Itt a tavasz, és vészesen közeleg az albumdömping, azonban még előtte gyorsan átvettük, hogy milyen klassz lemezek jelentek meg még februárban. A hónap rapalbumát egyenesen Kínából szállítja a Higher Brothers, akik már az amerikai piacra is kezdenek betörni, de eléggé bejött Yann Tiersen, illetve a Budapesten hamarosan fellépő Xiu Xiu albuma. Ezen kívül csekkoltuk még Night Lovell, Panda Bear, Hauschka, a Guided by Voices, Bob Mould és egy csomó magyar együttes új zenéit is, mint a Vernal, a Mayberian Sanskülotts, a Colorstar, a Camp Koala, a Bozo, Hataah és a csodálatos nevű Magyar Idők punkzenekar.

Yann Tiersen: ALL (9/10)

A francia Yann Tiersen kétségtelenül a legfelkapottabb kortárs zeneszerzők egyike, de tízből kilenc embernek garantáltan az Amélie csodálatos élete jut eszébe vele kapcsolatban. Ezzel persze semmi baj nincs, legújabb albumával azonban megint bebizonyította, hogy hiba lenne csak csak az alapján beárazni őt.

Tiersentől eddig sem állt távol a kísérletezés, munkája során hangszerek megdöbbentően széles skáláját használta már fel, ezen a téren azonban most tényleg elment a falig: az ALL nemcsak hangszerekkel, hanem mindenféle más megoldásokkal is tele van tömve, a végeredmény pedig egy iszonyatosan érdekes, de az ezt megelőző, szinte kizárólag zongorára építkező EUSA után talán kicsit nehezen fogyasztható lemez lett.

Azt már tavaly lehetett tudni, hogy az ALL központi motívuma a természet, és az emberek természettel való kapcsolata lesz, a természetben rögzített felvételek miatt pedig ez már pár szám után egyértelművé is válik. Ezek elég hangsúlyosak, de csak egy kis részletét jelentik a teljes képnek: a lemez komplexitását talán az mutatja meg a legjobban, hogy

• a Heol és az Erc’h simán elférnének a Sigur Rós diszkográfiájában is,
• az Aonról azonnal a Szárnyas Fejvadász legendás zenéje, egészen konkrétan a Rachel’s song jutott eszembe,
• a Beure Kentañ meg kísértetiesen hasonlít a Bermondsey Bosom című King Krule számra.

Ezek alapján az ALL egy rendkívül ambiciózus projektnek tűnik, ami kicsit talán túl sok helyről merít inspirációt, de az album végül összeáll, és amíg hallgatjuk, képes teljesen kiszakítani minket a valóságból. Ezek után csak reménykedni tudok, hogy mikor Tiersen legközelebb ide látogat, végre be is fogok jutni a koncertjére. (flachner)

Panda Bear: Buoys (7/10)

“Mit viszünk haza a többieknek? Mit mondunk nekik?” – kérdezgettem társamat eddigi életem legkimerítőbb tripjének levezetőjében, ami alatt hosszú-hosszú perceket töltöttem például azon töprengve, hogy meghaltam-e már vagy sem, és aminek hogy hogy nem pont Panda Bear előző lemeze, a 2015-ös Panda Bear Meets the Grim Reaper volt az egyik legmeghatározóbb aláfestője. A projekt mögött rejlő Noah Lennox – hol szólóban, hol az Animal Collective tagjaként – nagyjából az ezredforduló óta próbálkozik azzal, hogy a zenén keresztül áthozza az áthozhatatlant arról a bizonyos túlsó oldalról.

Legújabb lemeze, a Buoys épp tíz évvel az AnCo-életmű csúcsának tartott Merriweather Post Pavilion megjelenése után jött ki, ami csupán két évvel fiatalabb a kritikusok által szintén körberajongott Person Pitch című Panda Bear-lemeznél. És akkor helyben is vagyunk: Lennox hosszú évek után újra a 2007-es kultlemez producerével, Rusty Santosszal dolgozott együtt. Lennox szerint az új lemez “valami új kezdete”, és a Noisey interjújában arról is beszélt, hogy egy olyan albumot szeretett volna csinálni, ami a fiatalabb generációnak, mindenekelőtt a gyerekeinek is bejön. Ez mondjuk pont nem jött össze: a zenész gyerekei állítólag nem dobták el a zoknijukat attól, amit az apjuk összehozott, az ő fülüknek csak valami furcsa izé ez az egész.

De mi van azokkal, akik hosszú évek óta kajálják egy olyan ember főztjét, aki egyszerre van odáig többek között George Michael, a Black Sabbath, Kylie Minogue és Jonathan Richman számaiért? Ők most egy végtelenül barátságos, könnyen befogadható anyagot kapnak, amit ezúttal nem szükséges heteken keresztül emészteni, akár az első hallgatáskor is az ember szívébe tudja magát lopni. Egy olyan lemezt, amin hallatszódnak a Lisszabonban töltött évek, és amit egyszerűen muszáj fejhallgatóval vagy komolyabb hangrendszerrel hallgatni – másképp semmi értelme, a laptop hangszóróit tényleg felejtsük el a csudába. (kovács d.)

Xiu Xiu: Girl With Basket of Fruit (8/10)

A 2002-ben alakult Xiu Xiu legújabb albumával együtt már tizennégy lemezt tudhat maga mögött, de a Girl With Basket of Fruit után be kellett látnom, hogy ennyi idő után is ugyanolyan nehéz feldolgozni a zenéjüket.

Elmagyarázni egyébként ugyanekkora kihívás, de ezt az albumot nagyjából úgy lehet leírni, mintha egy szekta úgy tartana rituálét a pokolban, hogy közben egy nagyon durva tripet élnek át. Az egész olyan, mint egy nyílt törést bámulni: elborzad tőle az ember, nem is érti miért figyel rá oda, de csak nem bírja abbahagyni.

A szinte kakofóniába forduló számokat a hangzáson túl az teszi még bizarrabbá, hogy Jamie Stewart ezúttal is elég érdekes metaforákban gondolkodik, így pedig egyáltalán nem kirívó, hogy rögtön az első számban szó esik egy falka denevérszárnyakon repülő álló péniszről. A végső ütést aztán a lemezt záró Normal Love viszi be, arra ugyanis valószínűleg senki nem számított, hogy az egész végén egy letaglózóan szívfacsaró ballada várja majd őket a szerelemről.

Az teljesen egyértelmű, hogy a Girl With Basket of Fruit kicsivel sem tette vonzóbbá a Xiu Xiut az átlagos zenehallgató számára, de ha valaki szereti a nagyon kísérletezős zenéket, akkor jó eséllyel szeretni fogja ezt az albumot. (flachner)

Higher Brothers: Five Stars (9/10)

A hiphop globális térhódításának köszönhetően a műfaj eljutott oda, hogy olyan popzeneileg elhanyagolható országok, mint Kína is képesek ma már felkerülni a térképre. Ennek az ékes példája a csengtui Higher Brothers kollektíva, ami már most ott tart, hogy az idei nagylemezükön olyan menő arcok működtek közre, mint ScHoolboy Q, Denzel Curry, Ski Mask The Slump Dog vagy éppen Soulja Boy. És ez nem véletlen, ugyanis az Egyesült Államokban sorra kapják fel az ázsiai rappereket, legyen szó a dél-koreai Keith Ape-ről, a japán Jojiról vagy az indonéz Rich Brianről. Az amerikai rapperek ázsiai fétisét meg talán tényleg nem kell bemutatni, hiszen az egész műfajra komoly hatást gyakoroltak az ezredforduló előtt a hongkongi akciófilmek, hogy a mostani trapes korosztály meg a Dragon Ball vagy a Naruto animéket kezelje bibliaként.

Azonban a Higher Brothers lemeze sokkal több egy pusztán egzotikus kuriózumnál még úgyis, hogy az angol-kínai (a dialektust sajnos nem tudom megítélni) szöveg 95 százalékát egyáltalán nem értem. De nyilván a modern trap kevésbé szövegközpontú, mint az aranykori hiphop, ezért annyira nem is zavar. Pláne, ha például a One Punch Man (újabb animés utalás) 2019 legmeglepőbb trapslágere Denzel Curryvel és Ski Maskkel, és még a régóta csak vicc szinten kezelt Soulja Boy is egész odateszi magát a Top c. számban.

Azonban a Five Stars simán megállná a helyét híres amerikai rapperek nélkül, mert a négy kínai kolléga flow-ban simán hozza az elit szintet, az alapok bizonyos esetekben még úgyis állati izgalmasak, hogy igazából hallani rajtuk, hogy a producer baromira betanulta a modern trapzene minden fogását a túlvezérelt basszusoktól a 808-as cinekig. És ebbe még raknak egy kis távol-keleti pluszt is, de nem alibizik el valami tradicionális hangszer mintázásával (bár egy ilyen szám van Gong Xi Fa Cai címmel, de az pont iszonyatosan király), hanem valahogyan képesek visszaadni azt a káoszt, amit az európai ember képzel egy olyan 10 milliós megapoliszról, mint Csengtu.

A Flexing So Hard a már-már hamiskás furulyázással és ócska játéktermi csipogással egészen csodálatos. Ahogy A We Talkin Bout is a furcsa robothanggal a leadben, ami egyszerre hasonlít egy rosszul bootoló PC-re és egy eldugott kínai autógyár nyikorgó gépeire. Az abszolút top pedig nyilván a Zombie, ami teljesen a dél-koreai horrorfilmek hangulatát idézi, és nem lennék meglepve, ha Park Chan-wook valamelyik filmjéből mintáztak volna. Az meg tényleg csak plusz, hogy az újhullámos trap mellett klasszikusabb rapszámok is helyet kaptak, mint az iszonyatosan pozitív hangulatú 16 Hours, vagy a nagyon old school Open It Up, amiről meg a pofátlanul alul értékelt Sleeping Dogs videójáték ugorhat be az embernek. Tényleg csak azért nem 10/10 ez az album, mert nem tudom megbocsátani az utolsó előtti számot, ami előhozta belőlem az ezredfordulós rádiós R&B legrosszabb emlékeit. (sajó)

Night Lovell: Goodnight Lovell (6/10)

Az underground hip-hop szcéna főleg a SoundCloudnak köszönhetően Bones megjelenése óta egészen bámulatos sebességgel termelte ki a sötét témákra és súlyos beatekre építkező rappereket: így futott be Pouya, Ghostemane, a $uicideboy$ és Night Lovell is, aki megcsúszva ugyan, de februárban végre kiadta harmadik lemezét.

A kanadai rapper még tavaly nyáron jelentette be a Goodnight Lovellt, de egészen február végéig kellett várni arra, hogy tényleg meg is jelenjen. Az albumról előzetesen három szám jött ki, ezek alapján pedig simán azt lehetett hinni, hogy sikerül megugrani a debütáló Concept Vague által elég magasra tett lécet, de a várakozásért végül nem igazán kárpótolta a rajongókat.

A többi dal közül csak néhányat lehet kiemelni - a MARY JANE például egy zseniális nyitószám -, és eléggé érződik, hogy Night Lovell ezúttal nem nagyon akarta feszegetni a műfaj határait. Ez persze valahol érthető, hiszen egy befutott előadó sokkal többet kockáztat ezzel, de az underground szcéna keretei eleve nehezen definiálhatóak, úgyhogy ennél valószínűleg jóval több is belefért volna.

Ennek ellenére egyébként nem lett rossz album a Goodnight Lovell, de hiába érdekesek néhány szám erejéig az előző két lemeznél jóval nyomasztóbb atmoszférájú alapok, a végére csak négy-öt dal miatt nem érzi azt az ember, hogy tizennyolc helyett egy nagyon hosszú számot hallgatott végig. (flachner)

Hauschka: A Different Forest (8/10)

Volker Bertelmann neve valószínűleg sokkal kevesebb ember számára cseng ismerősen, mint Nils Frahmé, Ólafur Arnaldsé, vagy a februárban szintén új albummal jelentkező Yann Tiersené, pedig a Hauschka néven tevékenykedő német zongorista legalább annyira fontos szereplője a kortárs európai komolyzenének.

Hauschka az elmúlt néhány évben elsősorban filmzenéket csinált - a 2017-es Oroszlánhoz írt zenéjéért amúgy Oscar-díjra is jelölték -, de emellett volt ideje a saját projektjeivel is foglalkozni: 2017-es What If című albumán ismét szinte tökéletesen boronálta össze az elektronikus zenét a preparált zongorával, idei, A Different Forest című albuma viszont sokkal meghökkentőbb módon gyakorlatilag tökéletes ellentéte lett mindannak, amit eddig csinált.

A német zongorista elsősorban a preparált zongora rendkívül kreatív használata miatt vált ismertté, ezen az albumon viszont egy teljesen lecsupaszított hangszeren játszik, ami akaratlanul is kölcsönöz némi plusz intimitást az egésznek. Azt eddig is lehetett tudni, hogy Hauschka zeneszerzőként is simán megállja a helyét, ezzel az albummal viszont bebizonyította, hogy a zongorahúrok megpiszkálása nélkül is képes megkapó darabokat írni.

A végeredmény sokak számára talán nem lesz annyira izgalmas, mint Hauschka eddigi munkássága, de a természet által inspirált album könnyed egyszerűsége és magával ragadó témái miatt ezt simán meg lehet bocsátani neki. (flachner)

Guided by Voices: Zeppelin Over China (8,5/10) 

Arról lehet vitatkozni, hogy a Guided by Voicesnak az állt-e jobban, amikor Robert Pollard a pincéjében kialakított stúdióban egy négysávos magnóra rögzítette minden létező ötletét, vagy amikor profi körülmények között, teljes zenekarral, polírozottabb lemezeket vett fel? Arról viszont nem lehet, hogy Pollard egész életében himnuszokat ontott magából, minden létező korszakában. A Zeppelin Over China semmi meglepőt nem tartalmaz azoknak, akik akár érintőlegesen ismerik a Guided by Voicest.  Itt van újabb 32 szám, amiben egymás sarkát tapossák a himnuszok. Nyilván egy újabb lemez, ahol hónapok múlva is tolódnak a hangsúlyok, és ahol folyamatosan változik majd a legjobb számok sorrendje az ember fejében. Kíváncsi vagyok, hogy a júniusi londoni koncertig mire jutok ezzel a lemezzel, meg hogy Pollard aktuális hangulata melyik számokat engedi át az alkoholgőzös szűrőjén. (pándi)

Bob Mould: Sunshine Rock (7/10)

Azt hiszem, mint szociálisan érzékeny ember, tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy Bob Mould egy kevésbé magával ragadó lemezzel jött ki, mert bár elég közhelyes kijelenteni, hogy a trauma feltétel nélkül múzsája minden művésznek, Bob Mould mindig akkor írta a toronymagasan kiemelkedő dalait, amikor valami nagyon nem volt rendben vele. Kezdve a Hüsker Dü amfetaminvezérelt, frusztrált, disszonáns szőnyegbombázásaitól, akár az utóbbi két stúdiólemezéig, amit szakítás és haláleset árnyékolt. Ellenpéldának meg ott vannak azok a lemezei, amikor rendben volt az élete, és kitalálta például, hogy beleszövi a Daft Punk megoldásait a dalaiba, meg techno dj lesz, ami őszintén elég rettenetesre sikeredett. A mostani lemeze miközben egyértelműen a jobb szólólemezei közé tartozik, és jól illeszkedik az utóbbi két lemezéhez, valamiben mégis hiányt szenved, amit a helyenként kissé bárgyúra sikeredett szövegek még jobban kiemelnek. (pándi)

Februári magyar megjelenések

Mayberian Sanskülotts: Állandóan azon problémáztam a nagy magyar lo-fi és hálószobapop hullám közepén, hogy ez mind szép és jó, de hát egyszer tessék már megpróbálni klassz dolgokat csinálni rendes stúdiós hangzással is. Azóta jó sokan rácáfoltak erre, most éppen a Mayberian Sanskülotts nálunk debütált nagylemezénél érzem azt, hogy mennyire jó, hogy abból az időszakból a többség elengedte a fos hangzást meg az izzadságszagúan barkács tempót, és sokkal érettebb zenéket tudnak már csinálni. A Magic Brown Sheets esetében imádom azt a giccses szintit, az Unreal egy tökéletes posztpunk dal, a Palms meg esküszöm egy tinihimnusz is lehetne valami 2008-as brit ifjúsági sorozatban. Egyedül a magyar dalszöveg hiányzik kicsit, de ez legyen az én bajom. (sajó)

The Vernal: “Öt srác, akik egyszerre akarnak boldoggá és szomorúvá tenni” - írja Bandcampen a zenekar, és az Euphoric Melancholia meghallgatása után azt kell mondjam, hogy ez tökéletesen sikerült. Ez az anyag vérbeli emo, amitől az embernek akkor is tetőn ülős, naplementében sörözős, első szerelmes középiskolai emlékek jutnak eszébe, ha nincsenek is ilyen emlékei. A következő albumra azért remélem az angol kiejtés majd javul egy kicsit. (flachner)

Magyar Idők: Egészen csodálatos, hogy mire a propaganda eljutott, hogy végre Magyar Nemzetet  csinálhasson a Magyar Időkből, addig valakik alapítottak az első demó alapján egy iszonyat király punkzenekart Magyar Idők néven, hogy emléket állíthassanak a kormánymédia egyik csúcsteljesítményének. Sajnos fogalmam sincs, kik állnak a zenekar mögött, de ez a négy szám (gender ország, kifosztás, rák, rom) nem csak lenyomata az elkeseredett Magyarországnak, hanem egy több mint tisztességes punklemez is, ami után életemben először mondok olyat, hogy alig várom, mit csinál a Magyar Idők a jövőben. (sajó)

Camp Koala: A zenekar sajnos már közel két éve feloszlott, de kiadtak még posztumusz négy nagyon erős csajpunk dalt, amiknek a meghallgatása után az ember kicsit sajnálja, hogy több ilyen már nem lesz. (sajó)

Bozo: Nálunk debütált a zenekar legutóbbi nagylemeze, aminek az az egyik különlegessége, hogy négy nyelven szerepelnek rajta dalok, amik közül nekem a német nyelvűek nekem már kicsit erősek, illetve az angol daloknál is zavar sokszor a kiejtés. Bezzeg a Sono Matto című olasz szám, amiben simán komoly slágerpotenciál van. Az egész albummal kicsit az a bajom, hogy alapvetően erős korkép a 2010-es évek végéről, azonban az üzenet sokszor elvész az angol meg német meg olasz nyelvek kereszttüzében. Pedig a Pénz című számolt gyakorlatilag minden útját kereső késő huszonévesnek legalább egyszer kötelezően meg kéne hallgatnia.

Hataah: Talán csak kevesen tudják, hogy Magyarországon egész konkrét global bass mozgalom megy egy ideje az olyan arcoknak köszönhetően, mint Stas, Aluphobia vagy éppen Hataah. Utóbbi Foca néven dobott ki egy négyszámos EP-t, tele törzsi dobtémákra épülő, basszusnehéz zenékkel, közel- és távol-keleti hatásokkal, de az abszolút kedvenc egyértelműen a Ledzsalunk című szám a maga mókás vokálmintájával és baszatós basszustémájával.

Colorstar: Amikor igazán betört itthon is az angolszász klubzene, akkor óriási kuriózumként éltem meg gimnáziumban, hogy van egy magyar zenekar, ami a törtütemű és más hasonló klubzenék hangzását és világát hangszeres zenekari formában tudja reprodukálni egy rakás saját ötlettel. Aztán a kor kicsit utolérte a Colorstart, és ma már gyakorlatilag minden magára valamit is adó elektronikus zenei producer igyekszik hangszeres felállással zenélni, nem csak mondjuk pár laptop és MIDI-kontroller mögül. Jó régóta nem is követem a zenekar pályáját, de párszor meghallgattam a Time Is the Drug c. albumot, és kicsit azt érzem, hogy nekem ezek a számok már nem igazán tudnak annyira újat, frisset mutatni, mint mondjuk 15 éve. Viszont abban is biztos vagyok, hogy teljesen új hallgatóknak ez a lemez simán kapudrog lehet a zenekar életművéhez. (sajó)