Szóval a metál nem halott, kicsit sem. Sőt. Ha a rockzene átfogó esernyője alatt nézzük, és a teljesség igénye és szándéka nélkül, az év végéig nyár eleje óta ezek a zenekarok léptek és lépnek fel Magyarországon: Shinedown, Billy Idol, Judas Priest, Sons of Apollo, Ignite, Godsmack, Alice in Chains, Black Stone Cherry, Ugly Kid Joe, Iron Maiden, Mr. Big, Joe Satriani, Helloween, Queens of the Stone Age és Stone Sour. Ha a breaktánc ilyen halott lenne, nem lehetne végigmenni egy budapesti utcán sem a fején pörgő művészektől.

Az igaz, hogy az stadionrocknak harangoztak, mert amint Angus Young belátja, hogy egyedül maradt az AC/DC-ben, és úgy nem sok értelme van a bohóckodásnak; megtörténik Slash és Axl újabb elkerülhetetlen összebaszása, és ezzel a Guns N' Roses ismételt feloszlása; és a Rolling Stones tagjaira az orvosok erélyesen rászólnak, hogy ha nem akarnak meghalni RÖGTÖN, akkor hagyják abba, amit csinálnak, de azonnal, szóval akkor effektíve megszűnik a 60-100 000-es közönséget megmozgató stadionturnék korszaka. Jó, marad a Bon Jovi és a U2, de előbbi inkább country mint rock, utóbbit meg hagyjuk.

A többiek között is akad generációs zenekar, a Judas Priest is ilyen, vagy a Helloween, ha jobban megnézzük, de ők már nem tudnak 20 000 embernél többet bevinni sehová. Azaz a stadionrockról szépen át kell nyergelni a klubbulikra vagy az olyan, közepes méretű helyszínekre, mint mondjuk az ötezres a Barba Negra Track, ahol egy olyan rockzenekar, mint a Stone Sour, kényelmesen el tud bulizgatni. Én egy picit sajnálom, hogy a fiam nem tudja majd meg, milyen érzés 60 000 emberrel együtt üvölteni, hogy Dirty Deeds Done Dirt Cheap, de ezzel nem lehet mit kezdeni, már annak is örülni fogok, ha a Through Glass refrénjére tud majd csápolni tíz év múlva. 

Már ha lesz akkor is Stone Sour. Ha abból indulok ki, hogy a zenekart Corey Taylor 1992-ben alapította az iowai Des Moines-ban (kb. 200 000 lakos, jobbra búza, balra kukorica, északon és délen tehén), akkor miért ne, gondolta volna a fene (ő sem), hogy 2018-ban még aktívak lesznek, és ha úgy nézzük, a szakma egyik veterán zenekaraként kell rájuk tekinteni. Taylor ezt a projektet a Slipknot mellett futtatta, (Jim Root gitáros személyében volt másik átfedés is a két zenekar között) de nekem mindig is az volt az érzésem a lemezeket hallgatva, hogy a Stone Sour az, ami igazán közel áll hozzá, a dallamosabb, könnyebben befogadható metálzene, míg a Slipknot leginkább a frusztrációi kiélésére volt alkalmas. (Mellékes, de 1992-ben én is Des Moines-ban éltem, tudom, mit üvölt ki magából a maszk alatt.)

Szóval nem újkeletű zenekar ez, vérprofik zenélnek benne és nagyszerű nótákat írnak, vagyis inkább minden lemezen van legalább 5-6 olyan, amit el lehet tenni későbbre is, abból meg már kijön egy rendes turnéprogram, ugye. A tegnapi, Barba Negra Trackben telt ház előtt adott bulin ennek megfelelően csak a House of Gold & Bones – Part 2 című albumukról nem játszottak semmit, de minden nagy sláger (már ha lehet ilyen zene esetében slágerről beszélni, mert akkor az Angel of Death a Slayertől is az, de ez meg kurva hülyén hangzik) elhangzott, amit a közönség nagyon hálásan fogadott, pont úgy, ahogy minden egyes fuckot és motherfuckert, amit Taylor a konfokban eleresztett. A faszi remek frontember, pontosan tudja, hogy kell mozgatni 5000 embert, és bár egy konfjáról sem hittem azt, hogy spontán, még is működtek, még az is, amikor azt mondta a harmadik szám után, hogy minden kétséget kizáróan ez az egyik legfaszább buli a turnén. Ja, és fucking Budapest, motherfuckers, fuck me, man.

Kellett is, hogy kapocs legyen a színpad és a közönség között, mert a többiek, leszámítva a bőgős Johnny Chow-t, iszonyú fáradtnak tűntek. Josh Rand eleve nem egy Angus Young, de tegnap mintha az első szám alatt betette volna magát ötösbe, és szépen elpilinckázott magának a színpad szélén, Roy Mayorga dobos meg úgy tűnt, amellett, hogy atompontosan lehozta a nótákat, nem igazán élvezte a bulit - lehet fáradtak voltak, vagy csak fásultak (idén ez volt az 50. bulijuk), és ez sajnos le is jött a színpadról. A koncert elől, azaz viszonylag elől, a keverőtől vagy hat sorra előre, elég trén szólt, a dob és az ének megvolt, de a gitárok nem szóltak elég hangosan, a bőgőből meg csak akkor lehetett valamit hallani, amikor az egyik nótát a Police Mesage in the Bottle című számának újraértelmezésével kezdték. Hátul, a keverő mögött, már jobbak voltak az arányok, de a gitár itt is kevés volt sajna.

Szóval nem volt tökéletes a buli, de aki szerette volna már élőben hallani a Through the Glasst, a Scart vagy a 30/30-150-et, az örülhetett, és biztos vagyok abban is, hogy az első 8-10 sorban, a tömeggel együtt lélegezve és üvöltve más élmény volt ez a másfél óra. A zene lendülete, (mert az volt azért) és Taylor közel tökéletes éneklése simán elvitte a hátán nekem is, csak egy kicsivel lehetett volna élénkebb a zenekar.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!