Áll a pali nagyterpeszben a Marshall-tornyok előtt bőrnadrágban, motoros csizmában, az oldalán kútlánc, a felsőtestén egy bőrmellény, a haja seggig ér, a szakálla csapzott, a mellét veri. A gitárja a töke alá lóg,

és ezen tolja a Crazy Traint Ozzytól. Mi a baj ezzel a képpel?

Mert ehhez a pózhoz, a kőrockerséghez nem ilyen hangszer passzol, hanem egy Gibson Les Paul, esetleg egy Epiphone, aminek egyik arca egy ideig Zakk Wylde volt. Mert ha rockzenét játszol, ha döge van a riffeknek, ha bluesos alapokra építkezel, ha kissé doomos beütéssel játszol, ha rocker vagy, akkor Gibsonod van. Most tessék elképzelni Angus Youngot egy Musicmannel a nyakában az ikonikus SG helyett. Ugye, hogy nem megy? És most ez a gyár, a zeneipar Ferrarija, elég nagy bajban van.

A Gibson, amellett, hogy egy kiváló hangszergyártó, egy életérzés is. Prémiumkategória, a Les Paul-, az SG-, de akár személyes kedvencem, az Explorer-forma azonnal felismerhető, nem kérdés, hogy min játszik az ember. Már ha játszik, mert az is egyre általánosabb, hogy azok, akik ezeket a hangszereket nézve nőttek fel, és most sikeres cégvezetők, azok bemennek a legközelebbi forgalmazóhoz, és vesznek egyet. Fel a falra vagy beállítani a sarokba, mert jól néz ki, esetleg hétvégén elnyomni rajta a Smoke on the Water riffjét (amit ironikus módon ugye nem Gibsonon, hanem a nagy riválison, Fenderen játszott Ritchie Blackmore annak idején).

Gibsont nemcsak zenészek vesznek és nemcsak zenére, hanem befektetésnek is, hiszen a márkanév miatt az árát kivételesen jól tartja, sőt, a különleges darabok értéke egyre nő. Egy 1960-as Les Paul Standard gitár 2011-ben 375 000 dollárt ért (95 328 750 forintot), ma 595 000-et (151 214 490 forintot). És ennél csak értékesebb lesz - Johnny Depp nem véletlenül költött vagy kétmillió dollárt a hangszergyűjteményére.

De ha van egy olyan márka, amit egyformán szeretnek a zenészek és a nem zenészek, aminek ismertsége nagyobb, mint az összes többi hangszermárkáé összesen, aminek olyan presztízse van, amilyet már soha senki nem fog ezen a téren túlszárnyalni, akkor az hogy mehet csődbe? Hogy juthat el odáig ez a 116 éves cég, a maga 1,7 milliárd dolláros éves forgalmával, hogy 525 millió dolláros adósságot kellejen kifizetnie július közepéig vagy a hitelezők viszik a bazárt a szélrózsa minden irányába? Az okok sokrétűek, és sokfélék.

Iparági források szerint a Gibsont nem is olyan régen utolérte a multibetegség. A világ legismertebb hangszergyártójaként a vezetőség valami újat akart, nyitni más piacok felé. Megvettek minden, aminek csak kis köze is volt a profiljukhoz, a Meat nevű mikrofongyártótól a Cerwin-Vega! hangszórókon át az Onkyo audiotechnikai cégig, és minél nagyobbak lettek, annál nehezebb volt ezeket a leányvállalatokat gazdaságosan működtetni. A lyukakat tömögették, a cég bizonyos részlegei nyereségesek voltak, de gazdaságilag nem voltak olyan erősek, hogy a megvásárolt, de veszteséget termelő részlegeket ellensúlyozhassák.

Az sem tett jót a cégnek, hogy 2015-ben, 40 millió dollárba kerülő, többéves kutatás és fejlesztés után a megjelent a gitárjaikon egy autóhangoló mechanizmus, amit sokan pontosan olyan szentségtörésnek tartanak, mint egy automata váltós Ferrarit. Pedig a Gibson csak a korral akart haladni, és szeretett volna releváns lenni egy olyan piacon, amin az elektromos gitárok eladása folyamatosan csökken, és 2010 óta világszerte több akusztikus, mint villanygitárt adnak el.

A nagy rivális Fender (ami egyszer majdnem csődbe ment ugye, de egy japán tőkeinjekció megmentette)  Bluetooth-kapcsolatos erősítőt és online gitárkurzusokat ajánl, de hiába, az eladásaik a Gibsonéhoz hasonlóan folyamatosan csökkennek, és mivel a rockzenét 2018-ban is azok a nagy öregek jelentik, akikkel az elmúlt 30 évben azonosították a műfajt, a folyamat megfordulására vajmi kevés esély látszik. A Gibson márkáiból nemrég még évente 1,5 millió darabot adtak el, de ma már csak csak 1 millió körül tudnak, ami persze eszement sok, de a harmadával visszaeső számok biztos aggasztják a cégvezetést. Még mielőtt: a válság az egész zeneipart érinti, a Steinway 300 milliós adóssággal küszködik, mert az emberek nem pianínót vagy zongorát (esetleg gitárt) vesznek, hanem laptopot meg egy fasza fejhallgatót.

A harmadik ok az árképzés lehet, hiszen a jó Gibson gitár nem egy és nem két nagyságrenddel kerül többe, mint egy konkurens termék, ami - a valóban csúcskategóriát leszámítva - pontosan azt tudja, amit a Gibson (mínusz brandérték, feelingérzés és dög). Ár-érték arányban a világon nem sok hangszerkereskedő van, aki a Gibsont javasolja egy Ibanezzel szemben, bár az is igaz, hogy ha a használtpiacban gondolkodunk, akkor a Gibson értéktartása miatt hosszú távra jobb megoldás lehet.

A használtpiacot nem szabad lebecsülni, Gibson és Epiphone gitárokból összesen száznál is több szerepel az ország legnagyobb hangszerkereskedő portáljának aktuális kínálatában. A használt piacon van minden, mint a búcsúban 100 ezertől 3 millióig, sőt, legutóbb éppen Salgótarjánban loptak el összértéken többmilliós Gibsonokat, (csak épp pont a gazdájuknak kínálták eladásra őket.) Ez a piaci szegmens viszont a brandépítés mellett másra a Gibson cég szempontjából nem alkalmas, hiszen hasznot nem termel, sőt, aki használt Les Pault vesz, az újat nemigen fog.

Aztán ott van az emberi faktor, a zabszem-effektussal súlyosbított hibás döntési lánc, ami egy öngerjesztő folyamatként úgy néz ki, hogy a csökkenő számok láttán pánikol a cégvezetés, jönnek és megbuknak az önhangoló- meg robotgitárok, az értékesítési csatornák viszont egyre elhanyagoltabbak. Az internet tele van olyan horrorsztorikkal, hogy a Gibson a hivatalos márkakereskedőnek nem válaszol hónapokig, a szürkeimportőr meg közben beszerzi a vadiúj cuccot ahogy tudja, és úgy árulja.

A kiadások viszont folyamatosan nőnek, elképesztő mennyiségű zenészt kötnek le a céghez irgalmatlanul sok pénzért (Slash nem olcsójános), figyelmen kívül hagyva azt, hogy hiába nemrég lett márkanagykövet Slashből, ő már évek óta az egyik legjobb reklámarca volt a cégnek ingyen, hiszen imádja a Les Paul gitárokat, és hát azokon játszik, ha fizetnek neki érte, ha nem. A kereskedők meg egy ideig nézik a bénázást, aztán elkezdenek másik gyártót keresni, és nem rendelnek annyit a Gibsonból, mint korábban, aminek a hatása előbb-utóbb a terméken csapódik le. A mai napig vannak olyan legendásan szar Gibson szériák, amikből öngyilkosság lenne vásárolni, és ezek száma, ha hinni lehet a YouTube-ra feltöltött kismillió videónak (amikben a trehány minőségellenőrzés miatt őrjöngenek a milliós, de szar gitárt pityeregve nézegető vásárlók) egyre nő.

A cég bajban van. Nincs tőzsdén, évtizedek óta magánbefektetők, befektetési alapok és magánemberek működtetik, de a hitelei miatt pont úgy minősítik, mint a tőzsdei cégeket, és a Moody's most éppen a bóvlikategóriába sorolja, azaz inkább rulettezzen az ember a pénzével, minthogy egy befektetési alapon keresztül a Gibsonba fektesse. Ez persze lehet kockázatos, de tudatos döntés is, az alulértékelt cég a felvásárlás után szárnyalhat és a részvényesek (értsd: befektetési jegyeket lejegyzők) egy rakást pénzt kereshetnek rajta, de ez csak spekuláció, nehogy komolyan vegye valaki.

Az biztos, hogy kiút lesz, ahogy a japán tőkeinjekció után talpra állított Fender esetében is volt, ugyanis a Gibson mint márkanév egyszerűen túl értékes ahhoz, hogy veszni hagyják. Jelenleg az az amerikai befektetési cég, a Jefferies szakértői dolgozzák ki a megmentési tervet, ők 2012-ben a magyar Eximbank 500 millió dolláros kötvénykibocsátásán is dolgoztak.

A röhej az, hogy ha az óvatos becslések szerint is eddig úgy 50 millió eladott Gibson/Epiphone hangszer tulajdonosai (kb. 30 millióra teszik a számukat) fejenként húsz dollárt szánnának imádott márkájuk támogatására, pikkpakk össze is jönne a hiányzó 520 millió. 

A cikk megírásában Gábor András és Szűcs László segített, nagy pacsi nekik innen is.