan esőt pisáló felhőket, amikről Cave mindig úgy énekel, hogy az elnyomja a számot felvezető mennydörgést is. Ráadásul már itt elkezdődött valami furcsa, vagy legalábbis a legtöbb koncerten szokatlan: 

Ami önmagában baromi jó dolog, és egyike azoknak a dolgoknak, amik miatt igazán érdemes koncertre járni: hogy lássuk, hányféleképpen nyúlhat hozzá a szerző egy már jónak bizonyult saját ötletéhez, hogy kibonthassák azokat a témákat, amik lemezen nem állnak meg, de élő fellépéssel és tapintható hangulattal megtámogatva annál inkább.

Más kérdés, hogy ez mikor hogyan sikerül. A From Her to Eternity pokoli fekete zajjá sűrűsödő széttorzítása például tökéletesen továbbvitte a dal atmoszféráját és hatását a logikus irányba, amitől az emberben zsigerileg is beindult valami, elszakadt valami azon a tartományon túl is, ameddig általában a zene elér. De a Red Right Hand gonoszan lappangó zaklatását inkább szétzilálta, hogy a koncerten legalább kétszer olyan hosszúra szabdalták, mindig meg-megállva. A más koncerteken általában elhúzott befejezésű, őrjöngéssé dühösödő Mercy Seat meg most abban volt más, hogy maradt a lemezverzió, elnyújtott püfölés helyett néhány ökölcsapásnyi gyomrossal – mellesleg úgy, hogy Cave az ártatlan ember kivégzéséről szóló szám előtt közölte az egyik nézővel: úgy néz ki, mintha épp élete legrosszabb napját élné, de nem baj, majd most a következő szám neki szól, hogy felviduljon ezekben a nehéz időkben.

De azért az sem igaz, hogy a lassú számok egyáltalán ne működtek volna. Sőt, az új lemez egyik legszebb dala, a Distant Sky például megint csak egy újszerű élményt emelt be a koncertezésbe: a dal felét éneklő dán szopránénekes, Else Torp nem volt jelen, illetve egy jó százszoros életnagyságú vetítésen énekelve és hangban volt jelen. Ami lehet, hogy leírva nem hangzik többnek egy audiovizuális playbacknél, de a szám bensőségessége, a hatalmas vászon és a finom kameramozgás miatt – egyre közelebbről és közelebbről láttuk az átélést az énekesnő arcán – mégis egészen különleges élmény volt, ahogy fölénk magasodott ez az óriás, aki mindenkit a tenyerébe tud venni, hogy a fülébe énekeljen, és a magasban tartson egy kicsit. És persze nincs olyan sem, hogy ha Nick Cave leül a megint a színpad leghangsúlyosabb helyén tekintélyeskedő zongora mögé, és elénekli az Into My Armst, a világ legszebb számát, attól ne rázná ki a hideg az embert legalább egy picit.

Mégis, a lassabban, nyögvenyelősebben beinduló, a vártnál valamivel kevesebb nagy pillanatot tartogató műsor akkor döngölt igazán a földbe, amikor már majdnem vége volt – mint a villanykörte, ami akkor a legvilágosabb, mielőtt kiég. A ráadás első száma közben még csak a tömegbe mászott be Nick Cave, aki amúgy addig is kifejezetten testi alapú kapcsolatot ápolt az első sorokkal; a Higgs Boson Blues „Can you feel my heart beat?” sorát például szó szerint vette, színpadiasan, egy bájgúnár szerepébe bújva kitárta a karját, hogy aki eléri, megérinthesse tényleg a mellkasát. (Azzal meg, aki a felső combját fogdosta inkább, közölte, vigyázzon a szexuális zaklatással.) Vagy amikor felemelt egy kislányt a színpadra, hogy teátrálisan aggodalmas tekintettel elénekelje neki a Tupelónak a közelgő gyerekrablóról, a Homokemberről szóló sorait.

És akármilyen apróság is bemászni a tömegbe és ott énekelni, akkor is mindig nagyon jó a hangulata annak, ha egy világsztár úgy tesz, mintha elfelejtené vagy nem érdekelné, hogy világsztár. A zene a közhelyek szerint elvileg úgyis egyetemes nyelv és kapcsolat minden ember között: jó látni és átélni, ha valaki ezt nemcsak közhelynek tartja, hanem minden sztárallűr nélkül a legközelebb álló néző kezébe nyomja a mikrofonját, amíg ő a The Weeping Song tapsos ütemét tanítgatja a tömegnek, hogy aztán visszakérje, és mindig más és más néző szemébe nézve énekelje tovább a dalt.

De aztán a Stagger Lee alatt kezdődött igazán a hosszú, a hihetőnél hosszabb ideig tartó katarzis. Cave eddigre már végleg lenyúlta az estét a decens zenekar és az amúgy saját show-t rendező, hegedűkkel zsonglőrködő, black metalos arckifejezéssel magában dühöngő Warren Ellis elől, és felhívott annyi embert a színpadra, ahány csak felfért, és köztük énekelte végig az ezúttal vagy tízpercessé facsart, halálhörgéssé fojtogatott balladát. Hogy aztán leültessen mindenkit a színpadon, kiemeljen egy nőt, és neki énekelje el a Push the Sky Awayt, meg persze a többieknek, akikkel hol kezet fogott, hol máshogyan teremtett kapcsolatot.

És mindennek valami olyan hangulata volt, ami nem értelmezhető egyszerűen zeneszámok előadása felől, ami nem írható körül azzal a szóval, hogy koncert. Egészen különös érzés megtapasztalni, mennyit változtat a felállás az élményen, ha nem a színpad felől a nézőtér felé tart az előadás, hanem a zenekar is csak a tömeg része, vagy a tömeg is a zenekar részévé válik, nem látványelemként, inkább a hatás megsokszorozóiként. Cave persze nem elsőként használja ezt a trükköt – hogy ne menjünk messzire, Iggy Pop is hasonlót csinált anno a Szigeten –, de a dalainak, az előadásmódjának intimitása és emberközelisége miatt nála ez a hatás még erősebben érződik. Valami olyat talált meg ezzel, amit minden együttes és minden zenész keres: hogyan lehetséges úgy testközelbe hozni a zenéjét, hogy átlépje azt a határt, ami pedig mindig ott van, vékonyka falként befogadó és előadó között. Cave minden előadásával arra törekszik, hogy áttörje még ezt az utolsó védvonalat is, és annyira a közönsége részévé tegye a zenéjét, amennyire az ereikben áramló vér is az.

Nem nagyon hiszem, hogy el lehet valaha is felejteni, milyen érzés, milyen élmény az, amikor ez a mutatvány tényleg sikerül. És az ember nem a közönség része többé, hanem egy nagy, ismeretlen úr vendége – a zenéé.

Borítókép: Chiaki Nozu / AFP.