Senki nem vetette volna Ariana Grande szemére, ha egy ideig nem készít újabb albumot. 2017 májusában a Machesterben adott koncertjén robbantásos merénylet történt, amiben 22-en meghaltak és 500-an megsérültek. Ebből a helyzetből szinte lehetetlen jól kijönni: a támadáshoz hiába semmi köze, neve mégis végérvényesen összefonódott a tragédiával.

Nem terelhette magára a hangsúlyt, hogy nem ő volt az, akinek közeli hozzátartozói soha nem tértek haza egy ártatlan koncertről. Ha pedig egyáltalán nem foglalkozik az esettel, az legalább annyira érzéketlen, mintha mindent erre húzna fel. A merénylet után nehezen tudta elképzelni, hogy újra olyan lelkiállapotban tudjon színpadra állni, mint a támadás előtt. 

Két nappal a tragikus koncert után a menedzserével úgy döntöttek, hogy a soron következő  koncerteket lemondják, de a teljes turnét nem törölték. Először a színpadra egy jótékonysági eseményen tért vissza, amit a manchesteri áldozatok megsegítésére szerveztek. Itt olyan sztárok segítségével, mint a Coldplay, Miley Cyrus és Katy Perry végül 12 millió dollárt sikerült összegyűjteni. Ezt követően, vagyis hetekkel a támadás után Grande Párizsban folytatta a turnéját, mert úgy érezte, hogy mindenkinek tartozik ennyivel, és a támadás után minden egyes új koncertnek nagyobb jelentősége van. 

A tavalyi év végén Snapchaten jelentette be, hogy nagyjából készen van egy albummal és bár ugyan még nem tudja, hogy pontosan mi lesz belőle, de, hogy itt van egy csomó száma, amik nagyon tetszenek neki, és ezek előbb-utóbb meg fognak jelenni.

A 2016 nyarán megjelent Dangerous Woman albumról azt írtuk, hogy a popipar legbiztosabb kezű producereivel együtt dolgozva olyan dalokat adott ki, amik trendik és könnyen megjegyezhetőek, de közben a harmadik album után sem volt egy világos képünk attól, hogy ki is az az Ariana Grande, a személyiségénél fontosabb volt, hogy tip-top számok készüljenek.

Furcsa lenne ezt egyenesen a merénylet következményeként bemutatni, mindenesetre a most megjelent Sweetener egyedibb és őszintébb lett, mint a korábbi lemezei. Mivel Grande gyerekkora óta a szórakoztatóipar szereplője, ezért simán lehet, hogy egyszerűen csak szüksége volt egy kis időre, amikor nem kellett fellépéseknek, interjúknak és egyéb kéréseknek eleget tenni, helyette foglalkozhatott saját magával, és az érzéseivel. 

A teljes képhez hozzátartozik, hogy a két album között szakított Mac Miller rapperrel, és összejött a Saturday Night Live című amerikai szkeccsműsor legfiatalabb stábtagjával, Pete Davidsonnal. Kettőjük kapcsolata pedig mintha egyszerre lenne az igazi és parodisztikus megvalósulása annak, mikor két híres ember összejön, és látszólag minden egyes órájukról részletesen beszámol a bulvársajtó. Nehéz eldönteni, hogy az egész nem csak egy pr-hadművelet része-e.

Jelenleg úgy áll a dolog, hogy hiába ismerik egymást mindössze néhány hónapja, hamarosan összeházasodnak, és Ariana Grande teljes neve a jövőben Ariana Grande Davidson lesz. Bár az augusztus 17-én megjelent album dalainak jelentős része még azelőtt elkészült, hogy a kapcsolatuk igazán beindult volna, az albumot mégis meghatározza ez az állapot, amit a tökéletes lelki társ megtalálása okoz.

Összesen 15 dalról van szó, amiknek jelentős részén Pharell Williams volt a producer, de a korábbi slágereken közreműködő Max Martin és Ilya Salmanzadeh is visszatért néhány dalra. A végeredmény viszont nem olyan lett, amire a rajongók számítottak, ezek nem első hallásra fülbemászó, finomra csiszolt dalok, amiket szét fog játszani az összes rádió. Nem mindig jön 40 másodperc után a refrén és a hook, és a legtöbbre elég nagy kihívás lenne táncolni.

A Sweetener név jelzi, hogy az alapvető téma az volt, hogy hogyan lehet egy keserű helyzetet jobbá tenni, vagyis nem a gyász és a befelé fordulás jellemzi a dalokat. Van egyébként utalás az előző, toxikus kapcsolatra is, de a dalokban egy olyan énekesnőt hallunk, aki nem akar már mindenkinek megfelelni. Az albumról először két dal jelent meg single-ként, a No Tears Left to Cry és a God Is a Woman, ezeket a régi csapattal (Ilya + Martin) készítette és nem is térnek el igazán durván attól, amit Grande eddig csinált.

Az albumon hallgatva viszont feltűnik, hogy hagyományosabbnak, ismerősebbnek hallanak a többi, Pharrell által felügyelt dalhoz képest. Ezek új hangzást és felépítést hoznak be a képbe, amik így kevésbé érződnek egy terméknek, amit csak azért alkottak meg, hogy dominálja a rádiókat, a YouTube-ot és a Spotify-t.

Az album többi része viszont nem Max Martin slágergyárából érkezik, hanem Pharrell sufnijából, amit a jazz és az R&B ihletett. Ő ugyan a Happy-vel és a Blurred Lines-zal elég nagy hatást gyakorolt arra, hogy merre menjen a popzene, de az utóbbi néhány évben producerként nem vette be a slágerlistákat. Most Grandéval közösen összehoztak valamit, ami a pop mezőnyben egyszerre hangzik retronak és futurisztikusnak. 

Mostanra nagyjából már mém lett abból, hogy olyan hangja van, amivel gyakorlatilag bármilyen ismert énekesnőt képes utánozni, az új album mutat valamennyit ebből, de a legjobb részek azok, amikor olyan mintha rappelne, de valójában még mindig énekel, csak sokkal gyorsabban, mint ahogy megszoktuk. A The Light Is Coming című dalban például ezt észre lehet venni, ez mellesleg azt is újra megmutatja, hogy milyen jól kiegészíti egymást Nicki Minaj-zsal egy dalban. Az R.E.M című dal a Pete Davidsonos kapcsolat legszerethetőbb feldolgozása, aminek a közepén nem rappel, nem is énekel, de nagyon jól áll neki, ahogyan bemutatja, hogy milyen az, mikor találkozol valakivel, és másnap már az eljegyzési gyűrűket nézegetitek.

A Breathin' érezhetően egy trauma feldolgozásáról szól, de közben mégis meg tud maradni egy szexi dalnak. Ezt főleg a hangzással éri el, folyamatosan bejön valami furcsa hangszer, a dob és a szintetizátor mellé, de egyik sem lopja el a showt Ariana Grande hangja elől. Mire véget ér, az sem tűnik furcsának, hogy az üzenet valójában csak annyi, hogy ha úgy érzed, hogy épp leszakad az ég, akkor se felejts el mély levegőket venni. 

Az egész albumot meghatározó hangulatra a Successful hozza a legjobb példát, ami boldog, de közben meg azért szét is van esve a szövege. Pedig csak annyiról szól, hogy milyen jó ilyen fiatalon, ennyire elképzelhetetlenül sikeresnek lenni, Pharrell pedig olyan hangzást épít a dal köré, amitől ez a lelkiállapot ragadós lesz, de nem a Happy-re jellemző giccses stílusban. Nem kell Spotify-rekordokat döntő énekesnek lenni ahhoz, hogy azonosulni lehessen vele. 

A furcsa hangzás viszont néhány rajongót el is riaszthat, hiszen ez nem az eddigi vonal egyértelmű folytatása. De pont ez az album pont azért lett jó, mert szokatlan megoldásokat, hangszereket engedett be a világába. Szinte mindig csipog, vagy prüntyög valami, mintha egy régi videójátékot hallgatnánk, és a dob vagy a gitár sem úgy kerül elő, ahogy Grande korábbi albumain hallhattuk-

A Pete Davidsonos-kapcsolat kezelése arra példa, hogy Ariana Grande nem akarja, hogy makulátlan, mindenkinek megfelelő imidzse legyen.

Ha úgy van a politikai kommentártól sem riad vissza, ha úgy hozza az élet és simán beszól a fegyverlobbinak a zsebében lévő amerikai elnöknek is, ha éppen úgy alakul. 

A körülmények összjátéka során pedig 2018-ban kihozott egy albumot egy sokat hallott üzenettel, (muszáj megédesíteni a legszomorúbb helyzeteket is), mindezt olyan szavakkal és hangzással, ami után nem érezzük azt, hogy ezerszer hallottuk már.