Az Iron Maiden nem tartozik a faksznis zenekarok közé. Az igénylistájuk, avagy riderjük a Volt Fesztivál szervezőinek sem nagyon okozhatott nagy fejtörést, egy bazi nagy lapostévé meg egy magyar zászló lehetett rajta az extra (bár nem voltam bent a backstage-ben, de kétlem, hogy kétfejű birkecsen lovagló leszbikus törpék várták volna őket a Run to The Hills után), azt meg csak meg lehet ugrani, ugye. A lapostévé, pontosabban a foci-vb angol–belga meccse miatt egyébként fél órát csúszott a koncertkezdés, mert a hírhedten futballőrült zenekar csak a lefújás után volt hajlandó kezdeni. (Még mindig jobb, mint azt megvárni, hogy Axl Rose megdugja végre a csaját Milánóban, miközben Budapesten már kezdenie kellett volna a koncertet. True story.)

A csúszást a közönség birkatürelemmel böjtölte ki, csak egy közepesen részeg faszi akart mindenképpen elindítani egy „miafaszvan” rigmust, de nem talált társakra. Inkább azt üvöltötte utána, hogy Brúsz, Brúsz, ez már kelendőbb volt. (A cikkre véletlenül kattintók kedvéért: Bruce Dickinson a zenekar énekese egyben a magángépük pilótája. Igen, van repülőjük. Nem, nem luxus.) De legalább megérte várni egy picit a sárban bokáig süppedve, amitől egyébként a fesztivál látogatóinak jelentős hányada úgy közlekedett, mint aki beszart.

Amikor az ember Maident vesz magának, egy dologban biztos lehet: megkapja, amiért fizetett, kamatostul. Nem hiába vannak a pályán 43. éve, ha haknibulikat tolnának, már régen nem lenne rájuk kíváncsi senki. De nem azt tolnak. A világ egyik messze legjobb koncertzenekaráról van szó, aminek tagjai simán elhitetik a közönséggel,  hogy az a rockszínház, amit látnak, az egyszeri és megismételhetetlen, scream for me Szopron, wie gehts. A közönséggel Dickinson nem sokat kommunikált, az első három vagy négy szám után közölte,  hogy a zenén keresztül mesélnek majd el egy történetet,  és miután elküldte a VIP-terasz tagságát a picsába – „üdv a VIP-terasznak, ahol azok ülnek a seggükön, akik sokkal többet fizettek a belépőért, mint a többiek" - inkább énekelt vagy két órán át.

A teatralitás és a stadionrock évtizedek óta kéz a kézben jár egymással, a Maiden pedig mindig is lubickolt a nagy díszletek, tematikus háttérvásznak és az alkalomadtán feltűnő Eddie nevű kabalazombijuk adta plusz vizuális élményben, amivel a galoppmetál zenéjüket támogatják meg immáron vagy 35 éve. Az első pár évben ilyen látványos marhaságokra nem volt pénzük, most viszont van, ráadásul a soproni buli a Legacy of the Beast turnéjuk része volt, elhoztak hát mindent, amit az önálló koncerteken is elővesznek. Tűz, robbanás, petárda, füst, mozgó fényhíd, felfújhatós Spitfire vadászgép és kétemeletes ház nagyságú Ikarosz is volt a repertoárban, közben a háttérben minden egyes számhoz járt egy nagy, szépen megrajzolt, témába vágó vászon, Bruce Dickinson meg párszor a nyomaték kedvéért át is öltözött, és persze a The Trooper alatt előkerült a magyar zászló is, szóval a koncert show része maximálisan működött.

Aki Maident vesz, azt is tudja, hogy egy olyan zenekart köt le két órára, ami felváltva turnéztatja az éppen aktuális lemezét és a zenekari és közönségkedvenc nótákat. Az idei turné az utóbbi kategóriába tartozik, a fesztiválkompatibilisebbe, hiszen aki elmegy egy Voltra, az nem feltétlenül hallotta a legutóbbi Iron Maiden-albumot, de az Aces High-t vagy a The Number of the Beastet lehet, hogy ismeri. A Maiden azon kevés zenekarok egyike, amelyik simán össze tud állítani minimum öt teljes koncertprogramot úgy, hogy a kötelező körök (Iron Maiden – The Number of the Beast – Hallowed Be Thy Name – a fenti számok jelzik, eddig hányszor játszották őket) mellett teljesen egyenértékűek, és nincsenek ismétlődő számok bennük.

Ha tegnap este például elhangzik a Paschendale, a Blood Brothers, a 22 Acacia Avenue és mondjuk a Die With Your Boots On, és kimarad a Flight of Icarus, a The Wicker Man, a Were Eagles Dare és a For The Greater Good of God, senki egy szót nem szólt volna. A setlist így is szinte tökéletes volt, a Revelationsért és a Flight of Icarusért meg külön köszönet, felsejlett előttem a Maidennel kapcsolatos első élményem 1983-ból, amikor is a magyar tévé valamiért leadta a Piece of Mind-turné dortmundi Rockpalastban tartott buliját, és ez a két nóta már akkor beütött nekem.

A közönség a sár és a néha eleredő eső, de főként a nagy szél ellenére kurva jól érezte magát, éneklés, csápolás, headbang, volt minden, ami kell,

A zenekarra sem lehet panasz, hatvanévesen ilyen intenzitással és látható örömmel zenélni irigylésre méltó. Dickinson hangja pár klasszikus sikolynál már elfogyott, de ez nem érdekelt senkit, mert üvöltötte helyette a soproni telt ház (mínusz VIP-szektor, ugye). Még a harmadik gitárosnak, Jannick Gersnek is láttam végre értelmét (nyolc koncert óta először), mondjuk azt még mindig megkérdőjelezem, hogy két (fasza) szóló miatt minek valakit a zenekarban tartani, de mit értek én a lovakhoz. Gers abból a szempontból jól jön, hogy sem Adrian Smith, sem Dave Murray nem nevezhető a színpad ördögének, ő viszont a túlmozgásával Steve Harris bőgős és Dickinson mellett elviszi a show-t. Azt a show-t, amibe még az is belefért, hogy Dickinson egy lángszóróval rohangáljon a színpadon, pedig a nagy szél az álmoskönyv szerint nem tesz jót a piromániának.

És ha már szél, akkor legyen szó a hangzásról is, ami nekem, az elvtelenül feltolt dob- és basszushang kedvelőjének megfelelt; én csattogó bőgőt akarok egy metálkoncerten, meg mellé lábdobot a gyomromban, és ezt meg is kaptam, maradéktalanul. Dickinsont is jól lehetett hallani, a három gitárt viszont csak akkor, ha éppen szólóztak, egyébként egy nagy massza volt a hangjuk, amit a szél összevissza elvitt, pedig csak a keverőnél álltam, nem a nyugdíjasszektorban, a nagy dagonya túlvégén. A szabadtéri koncertek hangosítása itthon örök probléma, az első 10-12 sorig nem szokott gond lenni, legalábbis a fesztiválokon, utána viszont lutri az egész – ilyen volt tavaly a Szigeten a Pink-buli is, és még sorolhatnám.

Csengő-bongó gitárok ide, sár oda, seggüket meresztő VIP-ek meg amoda, ez egy remek kis metálkoncert volt, ha lehet, tessék holnap is jönni, esküszöm, megnézném megint, pedig a koncert végére úgy lemerevedett a térdem, hogy alig tudok járni azóta.