Vérprofi. Ez az első szó, ami eszembe jut róla, amint bőröndjével megérkezik a Magyar Állami Operaház Székely Bertalan termébe. Röviden egyezteti a fotóssal, melyik ruháját vegye fel, két mondatban megbeszéli a sminkessel, mit szeretne. Pontosan tudja, hogyan kell ülnie, merre nézzen, tökéletesen egyetértenek a fotóssal abban, hol kell majd megvágni a képet. Elīna Garančát nézni fényképezés közben olyan, mintha egy roppant különleges jelenséget figyelnénk meg: hogy milyen az, amikor valaki tökéletesen természetes, ugyanakkor az utolsó porcikájából, minden apró rezdüléséből árad a dívaság. Egyszerűen nem lehet másra figyelni, ha ott van a teremben.

Pedig azt mondja, nem szereti, ha fényképezik: „Ó, istenem, nagyon nem. Olyan ember vagyok, aki állandóan pörög, akinek a változás a természetes közege, úgyhogy számomra nyomasztó, ha egy tökéletes kép elkészítésén fáradozunk. Egyszerűen nem érzem természetesnek az ilyesmit. Ha mozgás közben fotóznak, az nyilván más, de ha stúdióban, díszletek között... Jaj, nem. Azok a képek, amiket szeretek magamról, kivétel nélkül nem pózolás közben születtek, hanem lazításkor. Olyankor sokkal mélyebb betekintést kapunk valakinek a lelkébe.”

Díva két világ között

Elīna Garanča napjaink egyik legelismertebb és legkeresettebb operaénekese. Ezt mutatja, hogy a világ egyik legfontosabb operaháza, a New York-i Metropolitan 2018/2019-es évadát ő és a francia-szicíliai Roberto Alagna nyitotta Saint-Saëns Sámson és Delilájának címszerepeiben. Ez a hagyomány szerit fajsúlyos esemény, és az évadot megnyitó művészeket világszerte kiemelt figyelem övezi.

Német nyelvterületen most jelent meg az énekesnő önéletrajzának második, bővített kiadása Két világ között címmel. Saját bevallása szerint a kettősség életének alapmotívuma: Keleten született, de Nyugaton lett nagy sztár, a magánéletben egyszerű, a színpadon díva, hűvös szépségnek mondják, de vérforraló szerepekben tündököl.

Noha maga mögött tudott már néhány nemzetközi versenygyőzelmet, tulajdonképpen egy csapásra lett világsztár, amikor 2003-ban Anniót énekelte Mozart Titusz kegyelme című operájában. A Salzburgi Ünnepi Játékok a legek legje a komolyzenei életben: mindenki ott van, aki számít, így ha egy fiatal énekes jól szerepel a fesztiválon, pillanatok alatt megnyílik előtte minden ajtó. Ez történt Garančával is: lecsapott rá a Bécsi Állami Operaház, amelynek jelenleg is visszatérő vendége (márciusban például Santuzzát énekli a Parasztbecsületben).

A Metben 2008-ban debütált, a magyar közönség láthatta az élő közvetítésekben Rossini Hamupipőkéjeként, illetve a 2010-es, emblematikus Carmen-produkcióban (erről később). Sokan zarándokolnak érte Bécsbe, emlékezetes például a mozikban élőben is vetített Boleyn Anna, amelyben a címszerepet Garanča gyakori partnere, napjaink sztárszopránja, az orosz Anna Netrebko alakította. Ha egyébként valaki nem érti, mit lehet szeretni az operán, érdemes ezt a videót megnéznie, ahol Offenbach Hoffmann meséi című művének egy duettjét rögzíti a páros a stúdióban:

Családi kötelékek

Elīna Garanča 1976-ban született Rigában. Édesanyja dalénekes, édesapja karnagy, a zeneakadémia professzora. Lettország híres kórushagyományáról, Garanča azt mondja, hazájában tulajdonképpen mindenki énekel. Ám családi indíttatás ide, énekkarok oda, Elīna prózai színész szeretett volna lenni, és még akkor sem az opera felé fordult, amikor első nekifutásra nem vették fel a színművészetire: a musicalek vonzották. Hogy miért? Szerinte kézenfekvő: „Ha úgy érzed, már mindent elmondtál, akkor jól jön egy dal. Sajnos azonban akkoriban Lettországban nem igazán volt ilyen irányú képzés. Ma pedig, hogy tudom, milyen a musicalszínészek élete, egy pillanatig sem bánom, hogy operaénekes lettem. Nagyon nehéz pálya az övék, heti nyolc előadás, fogalmam sincs, hogyan bírják. Sokkal rövidebb karrier ez, mint a mienk, e tekintetben szerencsésebbek vagyunk.”

Egy operaénekesnő – hangfajtól függően – általában negyven és ötvenéves kora között jár hangilag a csúcson, Garanča tehát épp a legjobb időszakát éli. Férje, a gibraltári Karel Mark Chichon ismert karmester, korábban, a Müpában láthattuk is őket közös koncerten. Kettejük példaértékű megállapodása szerint most a férfi tesz meg mindent azért otthon, hogy felesége zavartalanul dolgozhasson a világ színpadain, egy karmester ugyanis jóval tovább maradhat aktív, mint egy operaénekes.

A musicaleket azért még mindig imádja: „Talán A nyomorultak a kedvencem. De például valahányszor elmegyünk a gyerekekkel megnézni az Oroszlánkirályt, potyog a könnyem a nyitójelenetnél. Minden egyes alkalommal! Hiába mondogatom, hogy hé, hagyd már abba, hát legalább hétszer láttad már, egyszerűen meghallom, és bőgök. Nagyon tetszett még a Waitress című musical is: barátaink, Katie Lowes és Adam Shapiro szerepelnek benne.” (Előbbi a Botrány, az utóbbi A viszony című sorozatból ismert többek között – Cs. A.)

Garanča a fotózáson nevetve meséli, hogy lányai – akik öt, illetve hét évesek – valószínűleg jobban szeretik édesanyjuk sminkkészletét, mint ő maga. Megtizedelni is. „Átvették az uralmat a neszeszerem fölött. Nemrég Londonban léptem fel, és közvetlenül a koncert előtt döbbentem rá, hogy a sminktáskámban se rúzs, se szempillaspirál, se szemhéjtus nincs. Rohanhattam a drogériába, hogy színpadképes legyek!”

Sokan a csodálatos jelmezek, frizurák és sminkek miatt irigylik az operaénekesnőket – ki gondolná, hogy nekik egészen más szempontjaik vannak például az arcfestéssel kapcsolatban? „Fellépések előtt az a legjobb, amikor szakember sminkel – mondja Garanča. – Az egyik legmegnyugtatóbb dolog, amikor ahelyett, hogy a műszempillák meg tusvonalak miatt aggódnék, elmerülhetek a gondolataimban, és a zenére koncentrálhatok. Tulajdonképpen nekem ez a kikapcsolódás.”

Mindennek Carmen az oka

Annak ellenére, hogy milyen sikeres énekesnő lett, az operával való kapcsolata nem indult gördülékenyen. „Életem első előadása Wagner Tannhäusere volt, annyira unalmas, hogy eljöttünk az első felvonás után. A másodikat tévében láttam: a Carment Julia Migenesszel és Placido Domingóval a főszerepben. Számomra ez volt AZ előadás. Migenes hihetetlenül szabad volt abban a szerepben, és persze teljesen elbűvöltek a táncjelenetek. Azt hiszem, itt dőlt el.”

 „Édesanyám sok-sok spanyol dalt énekelt, így eredendően megvolt a kapcsolódási pontom a zenéhez, úgyhogy szépen el is dőlt minden.” Budapesti koncertjén bőven kaptunk ízelítőt ebből a hagyományból: Garanča a második részben Gastaldon-, Gardel- és Sorozábal-szerzeményeket énekelt, ráadásként pedig a Granada is felcsendült.

A kritikusok – és persze a rajongók – a mély, telt, sötét hangot mondják Elīna Garanča egyik fő vonzerejének. Erre neki különös magyarázata van: szerinte az alapvető hangi adottságok mellett a lett nyelvnek is nagy szerepe van abban, ahogyan a hangja fejlődött. A lett ugyanis mélyen képzett hangokkal van tele. „Gyerekkoromban Lettországban mindent lett nyelven énekeltünk. Az operákat is. Épp most hallgattam meg egy korábbi kedves Szerelmi bájital-felvételemet az anyanyelvemen – mai füllel nagyon furcsa. De ez más nyelvvel kapcsolatban is így van. A Boleyn Annát franciául játszottam, most pedig olaszul tanulom a szerepet. Elképesztő, mennyire más így! Nehéz olyan nyelven énekelni, amelyet nem beszélünk: persze, le lehet fordítani a szöveget, értjük, miről beszélünk, de ha nincs kapcsolatunk az énekelt nyelvvel, akkor néha nagyon nehéz. Hallás után bármilyen szöveget képes vagyok memorizálni, de a jelentés, a hangsúlyok, a tagolás mind fontosak.”

Egy szoknya, egy nadrág

„Ha nekem meg kellene szerettetnem egy kívülállóval az operát, azt hiszem, a Carment mutatnám meg neki, a 2010-es színrevitelt a Metből. És mellé néhány jelenetet egy másik fontos szerepemből, a Rózsalovag Octavianjából. Ez két teljesen különböző világ. A Carmen dallamait mindenki ismeri, ha máshonnan nem, reklámokból vagy csengőhangokból, így könnyen kapcsolódhat hozzá. A jelmez, a színpadi mozgás könnyen befogadható. Octavian pedig nadrágszerep, és szerintem nagyon érdekes, hogyan játszik férfit egy nő – aki aztán nőnek álcázza magát, szóval van benne egy csavar, és ez nagyon izgalmassá teszi.”

Garanča az évek során több nadrágszerepben is sikert aratott, a kritikusok rendre kiemelték alakításai hitelességét. „Szeretek elmerülni az apró részletekben. Eleinte játszótereken, focipályák mellett figyeltem, hogyan viselkednek, gesztikulálnak a férfiak. Férfit alakítani számomra gyakran afféle kettős játék volt: elképzeltem, hogyan szeretném, hogy velem bánjanak, hozzám érjenek a férfiak – ezt építettem bele aztán a játékomba. Megfigyeltem például Leonardo DiCaprio apró gesztusait a korai filmjeiben. Mondok egy példát: csókjelenetnél a nő előrehajol, ő pedig megérinti a fejét, és finoman magához húzza. Ilyesfajta apróságokon múlik egy alakítás hitelessége.”

A 2010-es Met-beli Carmen emblematikus előadása az operaház ezredforduló utáni repertoárjának, idehaza többször is láthattuk a Met HD-közvetítéseiben. Garanča részben ennek a produkciónak köszönhetően lett Magyarországon is igen népszerű. „Az egy nagyon erőteljes, érzelmes előadás volt pazar koreográfiával, igazi flamenco-táncosokkal. Én meg, nos, életem legjobb formájában voltam külsőleg. Nem is csoda: ahhoz, hogy bírjam a rengeteg mozgást, a tánc közben éneklést, állandóan az edzőteremben kellett ülnöm.”

Pedig eleinte sokan furcsállották, hogy ez a szőke, északi, hideg szépség alakítja Bizet operájának címszerepét a világ egyik legrangosabb operaházában. Ám a szkeptikusok hamar elcsendesedtek: az énekesnő tulajdonképpen már a nyitó jelenetben világossá tette, hogy ez a Carmen nem az a Carmen, akit eddig ismertünk.

 „Utálom a kliséket. A karakter megérdemli, hogy érdemben foglalkozzunk vele. A férjem spanyol anyanyelvű, Spanyolországban élünk. Amikor megkaptam Carmen szerepét, sokat utaztunk a partvidéken és a granadai barlanglakások környékén, hogy az ott élő romákat jobban megismerjem. Beszélgettem velük, és rájöttem, hogy nagyon távol állnak attól a sztereotip roma-képtől, ami Carmenről beszélve vagy a balkáni romákra gondolva megjelenik előttünk. Még a külsejük is: a spanyolok között sok a kék szemű, a szőke. Figyeltem, hogyan táncolnak flamencót, milyen mélyen élik meg. Mennyire befelé irányul az egész. Alig néznek körbe közben! Persze, jól szórakoznak, tapsolnak, de valahogy mégis minden bennük zajlik. Szerintem ez Carmen lényege: a felszínen fegyelmezett, nyugodt, aztán egyszer kitör, és odacsap a legyezőjével.”

„Garanča árnyalt és érzéki mezzoszopránjával lecserélte a kasztanyettás kliséket egy nyersebb ábrázolásra: manipulatív és hiperszexuális az első pillanattól kezdve” – írta róla a New York Times. Kicsit talán meghökkentő, hogy a másik emblematikus alakítása a fent már említett Octavian Strauss Rózsalovagjából – az idősödő Tábornagyné jóval fiatalabb szeretője. Ő azonban nem látja annyira távolinak e két karaktert. „Octavian is nagyon szexi tud lenni. Szerintem az érzelmességet és a szexuális vonzerőt egyszerűen nem lehet eljátszani. Vagy megvan benned, vagy nincs. Ha ilyesmit próbálsz játszani, és a közönség felhördül, akkor ott valami nagyon nincs rendben. Ezeknek a dolgoknak sohasem szabad túl direktté válniuk. Ha a színész zavarba jön attól, amit a színpadon csinál, akkor rossz az egész úgy, ahogy van. Ahogy múlnak az évek, egyre világosabban látja az ember, hogy miről szól ez az egész. Nem a külsőről, nem a narancsbőrről. Arról, hogy mit akarsz, és azt hogyan éred el.”