Bár sokan már a kazettareneszánszt sem értették, amikor a formátum újrafelfelfedezése még külföldön is épp csak éledezett, egy debreceni fiatalember gondolt egy merészet, és flopikiadót alapított. Windisch Márk először a saját zenéit adta ki az akkor már jócskán a teljes feledés felé száguldó adathordozón, majd hamarosan egyre több magyar és külföldi előadó anyaga jelent meg nála.

A 2013-ban alapított Floppy Kick elsősorban kísérleti és zajzenéket ad ki, de szerepel a kiadványai között grindcore, ambient, dark ambient, drone, valamint hamarosan egy black metál-anyag is megjelenik a debreceni istálló gondozásában. Ahogy a honlapján hirdeti: a Floppy Kick a zenei sokszínűségre nyitott, a rasszista, homofób vagy szexista üzenetekre azonban nem, és nem kíváncsi a vallásos, de még a vallásellenes zenékre sem.

Az egyes kiadványok erősen limitált példányszámban jelennek meg, a legtöbbjük 18 példányos, és valamennyi flopi sorszámozva kerül a tulajdonosa kezébe. Bár a Floppy Kick máig nonprofit hobbiprojektként működik, az Eoforwine néven is zenélő alapító mára már rendszeresen kap megkereséseket a világ minden tájáról, beküldött demók között szelektál, miközben ő maga is kér fel előadókat, hogy azok aztán nála jelentessék meg a zenéiket.

Windisch Márkkal, a Floppy Kick alapítójával, a független magyar kiadók első, Independent Label Fair nevű vásárán beszélgettünk. Elmondta, mire elég 1,44 megabájt, és hogy a formátum adta korlátozottság inkább ösztönzi, mintsem gátolja a kreativitást.

Miért pont a flopi?

Szerettem volna minél több formátumban megjelentetni a saját zenéimet. Akkoriban rengeteg cédé jelent meg, az online kiadásokkal már akkor is tele volt a Bandcamp, én meg épp találtam a padláson néhány flopit, és ennek hatására készült el a legelső kiadvány.

Létezik ennél radikálisabb formátuma a zenehallgatásnak/zenekiadásnak?

Persze, orsós magnószalagon is adnak ki zenéket, de egy brit kiadó például viaszhengeren jelentet meg kiadványokat, ez azonban nagyon költséges: egyetlen példány legyártása nagyjából 60 ezer forintba kerülne. Kb. 2-4 perc zene fér rá, és nagyon érzékeny a hőmérsékletre, 30 fok felett már olvadozik, cserébe viszont nagyon szép. Lejátszót nehéz hozzá találni, de néha azért ki lehet fogni az eBay-en, bár nem olcsó mulatság az sem. 2017-ben kizárólag a Bughlt Records adott ki viaszhengeren zenét.

Emlékszel még életed legelső flopis élményére?

Ahogy a legtöbb kissrác, gyerekként mi is rendszeresen jártunk át egymáshoz a haverokkal számítógépezni. Ezek még DOS-os gépek voltak, és flopin cserélgettük hozzájuk a játékokat – akkor még nem a zenéket. Ezek már a 3,5"-es lemezek voltak, nem a nagyobb méretűek, de olyat is használtam, amikor még Commodore-om volt.

Hány flopikiadó létezik még a világon?

Jelenleg még egy működik Ukrajnában, a Floppy Noise Records, aminek bár noise szerepel a nevében, kizárólag black metált jelentet meg. A tulajdonosa egyébként ismerősöm, szoktunk cserélgetni egymás között, és olyannyira nem tekintünk konkurenciaként egymásra, hogy az egyik kiadványa nálam fog megjelenni, ő is zenél ugyanis. Ez egyébként egy nagy komplexum, a Depressive Illusions Records része, amelynek több alkiadója van, és ezek egyike ez a flopis.

Egyébként hébe-hóba többen is adnak ki flopin zenéket, de olyan, aki kizárólag flopin jelentetne meg, tudtommal nincs több. Létezett például egy brit kiadó, a Diskette Etikette, amelyik évente egy-két kiadvánnyal jelentkezett, de ez néhány éve megszűnt. Meg van egy moszkvai, a Nazlo Records, amivel szintén szoktam cserélgetni, azonban ők is többféle hanghordozóban gondolkodnak – cédében, vinilben, kazettában. Aztán létezik még egy francia label, a Ciel Bleu Et Petits Oiseaux Records, akivel szintén cserélgetünk, pár cuccomat árulja is. Angliából pedig például a Quagga Curious Sounds nevűvel tartom a kapcsolatot, Michael Ridge hihetetlen durvaságokat készít: pikniktányérba vagy cd-re vág zenét, mintha vinil lenne, de van nála mikrokazetta és viaszhenger is. Vagy ott a szintén brit Floppy Swop, ami egy netlabel, tehát fizikai megjelenésekkel nem foglalkozik, ellenben minden kiadványuknak flopiméretűnek kell lennie.

A legtöbb számítógépen már cédéolvasó sincsen. Miért vásárol manapság bárki is flopikat?

Mert gyűjtő. Bár ezek az előadók egyáltalán nem ismertek, aki mégis kedveli őket, az valószínűleg így is megveszi a zenéjüket. Az emberek szeretik a polcra tenni az ilyesmit.

Na épp ez az: polcra tenni. Készült nemrég egy kutatás, amiből kiderült, hogy a vinilvásárlók fele meg sem hallgatja, amit vesz. Hallgatja ezeket a flopikat bárki is?

Szerintem nem nagyon. Mióta mellékelek hozzájuk letöltőkódot, azóta szerintem többségében tényleg a polcokra kerülnek. De otthon én sem flopiról hallgatom a zenéimet, hiába van külső flopimeghajtóm – ráaádásul már a másodikat koptatom. Szerintem nincs ezzel baj, elvégre sokan befektetésből vásárolnak zenét, hiszen nagyon fel tud menni az ára egy-egy ritkább megjelenésnek, ehhez azonban érteni kell.

Mennyire problémás a flopik beszerzése mostanság? Gyártanak még egyáltalán?

Én úgy tudom, hogy néhány éve már egyáltalán nem gyártanak, úgyhogy nem könnyű beszerezni. Néha Vaterán vagy Jófogáson le lehet csapni egy-egy pakkra, vagy akár eBay-en is, de az meg a szállítás miatt nem éri meg. Szerencsére innen-onnan még azért be lehet szerezni bontatlan csomagokat országhatáron belül is, nagyobb pakkokat viszont egyre nehezebb találni.

Mennyibe kerül 2017-ben egy flopi?

Jóval többe, mint a cédék. Valószínűleg pont azért, mert nehéz beszerezni, illetve macerásabb is a kezelése. Egy flopi ára többszöröse egy üres cédének: bolti áron, ahol még akad a polcokon, egy tízdarabos pakk 1500 forintról indul, míg egy nyomtatható felületű cédét már 50 forint alatt beszerez az ember, ha nagyobb csomagban gondolkodik. Írószerboltokban szeret előfordulni, de műszaki áruházban is láttam még, sőt, egy-két webshopban szintén rendelhető.

Miért csinálod?

Miért ne csináljam?

Kik a vásárlóid? Honnan származnak?

A világ minden tájáról: a legtöbb vásárló európai (német, francia, brit vagy olasz), az Egyesült Államokban is van egy-két gyűjtő, de adtam már fel Ausztráliába és Grönlandra is csomagot. Igazából a postaköltség gyakran sokkal többe kerül, mint maga a lemez.

Sőt, volt egy szingapúri vásárlóm is, akinek egészen tavalyig minden megjelenésem megvolt,

közben viszont Sydney-be költözött, és azóta már nem gyűjt. Egyébként nemcsak kiadókkal, hanem több gyűjtővel is cserekapcsolatot ápolok.

Környezetvédelmi szempontból egész hasznos munkát végzel.

Igen, tulajdonképpen kvázi-szemétből hozunk létre valamit. Van például egy eco-szériám, amihez az ismerősöktől kapott használt flopikat használom fel. Ezeknek a nagy része általában már nem működik, ezért kiválogatom közülük a még jókat, majd miután rákerült a zene, kézzel felcímkézem, mert ezekhez még borítót sem mellékelek, csak egy letöltőkódot. Ezeket ingyen adom, a megrendelések mellé.

Van olyan műfaj, amelyiknek kifejezetten kedvez a formátum?

Őszintén szólva a terjedelmi korlátok miatt szerintem nem igazán van ilyen műfaj, viszont a kísérleti produkcióknak talán jól tud állni a flopi. Vannak olyan előadók, akiknek kifejezetten tetszik, hogy korlátok közé kell szorítaniuk magukat. A popzenéhez viszont például egyáltalán nem passzol a flopis megjelenés. Egyébként olykor-olykor a nagyobb kiadók is jelentkeznek flopival, például a Virgin (Everything But The Girl) vagy a Mute (Erasure, press kit), sőt, 1996-ban Brian Eno is jelentetett meg albumot flopin (Generative Music I), amit nagyon jó lenne megszerezni, de elég drága sajnos.

Mennyi zene fér rá egy flopira?

Egészen változó. Egy 3,5"-es lemezre névlegesen 1,44 MB adat fér rá, de valójában még ennél is kevesebb. Ez azt jelenti, hogy ha valaki veszteségmentesen, wav-fájlként küldi el a zenéjét, abból mindössze néhány másodperc perc fér rá. Egy 128 kbit/s bitrátájú, sztereó fájlnál ez már olyan másfél percre elég, de ha nagyon lebutítja az ember, akár 50 perc is kijöhet, nyilván monóban.

Van kedvenced a kiadott cuccaid közül? Melyikre vagy a legbüszkébb?

Igazából mindegyikre büszke vagyok, de főleg azokra, amiket a szokésosnál nehezebb volt összehozni. Készült például egy dobozos Kisszántó-kiadvány (Dajkáim), amihez az öt flopi mellett matrica is járt, és amiből mindössze 12 példány készült összesen. Belföldről még Bass-O-Matic (Lyuhász Lyácint Bt.) lemezét érdemes említeni, ami egyben lett felvéve élőben, és ami egy bónusz trekk az első albumához, ami kizárólag így jelent meg, a borítófotót pedig Kósa Erzsébet lőtte hozzá a Flexible Juice zenekarból.

A külföldiek közül az angol New Blockaders és a német Kommissar Hjuler közös kiadványából kellett a legtöbbet gyártanom, de az amerikai Starlite Coffins például maga készítette azt az olajfestményt, ami aztán a flopis megjelenés borítójára került. Tavaly pedig a D.D. Dobson egyik száma jelent meg nálam, ami Jim Goodall zajos projektje.

Őt a legtöbben a Medicine zenekarból ismerik, ami még A Holló című filmben is szerepelt, valamint a filmzenealbumra is felkerült.

Ő szintén nagy flopigyűjtő, általában félre is kell tennem neki egy-egy példányt, valamint matricázott is már nekem: küldtem neki egy csomaggal a Floppy Kick matricáiból, amiket ő felragasztott ide-oda Hollywodban, majd lefotózta nekem.

Ráadásul regionális válogatásokat is készítesz.

Eddig egy európai válogatás jelent meg, amiből hamarosan talán a második rész is összeáll. Tervben van továbbá egy dél-amerikai, egy észak-amerikai, egy ausztrál és egy ázsiai válogatás is, valamint szeretnék egy afrikait is, bár ezzel kicsit nehéz dolgom van, mert iszonyatosan nehéz onnan előadókat találni. Egy clevelandi/ohiói válogatás már szintén elkészült, ebben egy amerikai barátom segített, de szívesen rámennék több országra is. Természetesen már a magyar válogatás is készülőben van, ehhez egyelőre még zenészeket gyűjtünk.

Hogy kötöttél ki ezeknél a nehéz zenéknél? Gondolom, a gimiben még mást hallgattál.

A gimiben főleg trance-et hallgattam, aztán beleuntam. Később mindenfélét hallgattam, főleg a Discogson kutattam, aztán volt egy legendás szórakozóhely Debrecenben, a HNO3, ahol rendszeresen voltak koncertek, és ahová Kaszás Sándor a Flexible Juice zenekarból vitt le. Aztán a 2011-es Zajkert nagyon megfogott a Modemben.

És azóta már a saját projekteddel is léptél fel ott.

Több projektem is van, de az Eoforwine nevűvel szoktam koncertezni. Főleg Debrecenben és Budapesten, de beszalad néhány külföldi fellépés is: tavaly játszottam például egy kétnapos szlovéniai zajfesztiválon (Mrož fest), idén pedig volt egy miniturném két ír, valamint egy északír állomással (Dublin, Cavan, majd Boho). Itt egyébként helyi magyarokkal is találkoztam, eljöttek, pedig 10-20 embernél több általában nehezen jön össze az ilyen bulikon.

Lehet ezzel csajozni?

Nem tudom, nem hiszem, de nekem igazából van barátnőm, úgyhogy mindegy. Ő egyébként teljesen más zenéket hallgat, de amikor ráér, akkor eljön és megnéz, bár amikor bedurvulnak a dolgok a színpadon, akkor azért inkább hazamenekül. Egyébként vannak nők is a szcénában, én is adtam már ki egy lengyel hölgy anyagát, de tény, hogy nincsenek sokan.

Mit érzel, amikor a kezedbe veszel egy flopit?

Általában azt, hogy koszos. Már ha használt. Igazából elsősorban hanghordozókóként tekintek rá. Nem úgy, mint a legtöbben. Az egyik haverom mondta is, hogy szinte látja az emberek feje felett a kérdőjelet, amikor a standomnál a flopijaimat nézegetik.