Ha te vagy a Dunán innen a legnagyobb fesztivál, márpedig a Campus az - a tokaji Hegyalja fesztivál volt az egyetlen igazi konkurencia, de az meg pár éve beleállt a földbe - akkor a nagyszínpados programodat nem úgy kell összerakni, ahogy mondjuk egy mezei metál/hiphop/rap/jazz/pop/elektro-rajongó tenné, hanem úgy, hogy mindenkinek jusson valami. Tuti, hogy ennél közhelyesebben is elkezdhettem volna a cikket, de biztosra mentem, mint a Campus-szervezők.

Az első, csütörtöki napon Kowalsky meg a Vega, Halott Pénz és Majka&Curtis volt a főműsoros program a National Instruments Nagyszínpadon (van egy Continental Nagyszínpad is) három jól bevált fesztiválveterán, akikre tízezer ember akkor is odamegy a színpad elé, ha a nádudvari gasztroszínpadon éppen ingyen adják a bajor kolbászt, ami nem mellesleg kurvajó, ha valaki ma este jönne ki a fesztiválra, ki ne hagyja. És ezt nem azért mondom, mert a cég egyik fejese a Szfinx zenekar alapító dobosa és jó haverom, hanem mert tényleg jó (a fokhagymásat tessék elfelejteni). Szóval a tutira menés az jó, bár különösebben nem izgalmas, és most belemehetnénk abba, hogy basszameg, egyszer de jó lenne, ha egy nagyszínpados line-upban mondjuk az Uizpov-Ördög-Apey and the Pea trió szerepelne, a végén meg a Mastodon lenne a főzenekar, de nincs élő fesztiválszervező, aki ezt bevállalja, hacsak nem most örökölt valami húzósabb összeget egy svájci rokontól.

A péntek ettől függetlenül egy fokkal merészebb lett, a kora délutáni sávot a The Grenma nevű calipunk-táncosrock trió kapta meg, akikről annyit tudok csak, hogy az egyik nótájukat a 9 és fél randi című filmben is felhasználták. És előbb-utóbb majd tuti lesznek ők későbbi slotban is valahol, és akkor majd a lusta ötvenesek is megnézik őket. A főműsoros buli felvezetését a Paddy And The Ratsre bízták, ami a hazai kelta kocsmapunk szcéna egyik zenekarából lett egy vidám kis punkrock-kocsmapunk zenekarrá, amiben van hegedű meg harmonika is, de csak ízléssel persze, nem ürgebőrbe varrt parasztmetálról van szó, hanem tempós pogózásról. Legalábbis papíron és elméletileg, mert ez a buli kicsit takarékon pörgött, márpedig ha a művész úr nem adja el nekem odafentről, hogy kurva jól érzi magát, akkor én sem fogom. A setlistre nem lehetett panasz, a cájg is jól szólt, a közönség is lelkendezett, amikor kellett neki, a zenészek sem hibáztak, csak picivel több energia kellett volna fentről az üdvösséghez.

Engem egy fesztiválon nem sok minden tud felidegesíteni a műanyag budin és az embereken kívül, az egyik ilyen a hangosítás. És nem vagyok vájtfülű, sőt, Motörheaden szocializálódtam, nekem csak az kell, hogy hangos legyen, és halljam a hangszereket. Mindet. Ha három van, ha öt. A magyar énekessel bíró kaliforniai punkrockban utazó Ignite kora esti koncertjénél jobban szóló fesztiválbulit nagyon régen hallottam, ennyire jól eltalált arányokkal, szépen megszólaló koncert tán a Depresszióé volt a Hegyalján a Machine Head előtt, az meg nem ma volt. A bőgő csattogott, a dob húzott, mint az állat, a két gitárt simán hallottam külön-külön és a tetején meg ott énekelt Téglás Zoli, a veresegyházi fák védőszentje. Nála viccesebb felkonfokat nem hiszem, hogy bárki is tol itthon, "vigyázzatok a fucking természetre bazdmeg", mondja egyszer, "ne legyél öngyilkos, inkább fogd meg a fütyikédet, és gondolj az enyémre" mondja máskor, és ez csak a jéghegy csúcsa. Az Ignite olyan zenét játszik, amire akaratlanul beindul a fejed és a lábad, lendületes alapokra felhúzott kemény punkot, nagyívű, de könnyen üvölthető énektémákkal - ha valaki eddig kihagyta volna, hallgasson bele, nem fog csalódni. A hazai koncerteken kihagyhatatlan testszörfözéses éneklés sem maradt ki, és van valami eredendően szürreális abban, hogy a Place Called Home című nóta refrénjében Brett Rasmussen basszusgitáros torkaszakadtából üvölti, hogy "éljen a magyar szabadság, éljen a haza", jóhogy elmegy tőle a közönség maradék esze is.

Nincsen Campus Tankcsapda nélkül, akár ez is lehetne a szlogenje a fesztiválnak, amin, ha jól emlékszem, Lukácsék az első, még a város közelében fekvő Vekeri-tó mellett rendezett fesztiválok óta minden évben fellépnek. Ez egyrészt ad valamiféle kiszámíthatóságot a szervezőknek, hiszen egy estére a nagyszínpad máris meg van oldva, másrészt a közönségnek is, mert ha Campus, akkor Tankcsapda, mi kutyánk kölyke, nézzük meg. És nézik is, ennyien szerintem a Campuson még nem voltak bulijukon, tippelni nem tudok nézőszámot de 15 000 ránézésre is megvolt. A Tankcsapda úgy tud próféta leni a saját hazájában, ahogy Lovasi a sajátjában: az is megnézi őket, aki nem különösebben kedveli ezt a zenét, és az is el tudja énekelni A legjobb méreg refrénjét, aki alapjáraton a Scooternek adna el halat. Ennek persze megvan az a hátránya, hogy tulajdonképpen mindegy, milyen a produkció, a zsűri úgyis csápolni fog, üvölteni és pogózni, mert egy 29 éves zenekar repertoárjában minden korosztály megtalálja a saját nótáját.

A tegnapi koncert pont olyan volt, amilyennek lennie kellett, füstgéppel, pirotechnikával, régi nagy slágerekkel és újakkal, köztük a számomra teljesen értelmezhetetlen Vagyok olyan szemét című nótával. A setlist koncepciója, azaz hogy ha már van 13 sorlemezük, akkor mindegyikről legyen valami a programban, kifejezetten jó ötlet, ahogy az is, hogy nem feltétlenül azok a nóták kerültek a műsorba, amire az ember gondolna. Az nyilvánvaló, hogy a Mennyország Tourist és a Fiúk ölébe a lányok pont úgy nem maradhat ki a műsorból, mint a Satisfaction Jaggeréknél, a közönség meg ilyenkor még hálásabb, mint szokott, és azt is elnézi, hogy Fejes, egyem a szívét, minden régi nótában, amiben egy lábdob is bőven elég volt (Kapd be a horgot) kettővel tolja, ha kell, ha nem. (Nem kell.) A koncert hangosnak hangos volt, az Ignite-nál is hangosabb, de feleslegesen, inkább Sidi gitárja szólt volna rendesen, röfögve, hogy az olyan állat riffek, mint az Ez a ház, a Fiúk ölébe a lányok meg a Kapd be a horgot, leszakítsák a fejemet. Ez persze lehet, egyéni szocprobléma, ahogy az is, hogy szerintem Lukács nyakában a Gibson Thunderbird néz ki a legfaszábban, a lábán meg egy Converse.

Tavaly a Prodigy, idén a Scooter került be a nagyszínpados programba a Nagy Tömegeket Megmozgató Klasszikus EDM-előadó fakkból, nekem meg ez volt életem első élő Scooter-élménye. Ez a zene elment mellettem, és én kajakra azt hittem annak idején, hogy ennek a stílusnak nem lesz nagy jövője (ha eddig valaki zeneipari karriertanácsot akart volna tőlem kérni, itt az ideje átgondolni). A house vagy mi a tököm az, amit HP Baxxter, a láncdohányos teuton isten tol azzal a két(?) másik palival, akikről senki nem tudja, hogy kicsoda, 15 000 fős közönség előtt olyat odaver az agyadnak, hogy a vak kommondor adja a másikat. Van ebben valami primitív, a legősibb ösztönök szintjén működő inger, a nagyon hangos, nagyon monoton, nagyon sokáig ugyanolyan ütem az embert elviszi valami olyan helyre, ahol a DNS-e akkor járt, amikor még egy közepesen jól pattintott szakóca elég volt az érvényesüléshez. A Prodigy is ilyen volt tavaly, csak ők a parasztvakításban (is) utaznak, élő hangszereket mutogattak a színpadon, pedig kis túlzással nekik is elég lett volna betolniuk egy pendrive-ot a keverőpultba. Ami, ahogy hallottam, egy iPaddel kiegészülve a Scooter délutni beállását jelentette.

HP Baxxterék nem szarakodtak gitárossal, mert minek, ami gitár van a zenében, az is samplerről jön úgyis, egy plusz főt fizetni azért, hogy biodíszlet legyen, felesleges. Úgyis Baxxter számít, aki 52 évesen is pont úgy néz ki, mint 1985-ben, amikor 19 évesen elkezdte a bohóckodást, és pontosan ugyanazt csinálja a mai napig. Ebben a műfajban nagyot újítani, utat keresni, olyan 90 fokos fordulatot venni, mint pl. a Metallica a metálban, amikor Lars Ulrichot dobtanár helyett stylisthoz küldték, és kihúzott szemmel, nyakában egy fehér boával jött vissza, nem nagyon lehet, és Baxxter zsenialitása abban rajlik, hogy pontosan tudja, mi kell ahhoz, hogy 15 000 ember egyszerre ugráljon és üvöltse a teljesen értelmetlen szövegeket. Bevallom, engem ez úgy 12 perc elteltével halálosan untatott, de ha körbenéztem, csak boldog, mosolygós arcokat láttam, szóval biztos velem volt a baj.