Elég kevés előadó vagy zenekar kapott saját lejátszólistát a Spotify-fiókomban, mert általában zenei műfajok, stílusok szerint válogatok. Suzanne Vega a kivételek közé tartozik, mert bár rajongónak nem tartom magam, hűséges fogyasztója vagyok, és nálam létezik suzannevegás hangulat, amikor konkrétan ezt az amerikai folkénekesnőt akarom hallgatni, és semmi mást. Volt ennek nálam egy kis evolúciója: lassan harminc éve azért kezdtem el hallgatni (akkor még titokban, a legnagyobb metálos/rocker korszakom közepén), mert egyszerűen tetszett a csaj hangja és a dallamok. Aztán pár év múlva elkezdtem figyelni a szövegre, még később pedig valahogy egyre jobban megértettem, átéreztem a dalait, mert hát Suzanne Vega sokszor énekel olyan nemsemleges szituációkról, amikbe élete során előbb vagy utóbb mindenki belecsúszik. Néha meg olyanról énekel, amihez már Suzanne Vegának kell lenni – például arról, hogy Václav Hávellel összehaverkodtak, és olyan nagyra tartotta a volt cseh elnököt, hogy pár éve egy dalt is írt hozzá.

Ezt a dalt vasárnap este élőben hallottam, mert kilenc év után Suzanne Vega megint Magyarországon járt. Egy időben háromévente koncertezett itt – láttam már a Szigeten, a margitszigeti szabadtérin, a Müpában, legutóbb pedig a Gödörben – szóval ez a kilenc év hosszú szünetnek számít nála. Tavaly volt harmincéves a Solitude Standing, az az album, amivel igazán berobbant, és ebből az alkalomból volt egy évfordulós turnéja – gyakorlatilag ezt hozta most el a MOM Sportcsarnokba. A közönség pedig meghálálta; egy csendes-ülős koncerthez képest elég heves ováció volt mindvégig a reakció, nagyon nehezen engedték le a színpadról a sokadik ráadás után a végére már egészen meghatódott énekesnőt.

Nem gondoltam, hogy Suzanne Vega nagyon meg tud lepni egy újabb fellépéssel, de nem bántam meg, hogy elmentem, mert tényleg magával ragadó, amit művel, és még most, másnap is egészen a hatása alatt vagyok. Az első mozdulatától kezdve hiteles, amikor a közönségre vigyorogva, önironikusan felteszi azt a cilindert, amit egykor talán még tök komolyan hordott színpadon (aztán egy szám után le is veszi). És mesélni kezd a számok között, minden dal mellé jár egy eredettörténet, amikbe a magánéleti csodák és válságok mellett belefér Rod Stewart és Bono szellemes piszkálása, sőt nagyon finom, névvel ki sem mondott donaldtrumpozás is vagy éppen Havel méltatása. És ha valakiben esetleg kétség lett volna, hogy érvényes-e még az évtizedekkel ezelőtti szerelmeiről éneklő Suzanne Vega 2018-ban, hát persze, hogy érvényes: egyrészt az ember 30, 40, vagy Vega esetében most éppen 59 évesen is szívesen emlékszik vissza első szerelmére, másrészt ezeknek a daloknak a líraiságában van valami időtlen, hiába nincs bennük Tinder, stalkolás a Facebookon vagy kikövetés az Instán.

Az énekesnő színpadi jelenléte sem kopott, és itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy Suzanne Vega egyre nagyobb valószínűséggel vámpír, vagy legalábbis gyanúsan jól tartja magát (miközben harminc éve hű kobzosa, Mike Visceglia basszusgitáros a 2000-es szigetes koncerten még csibészes mosolya ma már inkább nagypapásnak hat). Hanem arra, hogy sikeres évtizedekkel a háta mögött is alázattal fordul egy olyan helyzethez, amiben egyszerre kétezer embert kell szórakoztatnia. Nemcsak a hangjával, az apró gesztusaival is ural akár egy egész sportcsarnokot, a közönség nem alattvaló, hanem partner, kíséretnek pedig nem kell mindehhez nagyzenekar, csak egy gitár, na jó, esetleg még egy.

Gondom igazából csak a körülményekkel volt: egy sportcsarnok akusztikája nyilván nem kelhet versenyre a Müpáéval, de a hangosítást így sem éreztem megfelelőnek. A színpaddal teljesen szemben ülve nagyon erősen jobbról hallottam a produkciót, a két hangszer hangereje el-elmászkált, Vega gitárja be-berezonált, és az ének hangosításában is előfordultak bizonytalanságok. Szóval meg kellett szokni, hogy ez most nem szól olyan jól, és akkor lehetett örülni a tényleg szinte teljes Solitude Standing albumnak (a produkció tematikájából adódóan a régebbi számok voltak túlsúlyban), és örülni Visceglia lenyűgözően színes játékának. Hogy ez a megszokás mégis könnyen ment, az a két művész érdeme, és úgy istenigazából csak egyetlen dalnál finnyogtam kicsit (a Blood Makes Noise szerintem egyszerűen nem működik ennyire csupaszon, énekkel és basszusgitárral), amúgy elvesztem a koncertben, mint 9, 12, és még ki tudja, hány éve. A csúcspont nekem a Your Maggie May volt, azzal együtt, hogy Vega a szöveget elrontva kétszer is újrakezdte a dalt; még a bakizást is a produkció részévé tudta tenni, és nagyon vicces felvezetéssel adta elő tulajdonképpen az egyik kedvenc Suzanne Vega-számomat, már ha ez értelmezhető egyáltalán (az említett Spotify-playlist szerint éppen 29 kedvenc Suzanne Vega-számom van).

Szóval az ötödik Suzanne Vega-koncertemen az derült ki, hogy én ezt még mindig nem unom, és ugyanúgy megmozgat valamit belül, mint diákként, az első szerelem után, egy fájdalmas váláskor, vagy éppen kétgyerekes, középkorú apaként. Az énekesnő a fellépés végén úgy búcsúzott el, hogy "viszlát legközelebb", és mivel Budapestet amúgy is szereti, könnyen elképzelhető, hogy pár év múlva megint erre húz a szíve. Én ott leszek.

Borítókép: Kleb Attila