Egyértelműen a tinikorból épp kiöregedő sztár, Shawn Mendes volt a Sziget hétfői, telt házas napjának főfellépője, akire tinilányok tízezrei mentek el – a szüleikkel az oldalukon. De megnéztük a francia La Femme zseniális szintipunkját, a dán MØ energikus fellépését, a Little Dragon kissé uncsi koncertjét, illetve lecsekkoltuk a Sziget egyik legizgalmasabb elektronikus zenei fellépőjét, a korábban Chet Fakerként ismert Nick Murphyt is.

 

Shawn Mendes

Shawn Mendes mindössze néhány napja öregedett ki a tinistátuszból, de 20 évesen már a harmadik albumával turnézza körül a világot. A Szigetre idén elég nagy neveket sikerült elhozni, amiből még így is ki tudott emelkedni – nem véletlen, hogy a hétfői napra fogyott el leghamarabb az összes napijegy.

Mendesnek nem pottyant ölébe a siker, Magyarországon valószínűleg kevesen emlékeznek arra, hogy mi az a Vine, mindenesetre ez az évek óta megszűnt, 6 másodperces videók megosztására szakosodott oldal volt az, ahol Mendes megszerezte az első rajongóit. Mire 14 éves lett, már 3 millió követője volt YouTube-on és a Vine-on. Nem saját dalokkal, hanem feldolgozásokkal kezdett, a Sam Smith- meg a Taylor Swift-dalok pedig gyorsan hozták a követőket. 

Csak néhány hónappal azelőtt kezdett el gitározni, hogy feltöltötte az első videóját, de még a mostanság készülő interjúkban is azt mondja: amatőrnek tartja magát ilyen téren, pláne ahhoz képest, hogy mekkora sztár. 

Az imidzsének meghatározó része a gitár, azzal a nyakában jelent meg Nagyszínpadon két perccel azelőtt, hogy fél 7 lett volna. Azonnal megvillantotta a mosolyát, elkiáltotta magát, hogy „hello Sziget”, majd megkérte a közönséget, hogy énekeljenek vele.  Nem mintha bárkit is nagyon győzködni kellett volna, a közönség jelentős része teli torokból üvöltötte végig a koncertet. 

Nagyon komoly tömeg jött össze a Nagyszínpad előtt, többségben voltak a 20 év alatti lányok és az anyukáik, a fülledt, meleg idő és a por miatt az átlagosnál többen lettek rosszul, az elsősegélynyújtó csapatnak pörgős délutánja volt. Talán akkor is elájultak páran, mikor néhány szám után az egyre jobban izzadó énekes megszabadult ingétől. Egyértelmű volt, hogy tudja: a bicepsze, a hangja, a mosolya mind egy-egy fegyver, amivel sakkban tarthatja a közönségét. A tinilányok egy idő után annyira elaléltak a gyönyörtől, hogy a Ruin című dalnál síró lányokat lehetett látni a kivetítőn.

Mendes néhol egy kicsit az Ed Sheeran-figurát hozta, aki nem érti, hogyan bánhattak így el vele (Stiches, Where Were You In The Morining), máskor meg a Justin Timberlake-et, aki simán repülőre pattan a kiszemelt lány Instagram-posztjai alapján, és pontosan tudja, hogy úgysem fognak neki nemet mondani (Lost In Japan).  Az éneklés sokkal jobban megy neki, mint a gitározás, utóbbit viszont borzasztóan élvezte, és úgy tűnt, mintha a fesztiválokra összeállított programja (ugyanazt a setlistet játszotta mindhárom európai fesztiválon) elsősorban az alapján állt volna össze, hogy ő a legjobban érezze magát a színpadon, és nem úgy, hogy a legjobb show jöjjön ki belőle. 

Erre az egyik példa a koncert közepe, amikor az egyébként is lassabb Bad Reputation és a Ruin után még leült a zongorához, hogy eljátssza Frank Ocean Thinkin About You című dalát. Ez papíron jó ötletnek tűnhetett, de a koncert itt leült, pláne, hogy a közönségnek fogalma sem volt arról, hogy ki az a Frank Ocean. Mikor bemondta a nevét, senki sem sikított, pedig ez a közönség aztán minden lehetőséget megragadott a sikításra.

Mendes korábban azt mondta, hogy néha nem is tudja, mit csinált ahhoz, hogy ilyen népszerű lett, de a színpadon mégis úgy viselkedett, mint akinek már az oviban is popsztár volt a jele. Elmondta, hogy mindig is így képzelt el egy fesztiválos fellépést, illetve a Coelho-mérőt is megpörgette kicsit, mikor elmondta, hogy a zene az egyik dolog, ami teljesen idegen embereket össze tud hozni egy helyre.

Annak azért örültem, hogy nem csak a szokásos „sing with me” és „make some noise” utasításokban merült ki a közönséggel való kommunikációja. Tök világos, hogy mindene rendelkezésre áll ahhoz, hogy a korábban már említett férfi előadók nyomába érjen, már csak egy kis finomhangolásra van szüksége. Shawn Mendes mint popsztár még nincs kész, mondjuk ez furcsa is lenne 20 évesen. (földi) 8/10

MØ

A MØ iránti rajongásom 100 százalékban ironikus, és kizárólag annak köszönhető, hogy a Lean On című számát olyan szinten játszották rommá minden magyar rádióban és fesztiválon, hogy amolyan Stockholm-szindróma-szerűen megtanultam imádni az énekesnőt. Így már magam sem tudom eldönteni, hogy ez még az irónia vagy csak annak valami mutációja. Viszont arra egyáltalán nem számítottam, hogy háromnegyed hatkor, tikkadó hőségben a Nagyszínpadon százszor jobb koncertet adjon, mint a legtöbb eddigi fellépő.

Az énekesnő valamilyen bizarr oknál fogva totál úgy nézett ki, mint a fiatal Rogán Cecília, és annyira élte az egész koncertet, hogy sok fellépő példát vehetne róla. Az egy dolog, hogy majdnem elsírta magát a színpadon, amikor arról beszélt, már tradíció, hogy a Szigeten tartja a születésnapját (tegnap volt 30), de ennyiszer kimászni a közönségbe, ekkora átéléssel énekelni bizony sok amerikai sztárnak motivációs problémát okoz, bezzeg neki.

Ami külön tetszett, hogy szuperül áthangszerelték a számait élő színpadi felállásra, ami egy popénekesnőnél vagy rappernél rendszeresen szarul sül el, de itt most olyan prímán szólt minden dobleütés, gitárnyúzás vagy prüntyögés a szintin, mintha stúdiófelvételt hallanánk. Meg persze volt Lean On, de erre nem térnék ki, 2,3 milliárd néző a Youtube-on magáért beszél. Simán az idei Sziget egyik legjobb koncertje volt. 9/10 (sajó)

Little Dragon

A svéd Little Dragon 22 éve alakult, ez alatt pedig elég sokat változott a zenéjük, úgyhogy mostanra elég nehéz behatárolni őket: eleinte mondjuk trip hopnak lehetett volna hívni, most meg nagyjából downtempo electronica lett belőle, de az biztos, hogy végig sikerült megtartaniuk a saját, egyedi hangzásvilágukat. Pont emiatt voltam kíváncsi a hétfő éjszakai fellépésükre, de hiába volt marha érdekes a koncert, végig azt éreztem, hogy a Little Dragon zenéje egyszerűen jobban működik, ha otthon, nyugiban hallgatja az ember.

Tök jó volt például az, hogy ránézésre minden egyes hangot ott helyben szólaltattak meg a banda tagjai, de amennyire menőnek tűnik ez leírva, annyira volt furcsa élőben, főleg, mert néha úgy éreztem, hogy kicsit szétcsúszott az egész. Igazán jó háromnegyed óráig nem is állt össze a produkció, az egész valamiért akkor javult fel jelentősen, mikor eljátszották a SBTRKT-tel közös számukat, a Wildfire-t. A zenekar tagjai amúgy látszólag elég jól érezték magukat a Szigeten, Yukimi Nagano többször hálálkodott a közönségnek, a dobos pedig a koncert elején még egy köszönömöt is elejtett, de a lelkesedésük nem nagyon ragadt át a közönségre.

A vége felé a kezdeti furcsaságok után már volt jó pár katartikus pillanat, főleg az utolsó szám alatt, de ez már csak kozmetikázni tudott az élményen, pedig ha végig ilyen lett volna, egész jó kis koncert lehetett volna a Little Dragon fellépéséből. 6/10 (flachner)

La Femme

Egy rakás ismerősöm esküdött arra, hogy feltétlenül nézzem meg a francia La Femme-et, mert tényleg érdemes. Francia new wave némi yéyével, ami papíron nem is hangzik rosszul, de arra tényleg nem számítottam, hogy ennyire elképesztően jók lesznek.

Alapból kijött négy darab szintis, egy gitáros és egy dobos (később még egy énekesnő is), és az énekes olyan durván hozta a francia sztereotípiát, hogy konkrétan francia sapkában, egy pohár vörösborral a kezében jelent meg, tényleg már csak az hiányzott, hogy a szintetizátorára kipakoljon még egy nagy tálca sajtot is. De azt el kell ismerni, hogy a La Femme egyik vonzereje a zenekar klasszikus franciasága, amit tanítani nem lehet, utánozni meg béna. Néha 3-4 ember nyomta a new wave-et szintin, az egy darab gitáros szörftémákat játszott, a dobos pedig vagy punkot vagy diszkót dobolt.

Ebből az érdekes katyvaszból olyan zseniális koncert kerekedett, hogy még az A38 Sátor vállalhatatlan hangosítása sem rontotta el azzal, hogy hol az éneket, hol a basszust, hol egyiket sem lehetett rendesen hallani. A La Femme pedig érezhetően imádta a koncertet, a Szigeten feltűnően értő közönségre talált, és szerintem még azok is meglepődtek, hogy mennyire állati jól működik ez élőben, akik esetleg még csak felületesen sem ismerik a számaikat. Az már tényleg csak bónusz, hogy a Batman-pólós szintis borzalmas angolsággal elmesélte, hogy kilenc éve még fesztiválozóként volt a Szigeten, most pedig már fellépőként, és mennyire boldog ettől. 8/10 (sajó)

Nick Murphy

Elég furcsa belegondolni, hogy Nick Murphy, aki annak idején pont azért kezdett el Chet Faker néven zenélni, hogy ne keverjék össze egy másik Nick Murphyvel, először befutott ezen a néven, aztán 2016-ban fogta magát, és úgy döntött, hogy akkor mostantól mégis inkább a saját nevén zenél tovább. Pont emiatt elég szórakoztatónak találtam, hogy a Sziget programjában külön ki volt emelve, hogy ő volt korábban Chet Faker, a koncertjén viszont kiderült, hogy tényleg nem maga mögött hagyta korábbi énjét, hanem kiváló érzékkel építette bele abba, amit most csinál.

Murphy – több mint valószínű, hogy önhibáján kívül – tíz perccel később kezdte el a koncertjét, de a végére ezt valószínűleg mindenki megbocsátotta neki, ugyanis a borostás, kigombolt zakós ausztrál azonnal megragadta, és egy pillanatra sem eresztette el a közönséget.

Amikor tökös rockdal kellett, akkor az szólt, amikor az olyan downtempo Chet Faker-slágerek, mint a Gold vagy a Talk Is Cheap, akkor az, és az ezekkel való zsonglőrködés közben még arra is maradt ideje, hogy szinte a végtelenségig nyújtott, de mégis tökéletesen kitalált zongoraszólót nyomjon le a háttérben duruzsoló gitárok kíséretében, vagy a billentyűse tegye ugyanezt, csak szaxofonnal. Murphy mindig pont ott volt, ahol lennie kellett, de ennél is fontosabb volt, hogy az egész teljesen természetesnek is érződött, még úgy is, hogy a kigombolt zakójában és a kitűrt ingében simán befért volna bármilyen lexikonba a hanyag rocksztár szócikkbe illusztrációnak, ha lenne ilyen szócikk.

Kár, hogy hajnali fél kettőkor kezdődött Nick Murphy koncertje, mert az ausztrál akkora show-t nyomott, amiben nehezen lehet hibát találni, és simán lehetett volna sablonos, vagy megjátszott az egész, de nem lett, mert bebizonyította, hogy ő tényleg egy igazi hanyag rocksztár. 10/10 (flachner)