„Itt egy banda, akik hardcore hanghurrikánt csapnak“ – így vezetik fel brit fesztiváltévések a Prodigyt 1995-ben, és már indul is a nem túl jó minőségű, de azért elég beszédes felvétel a Glastonbury fesztiválos fellépésükről. Ha elkezdjük nézni a videót, akkor elég nehéz kiszúrni a hétfőn meghalt Keith Flintet. De csak azért, mert nem a színpadon kell keresni: már az első percben beugrott festett szemével és frizurájával a közönség közé. A szekusok kirángatják, de újra és újra visszamászik.

A március 4-én, 49 éves korában meghalt Keith Flint rögtön az első figura, aki beugorhat az embernek, ha 2019-ben megemlítik a Prodigy nevét. Egy vad, borotvált hajú, piercinges, izomrángásokat imitáló, rémisztő bohóc. Ma már nehéz lehet megérteni, hogy mennyire félelmetes volt Flintet látni 1996-ban a Firestarter-klipjében, ahogy fekete-fehérben szuggerálja a nézőt, és a londoni metró egyik kihasználatlan szakaszán ugrál, látszólag minden kontroll nélkül.

De a Prodigy nem 1995-ban, nem ezzel az ijesztő frizurával, és nem abban az alagútban kezdődött, bár azon már lehet vitatkozni, hogy akkor voltak a csúcson. A Prodigy 1990 környékén kezdődött, amikor a zenekar agytrösztje, a hip-hop és az acid house stílusaiba teljesen becsavarodott Liam Howlett elkezdett DJ-zni különböző rave-eken. Ez volt az a rövid, de annál nagyobb hatású korszak az Egyesült Királyságban, amikor London külvárosait elárasztották a szabadtéri, általában illegális drogdiszkók, amikre nagyrészt úgy lehetett rátalálni, hogy valakinek a valakije látott egy szórólapot, amin dekódolni kellett egy nyomot, és felhívni egy számot, ahol elsuttogták, merre kell lehajtani a brit fővárost körülvevő M25-ös körgyűrűn. A zene egyszerre volt ridegen repetitív, de meleg hangulatú, tökéletesen kalibrálva a mindenféle szintetikus szerekkel előidézett katarzisra. (A kilencvenes évek brit életének nagy krónikása, Jarvis Cocker egy kívülállónak tökéletesen leírta ezt az hangulatot négy percben a Sorted For E’s & Wizz című Pulp-számban.)

A brit rave-színtér annyira jó volt, hogy az állam kis fáziskéséssel betiltotta. De az igazi arcok már korábban eltemették, mert a Mixmag megírta, hogy a The Prodigy megölte.

A zenekar akkor alakult meg, amikor Keith Flint és Leeroy Thornhill odamentek egy ilyen rave-DJ szett után Howletthez a The Barn nevű kultikus helyen, és kértek tőle egy válogatáskazit. Howlett adott nekik egyet, aminek a B oldalára a saját számait rakta fel, azzal a felirattal, hogy „The Prodigy”, ami jelenthette azt, hogy ő egy csodagyerek, meg azt is, hogy a demó egy részét a Moog cég Prodigy nevű szintetizátorán állította elő. Flint és Thornhill bepörgött, és azonnal akartak egy közös bandát, annak ellenére, hogy mindketten annyira értettek a zenéléshez, hogy veszettül tudtak táncolni szétcsapva. Ez mindegy volt, az angol kábszis popzenében bőven van hagyománya annak, hogy egy semmirekellő is ott van a színpadon a zenekarral, elég csak pár évvel ezelőttről a Happy Mondays hangulatkeltő tagjára és dílerére, Bezre gondolni, aki nagyon jól tudta rázni a rumbatököt, de tisztességes hangszer közelébe nem engedték. A Prodigy zenéjét is Howlett készítette otthon, Flint és Thornhill pedig nagyjából reprodukálni tudták a színpadon azt, amit a közönség csinált. Vokálos nem kellett, mert arra ott volt Maxim Reality.

De hogyan ölte meg a Prodigy a rave-et? Az első igazi, őrületes, mindent elsöprő slágerük Nagy-Britanniában a Charly volt, amitől nekem folyton szinte háborús flashbackjeim lesznek, és bevillan a kilencvenes évek eleji VIVA TV, és az abból áramló európai popzene. A Charly szerkezete egyszerű: egy régi brit gyereksorozatból kivett hangminta, egy szintén hangmintázott breakbeat, és egy olyan szintihang, mintha egy rajzfilmfigura próbálna végigiszkolni a billentyűkön. A hangzás emlékeztetett arra, ami az illegális rave-eken szólt, de a hozzáállás annyira nem: agresszív volt, de gyerekes is. De ami a legfontosabb, hogy pofátlanul sikeres is, annyira, hogy a brit sajtó már szinte le is írta a The Prodigyt, mondván, hogy 1992-ben, az első lemezük megjelenésével már egyrészt kinyírta a műfajt, és saját magát is, hiszen mindenki csak erre a viccükre fog emlékezni. Az Experience című albumuk talán legnagyobb sikere, az Out Of Space szintén ezt a rajzfilmes hangulatot másolta le a reggae-betéttel, és az elég karakteres BOING-hanggal.

Az angol drogmezőknek véget vetett a az 1994-es Criminal Justice and Public Order Act nevű brit törvény, ami súlyosabban büntette az illegális területfoglalásokat, főleg olyan esetekben, ahol, idézem a rendelkezést, „ismétlődő ütemek sorozatos kiadása történik”. A Prodigy válaszul bedühödött, és szó szerint egy megütközött, csalódott generáció hangja akart lenni. Ebből az érzésből és az erőteljesebb, döngölősebb drum & bass-hatásból született meg a Music For The Jilted Generation, amit aztán tényleg magára vett ez a nemzedék. Ami még az előző lemezen egy felhőtlen marhulás volt, az itt már nem volt elég: a rajzfilmes hülyéskedés helyét átvette valami sokkal komorabb és komolyabb.

Főleg, amikor meglátta bárki először a Firestarter és a Breathe klipjeit, a bevezetőben már említett, extrémbohócra fazonírozott Flinttel. A Firestartert mai szemmel nézni és hallgatni olyan, mintha a következő 15 év amerikai populáris zenéjét látnánk magunk előtt: Marilyn Manson sokkszínjátékát, az Insane Clown Posse proliknak szóló polgárpukkasztását, a Linkin Park ordítozós dühét, a kifestett, másodgenerációs emót, az nu metál pózolását, az EDM felemelkedését. Összegyúrva egy olyan számba, aminek az egyik ikonikus részletét, a „hé!”-vokált egy tizenkét évvel azelőtti Art Of Noise-dalból, a gitárját pedig a Breeders nevű kultikus indie rockzenekartól szedték. Ez egyáltalán nem elítélendő dolog, amióta a nyolcvanas évek vége óta könnyebb és olcsóbb volt beszerezni a hangminták használatához szükséges cuccokat, akkor már hangszeren sem kellett játszani – mellékes, de Howlett egyébként tudott –, elég volt kihasználni a popzene évtizedes múltját, és a képlékeny szerzői jogi környezetet. A szintén brit KLF erre egy komplett karriert felhúzott.

De amíg a KLF lényege a vicc volt, addig a Prodigynél nehéz volt eldönteni, hogy viccelnek, komolyan gondolják, szórakoznak, trollkodnak, vagy tényleg olyan egyszerűek, mint az ütemeik. Ékes példa volt erre a Smack My Bitch Up, aminek a szövege arra buzdított, hogy csapj oda a ribancodnak. A Firestarter szerint te is lehetsz egy becsavarodott gyújtogató. Ezek 2019-ben tök röhejes pózoknak tűnnek, de emlékszem, hogy tizenévesen nehéz volt levenni a szemünket ezekről a klipekről: olyan volt, mintha valami veszélyes, eddig nem látott világ lenne.

A Fat Of The Land volt az a lemez, ami évek hype-ja után szupersztárrá tette a The Prodigy-t, csakhogy mire megjelent, a magyar koncertkarrierjük már bőven dübörgött. Idén, a SZIN-en léptek volna fel 15. alkalommal nálunk, és bár ma még nem tudni, megpróbál-e az együttes valahogy fennmaradni, Flint egészen biztosan pótolhatatlan. Fokozatosan, a Firestarterrel lett alkotója is annak a zenének, amihez pár évig csak táncolt, de az ő lendülete, mozgása, pózai jelentették azt a Prodigyt, amit az évtizedek alatt megszerettek az emberek.

A Prodigy régóta szinte hazajáró vendég volt Magyarországon. Először 1995-ben léptek fel a Petőfi Csarnokban, utoljára pedig 2018-ban, a Fezenen. Huszonhárom év alatt tizenöt koncert rengeteg, ennyi idő alatt már olyanok is belefutottak a zenéjükbe, vagy egy koncertbe, akik messziről el akarták kerülni (én is láttam őket a Szigeten, de már nem emlékszem, hogy 2009-ben vagy 2011-ben). Úgyhogy megkérdeztem magyar zenészeket, koncert-, vagy fesztiválszervezőket, hogy nekik milyen emlékeik vannak a Prodigyről, akár személyesen, akár csak hallgatva őket.

(Borítókép: Barakonyi Szabolcs / Index.)