Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMValaki szóljon Lovasinak, mielőtt végképp Ákossá válik
További Stenk cikkek
Nem könnyű a zenésznek, ha intézménnyé válik, és harminc év után valami újat akar mutatni. Lovasi András, akinek a hangja 28 éve hasította bele az agyunkba, hogy Haaaaaaaaa, lefekszem a hóba melléd, meg akinek a vicces basszusfutamai újrahabosították az állott, felmelegedett boroskóláinkat, most mégis erre tett kísérletet. Február elején jelent meg Tűzijáték délben címmel az új szólólemeze (Spotify-on itt hallgatható meg), a második a pályafutása során (az első a 2001-es Bandi a hegyről volt).
Ez a mostani album szinte mindennel szembemegy, ami eddig a Lovasi-univerzum volt a maga hangzás- és szövegvilágával, előadói stílusával, Lovasi jellegzetesen erős-nyers hangjával, a dalok hangszerelésével. Hatalmas, a kilencvenes, de még inkább a kezdeti kétezres évek magyar rockzenéjét döntően meghatározó életművet zár le ez a lemez – vagy legalábbis mérföldkő ebben a hatalmas életműben.
Hogy a lázadó, nyers, frivol, pimasz Lovasi szeretne decensebb lenni, annak az elmúlt években számtalan jele volt,
a Semmi konferencia című színházi produkciótól kezdve az Arénában rendezett, csendes ülősnek szánt Lovasi 50 koncertig (amely aztán sem csendes, sem ülős nem lett a közönség más irányú érdeklődése folytán). Maga Lovasi is mondta egy 2017-es, Indexnek adott interjúban, hogy „egyszerűen lehet, hogy megöregedtem, elkezdődött bennem egy zoránosodás? Igen, zoránosodás, ez egy jó folyamat”.
A Tűzijáték délben nagyon pontos leirata ennek a zoránosodásnak. Sajnos nem annak, hogy ő már az új idők új Zoránja lenne, hanem annak, hogy úgy tűnik: benne van egy ilyen folyamatban. Amelyből sajnos nem Zorán felé látszik kijönni: a lemezt sokszor végighallgatva sokkal inkább az a benyomásunk, hogy ha valaki nem szól neki, akkor hamarosan az új idők új Ákosa lesz. Már persze nem azért, mert majd elkezd politikavezérelt blődségeket mondani vagy udvari kobzosként viselkedni – hiszen nyilvánvalóan Ákos sem beszél ilyeneket és nem is udvari kobzos –, hanem azért, mert erről a lemezről úgy tűnik, a decens művészség Lovasi számára sokkal inkább művészieskedés és manírosság.
Maga a lemez sokkal lassúbb, mint a Lovasi-kánon korábbi darabjai: a Bandi a hegyről olyan szólólemez volt, amit akár Kispál-albumnak is el tudtunk volna képzelni, a Tűzijáték délbenhez viszont egyáltalán nem tudnánk zenekart illeszteni.
A dalok többsége olyan, amit egyetlen akusztikus gitáron is el lehetne játszani,
bár rendes, komoly hangszereléssel szerepel a lemezen.
A 11 számból egyet-kettőt tudunk szervesebben kapcsolni a Tűzijáték előtti Lovasi-korszakhoz, akár a szövegvilága, akár a zeneisége miatt. Néhol túl direkt is a kapcsolat, mert a Csak mi ketten fő motívumát jelentő gitárfutam a Kiscsillag Dermesztő című számának első másodperceire emlékeztet, a Féreg és a Csillár dalokban a hangszerelés, az Ének rólunkban a szövegek („a gyerekek új nők nevét / gyakorolják egy svájci alagút / kocsisorában / ahol minden autó egy év / minden autó egy év / és kocsisorok az évtizedek”) idézik Lovasi legjobb éveit.
A lemez zenei világa szándékoltan lírai, de annyira, hogy az egészből olyan mértékű borongós létösszegzés sugárzik, amire a kétezres évek eleji emo-fénykorszakban egy egész életművet lehetett volna építeni. Jól tettenérhető ez a szövegekben is, hogy csak néhány kiragadott példát említsek, nem egyetlen számból: „ha meghalsz, nem kell már tovább élni (...) nem kell félni a... semmilyen haláltól”, és „csak az idő tette a dolgát”, és „itt van, eljött, ütött az utolsó óra / Többet nem kell félni”, „hátrafelé nyilazom le az időt / az akkor élők fele is halott talán”, és „a rozsdás torpedó ötvenegy éve / úszik a cél felé / a kalauzhalak meg az árnyam a mélybe / ők a társaim, mindjárt vége”.
Ebből a lemezből úgy tűnik, 51 évesnek lenni olyan, mint megöregedett eszkimónak, akit útnak indítanak egy jégtáblán meghalni.
És akkor a szövegek: a néha kicsit unalmasnak tűnő zenei megoldásoknál nagyobb probléma a lemez szövegvilága, ami meglepően konzervatív, a Lovasi védjegyévé vált szellemes, eredeti megoldásoknak, előszeretettel használt áthajlásoknak kevés nyomát látni. Közben viszont egyes dalokba néhány kifejezetten közhelyes megoldás is becsúszik, például a Bükfürdőben a gyerekkor felidézését műbőr vonatüléssel, rövidnadrággal és „anyám bujtat ágyba” képpel idézi meg.
Az egész lemez egy nagy számvetésnek tűnik – mintha nem egy új, kísérleti Lovasi-album lenne, hanem lezárása egy egész alkotói pályának. És ha ez a lemez nem is tartozik az életmű legsikerültebb darabjai közé – Kiscsillag-koncerteken és Fishingen rutint szerzett gyerekeim sommás megfogalmazása szerint „ez elég béna lett” –, remélhetőleg csak egy olyan kísérleti állomás, amelyből elindulva sikerül újra a hiteles, eredeti szerzői és előadói hangra rátalálni.
Lovasi András: Tűzijáték délben, Megadó Kiadó, 2019.
(Borítókép: Huszti István/Index)