Az első két Kolorádó zenei felhozatalában voltak ugyan izgalmas fellépők, de azért a formula nagyjából mindig úgy nézett ki, hogy a szervezők miatt főleg a Lärm–Toldi vonalról jöttek a megszokott arcok, plusz néhány DJ Európából, akiknek a neve a klubszezonban kicsit jobban pörgött, gitárzenei vonalról pedig a megszokott pesti underground képviseltette magát. Idén mindkét vonalon nagyobb dobásokkal készültek a szervezők, de elektronikus vonalon kifejezetten bátor húzás volt Kelela és Chino Amobi leszervezése.

Eddig a fesztiválon megforduló fellépők közül talán Todd Terje volt a legnagyobb név, ehhez képest Kelela és Amobi két szempontból is újítás: egyrészt egyikük sem akkora sztár, mint Terje, viszont mindkettőjük sokkal aktuálisabb előadó a maga területén,

(ráadásul szombat este a ghánai Ebo Taylor is fellép, tehát egy afrobeat előadó is befért a fesztivál idei headlinerei közé).

Emiatt a csütörtök esti koncertek előtt kérdés is volt bennem, hogy mennyire fog működni ez az egész a fesztivál többnyire fehér közönsége előtt. És akkor itt az elején már érdemes is lelőni a poént: Kelela működött, Chino Amobi inkább nem, mint igen, de valójában inkább csak elméleteim vannak arról, hogy mi történt a Csűr nevű színpadnál cirka háromnegyed tizenegy és fél tizenkettő között.

Koloradó x fekete törékenység: !!!

„Jártunk egy sráccal, aki elég rosszul bánt velem, szakítottunk, aztán ahogy ez szokott lenni, egy ponton megpróbált visszamászni az életembe. Amikor megláttam a levelét, válasz helyett megírtam ezt a számot” – ezt a sztorit mesélte el a Kolorádó közönségének az amúgy nem kifejezetten beszédes Kelela, mielőtt nagyjából a koncert közepe felé belekezdett a Message című számába. És valószínűleg pont ez volt az, amiért ez az egész ebben a közegben működni tudott: Kelela zenéje ugyanis úgy nagyon fekete, hogy közben az rnb-hagyományba illeszkedően szerelemről énekel, így egy fehér közönség is megtalálja a kapcsolódási pontokat.

Kelelát az okosított elektronika és/vagy az rnb rajongói már a 2010-es évek eleje óta figyelemmel kísérhetik: az első nagy dobása egy 2012-es mixtape volt, ami azért volt nagy szám, mert miközben korábban az elektronikával kísérletező producerek inkább csak eszközként nyúltak a régi soul- és rnb-hangmintákhoz, itt Kelela vokáljai önálló életet éltek, miközben egy rnb-anyaghoz képest az alapok is elrugaszkodtak a szokásos formuláktól.

A tavalyi, zenei sajtó által amúgy rendre körberajongott lemezéről – aminek a számai többségben voltak a nagyjából háromnegyed órás koncerten – a Pitchforknak pontosan erről beszélt, amikor arról kérdezték, hogy nem érezte-e a nyomást a lemezének megjelenése előtt, mikor egymás után jöttek az olyan politikailag explicit előadók egymást überelő dobásai, mint Kendrick Lamar, Beyoncé vagy Solange. Kelela szerint ezek az előadók pont hogy lehetővé tették, hogy ő teljesen más vonalról közelítse meg a feketeségét: „Kicsit nyomasztott, hogy az albumon nem kerül elő explicit módon, hogy fekete nőként milyen tapasztalataim vannak. Mérges voltam emiatt magamra, de aztán rájöttem, hogy 

Az album dalaiban az a törékenység van benne, ami az rnb alapélménye. A feketék törékenysége olyasmi, amitől ha akarnék sem tudnék megszabadulni, és a klasszikus rnb-számok lényege pontosan az, hogy az embereket egy kicsit kizökkentse, hogy úgy éljék át ezt az érzést, ahogy előtte soha.”

És pontosan ez volt az, ami a Kolorádón működni tudott, és a koncert közben rákezdő szemerkélő eső sem rontotta el azt az élményt, amit az énekesnő előadása adott. A nyilván csont nélkül tökéletes vokálok mellett az olyasféle zsörtölődő zenebuziknak, mint amilyen én vagyok, egy kicsit zavaró lehetett, hogy az amúgy szuper basszusnehéz alapok élvezeti értékét kicsit lerontotta a színpad hangosítása, ami a mélyeket valamiért ormótlan búgássá változtatta olykor-olykor.

A zenék kapcsán egy Keleláról szóló cikkből kár lenne egyébként kihagyni, hogy tavaly a Noisey-nak adott interjúját az énekesnő úgy kezdte, hogy közölte az újságíróval, hogy nem utasította vissza az interjúkérelmet, de azt azért el akarta mondani, hogy a Vice élen járt abban a trendben, amiben a zenei sajtó úgy csinál, mintha ő valami egzotikus csodabogár lenne, miközben szerinte csak arról van szó, hogy ő továbbviszi az rnb hagyományait, és ez csak a fehérek által dominált zeneiparban tűnik annyira formabontónak. Konkrétan azt a cikket idézte fel, amiben első mixtape-jének egyik producerével, Kingdommal úgy beszélnek végig rnb-vokálokról, hogy azt az interjút ennyi erővel vele is csinálhatták volna.

Kolorádó x fehér elnyomás: ???

És ezen a ponton át is térhetünk a vokálcentrikus vonalról a feketeség absztraktabb, instrumentális megfogalmazására, amiben Amobi utazik. Kelela zenéjéhez hasonlóan Amobi zenéjének is kulcseleme a törékenység, de ez egy egészen másfajta, brutális élmény megjelenítése: ami Kelelánál egy lebegő falzett, az Amobinál széttörő üveg hangja, ami Kelelánál egy visszhangos szintialap, az Amobinál a rendőrségi belső kommunikáció felvételének bejátszása, és így tovább.

„Konfrontatív, agresszív hangok, kusza módon kevert hangminták és nyakatekert ritmusképletek hergelik a hallgatót. Ezek az előadók tehát

– írtuk a többek között Amobi Non nevű kiadójának zenéivel is foglalkozó cikkünkben.

Kelelához hasonlóan a koncert előtt Amobi esetében sem voltam benne biztos, hogy ez élőben működni fog, és sajnos itt be is igazolódtak a félelmeim. Azt viszont nem tudom egyértelműen megmondani, hogy mi volt a baj. Egyrészt úgy éreztem, hogy a közönség néha egyszerűen nem értette, hogy mi történik, kicsit pavlovi reflex jelleggel kezdtek táncolni, ha már a Kolorádó techno/house helyszínére keveredtek.

A másik dolog, lehet, hogy Amobi direkt szétzizált és fragmentált előadása önmagában sem működik: egy Adele-szám trap remixe után 4-5 perces szétesett csörömpölés, miközben Amobi effektezett mikrofonba ordítozik, valami latin ritmus rendőrszirénák hangjaival, majd egy egészen hagyománytisztelő detroit techno szám: ilyesmi blokkok követték egymást, és én sokszor csak álltam, és nem tudtam eldönteni, hogy most éppen rosszul érezzem magam, vagy táncoljak.

Ez a bizonytalanság nyilván részben cél is, de közben a többségében fehér közönségben álldogálva gyakran merült fel bennem, hogy Amobi zenéjének utalásait nem értem, vagy ha értem, akkor nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Ettől függetlenül még viszont még mindig azt gondolom, hogy egy jó döntés volt, hogy a Kolorádó idén be merte vállalni ezeket az előadókat.