Pár hete mi is megírtuk, hogy az eredeti helyén nyílt meg újra a legendás Metro Klub, a magyar beatkorszak kultikus szórakozóhelye, amelyről annak idején a nevét is kapta a Metro együttes. A Metro a Kádár-kor derekán a pesti éjszakai élet fontos helyszíne volt, ezért nyilván kíváncsiak voltunk arra, hogy 2019-ben mit kínál az a hely, ami az alábbi full magyartalan szöveggel hirdeti magát a honlapján:

Szórakozóhely Budapesten: Metro Club Theatre néven nyitott meg újra Budapest legendás szórakozóhelye a Metro Klub, a Dohány utcában. A Metro Club Theatre Budapest első számú szórakozóhelye. A Metro Club Theatre Budapest legendás szórakozóhelye. A Metro Club Theatre Budapest történelmi szórakozóhelye. A Metro Club Theatre a Dohány utca 22-24 szám alatt megtalálható épületben működik.

A hőskor, amit az új szórakozóhely ezzel a repetitív elszántsággal próbál megidézni, a beatkorszak emblematikus szórakozóhelye, a Metro Klub. A Közlekedési Építő Vállalathoz tartozó, akkor már évek óta létező kulturális és közösségi tér a könnyűzenei forradalom csúcspontján, az emlékezetes 1968-as évben költözött át ide egy ideiglenes Rákóczi úti földalatti klubhelyiségből, és ebből az alkalomból az épület földszintjét is jelentősen átalakították, modern, neonfeliratos portált kapott, a belső teret teljesen modernizálták.

Bár a klubot eredetileg a metró építésén dolgozó munkások szórakozóhelyének szánták, nem cigifüstös-ivós munkáskocsma volt, mivel már évekkel korábban felfedezték maguknak az új zenei irányzatok iránt fogékony fiatalok. Ebben fontos szerepet játszott egy bizonyos Zenith zenekar, amely szervezetileg a vállalat alá tartozott, és rendszeresen a klubban lépett fel, ezért már 1961-ben felvették a Metro nevet. Mire a klub a Dohány utcába költözött, a Sztevanovity fivérek, Zorán és Dusán, illetve a hozzájuk csatlakozott Frenreisz Károly basszusgitáros már a kor legnagyobb ifjúsági sztárjai voltak. Az új hely hétköznap csendes szakszervezeti klubként működött, de hétvégén, amikor a Metro fellépett, mindenki ott volt, aki jó zenére akart táncolni Budapesten.

Forgalmi akadály a Dohány utcában, tömeg a Metró előtt. A résztvevők átlagéletkora húszon inkább innen, mint az érettségin túl, életcélja pedig a táncteremtől elválasztó huszonöt méteres táv leküzdése. Aki a falakon belül él és mozog, az a táncteremben teszi mindezt. [...] Nem tudom, a többiek hogy vannak vele, de én dögös liverpooli hangulatot is érzek a levegőben 

– írta 1969 decemberében Zoránék koncertjéről a KISZ lapja, az Ifjúsági Magazin. (Addigra a rendszer már megbarátkozott a beatzenével, a reprezentatív, elegáns kialakítású klubhelyiség is azt üzente, hogy az irányzatot átsorolták a színvonalas és támogatott ifjúsági szórakozás kategóriájába.) A Metró Klubban forgatták részben a kultikus Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilmet, és itt vették fel a magyar könnyűzene-történelem első koncertalbumát 1970. május 31-én, Egy este a Metro Klubban... címmel.

A klub azonban már az 1970-es években is csak az árnyéka volt egykori önmagának. „Ahogy romlott a szerződtetett zenekarok színvonala és ritkultak a vonzó programok, úgy csökkent a látogatottság. Neves vendégegyüttes fellépésekor még betörik néha a bejárati ajtó üvegét, de leginkább csalogatni kellene a vendéget” – jellemezte a válságos állapotokat 1981-ben a Népszava. A hely azonban amatőr bűvészek fellépéseivel, gyermektáncszínházzal, délutáni horgászbörzével és ehhez hasonló kultúrházas programokkal elkínlódott valahogy a rendszerváltásig.

A kegyelemdöfést a rendszerváltás adta meg, a korábbi működés fenntarthatatlanná vált, és 1992-ben a klub igazgatója már arról számolt be, hogy mindegyik helyiségnek sikerült új funkciót találni: az egykori földszinti táncteremben éjjel-nappali szupermarket, az emeleten a Capitaly Travel utazási iroda és a Manhattan étterem működött, a híres kupolateremben pedig azon a tavaszon bingózót nyitottak. Látva a klub tényleges megszűnését, a tulajdonos kerületi önkormányzat 1995-ben felszólította a használói jogokkal rendelkező egyesületet, hogy ürítse ki a helyiségeket, amire azok nem voltak hajlandóak, így elhúzódó pereskedés kezdődött. 

Az ezredforduló után a helyiségcsoportot végre megszerző önkormányzat pályázatot írt ki a hasznosításra, majd 2003-ban el is adták az ingatlant egy kft.-nek, amely félmilliárd forintos felújítással a legenda újraélesztését ígérte: „A nagyszabású beruházás eredményeként elegáns, emelt színvonalú, a mai harmincas-negyvenes korosztály körében hiányolt szórakozóhely nyílik majd a Dohány utcában” – nyilatkozták.

A tervekből nem lett semmi, a kiürített, aládúcolt helyiség évekig állt elhagyottan a közben megélénkülő bulinegyed kellős közepén, majd egy újabb tulajdonosváltás után megkezdődött a felújítás. 2010-ben eltüntették az egykori Metro Klub modern portálját, hogy a burkolat alól előszedjék a játékáruház addig eltakart, szecessziós pirogránit elemekkel díszített homlokzatát – de ennek rekonstrukciójára már nem jutott pénz.

Az emeleti helyiségekben végül a brit bulituristákra építő hostelt alakítottak ki, a földszinten pedig 2011-ben romkocsmás jellegű kávézó és szórakozóhely nyílt Bazaar Klub néven. Ez sem lett azonban hosszú életű, 2014-től a korábbi helyéről elköltözött Roham próbálkozott szórakozóhelyet üzemeltetni a helyszínen, de 2015-ben ők is lehúzták a rolót. Most viszont Metro Club Theatre néven újranyitott a klub, ami még a honlapján is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy ez itt bizony az a Metró Klub, ahova annak idején nem lehetett beférni a pesti ifjúságtól.

Telt ház, aztán a büdös nagy semmi

Fontos hangsúlyozni, hogy nem most februárban jött létre a hely, hanem csak új profillal újranyitott, ahogy annak idején az MTI fogalmazott. Ha ezzel tisztában lettem volna, akkor talán nem lepődöm meg annyira, hogy a nagy „újranyitás” előtt a beatzene fellegvárában 2018-ban olyan arcok léptek fel, mint Gönczi Gábor és mulatós zenekara, Fásy Ádám és Nótár Mary, Erox Martini vagy Takács Nikolas. Azért emelem ezt csak ki, mert ha tudtam volna, hogy ilyen minőségi előadók is megjárták már a Metro Klubot, akkor kevésbé ér váratlanul, hogy február 16-án egyszerűen nem fértem be a klubba a Carbonfools-farsang utáni Arató Diszkóra, annyi ember volt bent.

Ezért vártam még egy hetet, és február 22-én újrapróbálkoztam azzal, hogy bejussak a belváros egyik legcoolabb helyére, ahol a hőskorban rendszeresen fellépett a Metró, most pedig forró R&B zenéket pakolnak, miközben fehérnemű- és fürdőruha-bemutatót tartanak a közönségnek. A most szombati bulin az ígéretek szerint DJ Revolution és DJ Nash hozott volna fenékrázós szetteket és dübörgő R&B zenét  potom 1000 forintos belépőért cserébe, de éjfélkor a helyszínre érve arra lettünk figyelmesek, hogy

Ez különösen úgy volt meglepő, hogy múlt héten meg egyáltalán nem fértünk be, pedig sokkal korábban érkeztünk. Aztán a két darab vendég is lelépett, így a barátnőmmel könnyen meg tudtuk számolni, hogy éjfélkor összesen öt darab ember van a klubban velünk együtt. Mi ketten, szegény DJ, aki a full üres teremnek játszik, egy darab pultos és a magányos biztonsági őr. Gondoltuk, akkor legalább rendeljünk valamit, ha már sorba nem kell állni. Vettünk is egy korsó sört, illetve egy deci Irsai Olivért kemény 1950 forintért. Mondjuk legalább az 1000 forintos belépőt nem kérték el, ez is valami.

Adottságait tekintve egyébként a Metro simán lehetne egy fontos kulturális bázis ahelyett, hogy reménytelen 40-es szinglik öt nap irodai meló után retró slágereket hallgatnak az Arató Diszkóban, vagy Gájer Bálint legjobb Michael Bublé-utánzását figyelik. Szép tágas tánctér, tisztességes méretű színpad, amire az emeletről is rá lehet látni – pont az ilyen adottságú klubok kezdenek teljesen eltűnni Budapestről. Ehhez képest ketten ültünk magányosan a műbőrszékeken, ahogy DJ Revolution a nagy büdös semminek pörgette a 2000-es évek legsemmilyenebb R&B slágereit. Megittuk a nevetségesen túlárazott innivalónkat, kicsit bámultuk az ízléstelen világítást (amikor úgy próbál meg szexi lenni, hogy minden vörös és rózsaszín), majd szélsebesen leléptünk a Metro Club Theatre-ből, ami összességében inkább emlékeztet a '90-es évek végi balatoni diszkókra, mint bármire, amihez valaha is köze volt a magyar beatkorszaknak.

A bulinegyed bajainak állatorvosi lova

Mióta bezárták Vizoviczki László álomszigetét a Hajógyárin, és vele együtt 5-6 klubot, az egyre felkapottabb belvárost az utóbbi években elözönlötték azok a bulizni vágyók, akiknek annak idején tökéletesen megfeleltek az olyan helyek, mint a Coronita, a Dokk, a Stúdió vagy a Bed Beach. Egy ideig még tartotta magát a környék, azonban mára sorra szűnnek meg a nem lakossági szórakozást nyújtó klubok. Egymást követően zárt be a GMK, a Kuplung, a Gödör Klub, a Müszi, a Kolor, a Corvintető, hatalmas turistadiszkóvá alakult a Fogasház és az Instant, ahol ugyan vannak tematikus, nem lakossági zenét nyújtó klubok (Lärm, Robot), de esténként az Akácfa utca angol legénybúcsús háborús zónára emlékeztet, ahová akkor sincs kedve az embernek betenni a lábát, ha egyébként valamelyik miniklubban érdekes koncert lesz.

Ezzel párhuzamosan a belvárosban egyre többen jönnek rá, hogy nosztalgiabulikkal, fenékrázós R&B-vel és más lakossági szórakoztatással érdemes már csak próbálkozni, hiszen a környék bulinegyedes mivolta szigorúan arra szorítkozik, hogy a városban mindenki idejár szórakozni, legyen szó tütüs brit seggfejekről, unatkozó könyvelőkről, kigyúrt bűnözőkről vagy menő NER-lovagokról, akik azt hiszik, hogy a Gozsdu Udvarban egy pohár bor mellett megízlelhetik a budapesti éjszakai élet kvintesszenciáját.

Amikor az első alkalomnál be sem tudtam rendesen jutni a Metróba, a környéket körbejárva észrevehető volt, hogy nagy sorok szinte kizárólag olyan helyek előtt álltak, ahol a szórakoztatás nem jár együtt semmilyen kulturális értékkel, kizárólag az a cél, hogy minél több ember minél több pénzt költsön el ugyanott egy este alatt. Az anno a város legmenőbb hangrendszerével beharangozott Tesla ma már Story néven működik, és olyan kőkeményen rámentek a nulla kulturális értékkel bíró retróra, hogy Bravo Hits meg 2000-es évek bulikat tartanak. Hasonló a helyzet a régen Kockaként ismert, de már régóta BRKLYN néven futó helyen, ami ugyan nem ment rá ennyire nyíltan a proli vonalra, de itt is gyakran egyetemi bulik, R&B estek meg funky partyk vannak, a Gozsdu Udvarban megjelenő karaoke bárról és más nyomasztó turistadiszkókról nem is beszélve.

Az egészben pedig az a leggyönyörűbb, hogy miközben a Metro Club hangosan hirdeti, hogy ugyanez a hely – legalábbis fizikai értelemben – a beatzene fellegvára volt korábban, a valóságban szép lassan megszűnt az összes olyan klub Budapesten, ahol még fel tud lépni egy igazi zenekar. Egyedül a Dürer Kert, az A38 és az az Akvárium tartja magát, amelyről évek óta hallani, hogy ugyanúgy az Orbán Ráhel–Tiborcz István-körhöz tartozhat, mint az Erzsébet tér nagy része. Ezen kívül alig-alig maradtak rendes koncertekre alkalmas helyek a városban, már a Fészekben is funky partykat szerveznek, az Aurórát meg a Gólyát pedig folyamatosan igyekeznek az önkormányzatok ellehetetleníteni, hiába tudnak legalább itt rendszeresen koncertezni olyan feltörekvő zenekarok, amelyeknek egy Akvárium vagy A38 még egyszerűen túl nagy lépés lenne.

Éppen azért ironikus és egyben tragikus, hogy amikor a beat budapesti fellegvárában ócska lakossági nosztalgiabulikat meg fenékrázós R&B-t raknak, addig pár utcával arrébb a Toldi Moziban egy rakás tinédzser a Carson Coma zenekarból telt házas eseményt csinált azzal a névvel, hogy

A hatvanas évek meghetvenesítése, majd tvisztelés a Toldiban.