„Amikor az előző albumunk, a Dicsőség kész lett, úgy gondoltam, nem lesz már több lemezünk” – kezdi azzal Beck, milyen állapotból jutott el a zenekar a ki az akit még megölelnél elkészítéséhez. Sok mindent csináltak, a történetük legjobb koncertzenekarává váltak, „de azt éreztem, nincs már bennem újabb lemez, legfeljebb egy-egy dal”.

Amikor felvették a Szeretni akart című számot – aminek a klippremierje szintén az Indexen volt – akkor sem arra gondoltak, hogy ez majd egy leendő lemez első dala lesz, „most meg ez az, ami összekapcsolja ezt az albumot az előző lemezekkel, azt is mondhatom, hogy ez a korábbi zenei gondolkodásunk utolsó dala.”

Nyáron, a fesztiválszezonban, egy erdélyi fellépésük idején „mondtam a srácoknak, hogy ne haragudjatok, de azt hiszem, véletlenül mégis megírtam egy lemezt”. Azt mondja, ez tényleg nem volt tudatos alkotói folyamat, egyszerűen csak „gyűltek az ötletek, a szövegek és a dallamok is, és egyre inkább elkezdtek egyfelé beszélni.

Kialakult belőlük egy koherens gondolat és egy olyan elbeszélésmód, egy olyan új, izgalmas hangütés, amivel úgy tudtuk közölni ezt a gondolatot, ahogy korábban még soha.

Ez azért fontos, mert „annak nem lett volna értelme, hogy azt és úgy csináljuk meg, amit és ahogy korábban. Ismételni vagy másolni önmagunkat annyit jelentene, hogy ugyanazt írjuk meg egyre rosszabbul. Nincs értelme nem-elég-jó dalokat írni, így is annyi rossz dal van a világban”– idézte Beck Menyhárt Jenő gondolatát.

Tavaly ősszel kezdtek el stúdióban is foglalkozni az anyaggal, „és nagyon hamar láttuk, hogy ebből lemez lesz”. A stúdiómunka egészen más volt, mint a Dicsőségnél: akkor hosszú, aprólékos, szofisztikált lemezfelvétel volt, „most egy indulatosabb, koncertszerű metódussal dolgoztunk. Gyuri (Ligeti György, a lemez producere) azt mondta, lőjük össze a hangszíneket, aztán vegyük fel a fejhallgatót, és azzal az indulattal, ahogy a dalok fogalmaznak, játsszuk el őket”.

Arra, hogy miben más ez az album, mint a 30Y korábbi lemezei, korábbi zenei és hangzásvilága, Sárközy papa (a zenekar billentyűse) mutatott rá: a legizgalmasabb az, hogy ezek olyan 30Y-dalok, amiket jellemzően az énekmelódia vezet. A rock and roll általában úgy működik hogy kijön egy riff valakinek a kezéből, és amikor megvan a harmóniasor, arra születik dallam és szöveg. Ezen a lemezen – amin 11 dal van, és nagyjából 35 perces – ez nem így volt: a szövegek voltak azok, amik kikényszerítették a melódiákat.

Összeállt a fejemben a dal, vagy inkább a dal lehetősége, egy holisztikus elképzelés arról, hogy mi is ez a darabja a világnak, aztán pár akkorddal imitáltam, és abból kezdtük közösen formálni, értelmezni és hangszerelni.

A lemeznek a dinamikai íve is érdekes, „meg kellett ugrani a megszokásainkat, és végül úgy csináltunk egy meglepően erőteljes rocklemezt, hogy éppen a rockizmus logikáját mozdítottuk ki”. A stúdiómunka etapokban folyt: mivel nagyon sokat koncerteznek, nem tehették meg azt, hogy hetekre, több hónapra elvonulnak a stúdióba, hanem koncertek között jelöltek ki olyan heteket, olyan napokat, amikor néhány, alkalmanként két-három dalt felvettek.

Nagyon sok zenekar készít úgy lemezt, hogy több kész száma van, mint ahány végül megjelenik. A 30Y nem így csinálta, „tizenegy dal van a lemezen, nem írtunk többet, mert nem éreztük, hogy szükség lenne rá. Azt hiszem, nincs a lemezen egyetlen felesleges hang sem.” A dalok úgy készültek, hogy

folyamatosan éreztünk hiányokat. Nem tudtuk, mi felé megyünk, de világos volt, hogy mikor mi hiányzik, mik azok a hiányok, amik kikényszerítik a maguk dalát.

Az új lemez azzal foglalkozik, amivel a 30Y a kezdetektől: az emberi egzisztencia alapjaival, „azzal, hogy mi az, amiért létezünk a világban, hogyan tudjuk felismerni magunkat, hogyan tudunk eltávolodni önmagunktól, hogy aztán onnan tekinthessünk rá arra, akit addig magunknak mondtunk”, mondja Beck. Az album címe nem az egyik dal címe, hanem egy refrén egy sora. Hogy miért így választottak, arról azt mondja: „leginkább azért, mert a magunk furcsa módján, kicsit talán naivan, de nem akarjuk elengedni azt, hogy hinni kell a szeretetben”.

A dalok sorrendjének annak ellenére nagy figyelmet szenteltek, hogy tapasztalataik szerint az emberek egyre kevésbé hallgatnak lemezt lemezként, számról számra, sorrendben. „Bár látszólag fölösleges munka, nekünk fontos volt, hogy megtaláljuk azt az ívet, ahol a dalok kontextualizálják egymást”. Erre nagyon jó példa az utolsó két dal, a gyáva és a ha igaz egymásra épülő, egymást kiegészítő párosítása.

A cd újszerűsége a zenei gondolkodás folytonos alakulásának tapasztalata mellett az is, hogy rendhagyó borításban jelenik meg: fakeretre húzott, vászonra nyomott festménybe csomagolják, a takacsbelane néven alkotó Takács Béla – ő a tervezője a zenekar összes arculati elemének – három borítóvariációt tervezett. „Mint egy lassan közelítő kamera kimerevített képkockái, olyan ez a sorozat. De ez a közelítés nem jelenti azt, hogy jobban, többet látunk – ez az emberi létezés feszültsége: nem férünk hozzá a megismerni vágyott tárgyhoz, például önmagunkhoz, de nem tudjuk ezt, a megismerés akaratát és kísérletét feladni, felfüggeszteni.” A lemezt először az április 5-i lemezbemutató koncerten lehet megvenni az Akváriumban (erre már minden jegy elkelt). A fővárosban ezután legközelebb június 25-én lépnek fel, a MüPában a Hey, June! rendezvénysorozat részeként kocsmakoncertet adnak, ahol Mucsi Zoltán lesz a vendégük. A kettő között, áprilisban és májusban „lemezmegmutatónak” nevezett vidéki koncertsorozatuk lesz, többek között Gyulán, Veszprémben, Debrecenben, Szombathelyen és Tiszafüreden.