Moby, azaz született Richard Hall, az ezredfordulón kikerülhetetlen, Eminemet felbőszítő, agresszívan vegán, jellegzetesen kopasz és szemüveges zenész most egy időre el fog tűnni. Nem azért, mert 53 évesen eljárt felette az idő, vagy mert senki sem kíváncsi a zenéjére, bár bizonyos fokig mindkettő igaz, hanem mert kijött egy új memoárral (a címe: Then It Fell Apart, azaz Aztán darabjaira hullott), amiben egészen hajmeresztő dolgokat állít a 2000 utáni életéről.

Az egyik első kiszivárgott részlet az volt, hogy egy buliban egyszer nemes egyszerűséggel megfaszozta Donald Trumpot. A sokadik pedig az, hogy romantikus viszonya volt az akkor húszéves színésznővel, Natalie Portmannel. Trump még nem tagadott, Natalie Portman viszont igen: nem volt romantikus, nem volt viszony, ő pedig nem húszéves volt, hanem pár nappal öregebb a tizennyolcnál. Moby akkor 33 éves volt.

Ez önmagában nem büntetendő, maximum gáz. Az viszont igen, ha valaki felhasznál hús-vér embereket egy olyan könyvhöz, ami az életének igaz történéseit dolgozná fel. Moby azt állítja a kötetben, hogy elkezdett járni a színésznővel, szeretett volna a barátja lenni, de Portman végül találkozott mással, és vége lett a dolognak, a férfi szerencséjére, mert így nem kellett bevallania a saját szorongásait. Portman viszont egészen máshogy emlékezett egy interjúban: nagyon kevés ideig ismerték egymást, a férfi turnézott, ő pedig éppen forgatott, pár alkalommal találkoztak. „Aztán rájöttem, hogy ő egy idősebb férfi, akinek az érdeklődése irántam egyáltalán nem helyénvaló.” Portmant zavarta, hogy sem Moby, sem a kiadója nem akart utánanézni a tényeknek, mintha direkt tették volna. „Megdöbbentő, hogy ezzel a történettel akarja eladni a könyvet” – mondta a színésznő.

Moby dilinyósan akart reagálni az egész cáfolatra, és az Instagramjára posztolt egy képet arról, hogy igenis járt a színésznővel. Az azóta törölt fotón ő látható, félmeztelenül, vicsorogva, ahogy átkarolja Portmant, aki mintha egy túsz lenne egy nemzetközi terroristaszervezet markában. Nem volt sem vicces, sem bizonyítékerejű, olyannak tűnt a gesztus, mintha Moby szeretné elviccelni ezt az egészet, mintha az utolsó szalmaszálba is kapaszkodna, hogy húsz évvel ezelőtt igenis járt egy tinivel.

A Then It Fall Apart bevallottan Moby „elveszett évtizedének” krónikája, amikor rászakadt a Play című albumának bődületes sikere, és egy kicsit szerencsétlen, bevallottan nem sztárkaliberű ember hirtelen fejest ugorhatott az ötcsillagos hedonizmusba. Érdekes módon nem ez az első könyve, 2016-ban már megjelent az egyik legnagyobb slágerének címére hajazó Porcelain, ami az 1989 és 1999 közötti időszakot öleli fel az életéből. Annak viszont egyáltalán nem volt ilyen visszhangja, mint a mostaninak, legalábbis egészen biztos, hogy akkor a megjelenés után a lapok nem közöltek olyan megsemmisítő válogatást, amiben a könyv legrosszabb részeit szemlézik. A Then It Fall Aparttal ez megtörtént.

A Guardian cikke azt állítja – és a könyvet olvasva is egyértelmű –, hogy Moby olyannak írta meg a memoárját, mintha egy különösen öngyűlölő Bret Easton Ellis-epigon lenne – mintha a Glamorámát olvasnánk egy gyógyegér, nem pedig egy szupermodell szemszögéből. Moby számára hirtelen jött a totális világsiker, de szinte minden egyes pillanatában utálja magát, nem érzi magát méltónak, a könyv bevezetőjében azon gondolkodik, hogyan lehetne öngyilkos a New York-i lakásában. A keresztény nevelést kapó, évekig önmegtartóztató, drog- és alkoholmentes életet élő Moby az ezredforduló előtt nem sokkal rákapott az alkoholra, majd a szintetikus drogokra, a gyógyszerekre, a kokainra és az önsajnáltatásra is, a Then It Fall Apart ezeknek a keveréke, megspékelve semmitmondó szexszel és rengeteg, de tényleg rengeteg híres emberrel. Már az első pörgetésre szemet szúr David Bowie, Céline Dion, Ewan McGregor és természetesen Natalie Portman neve is. Egy beekizett éjszaka után lefekszik egy ír nővel, ahol ez a legendás beszélgetés hangzik el, miután Moby meghallotta, hogy Bowie egyik száma szól a szomszédban:

– Elmondhatok valamit? – kérdeztem.

– Kérlek – mondta álmosan.

– David Bowie a szomszédom.

De pár oldallal később is bele lehet ilyen bekezdésekbe futni:

„Moby, ismered Micket?” A második ekimet öblítettem le egy pohár pezsgővel, amikor Richard Branson bemutatott Mick Jaggernek.

„Az elektronikus zenének szüksége volt egy Nirvanára, és majdnem Moby lett az” – írta a cikkében a Wired 2001-ben. Moby a kilencvenes évek rave-szcénájából nőtte ki magát, a hangmintákat használó, döngölő ütemű, de eksztatikus és felemelő tánczenéből. A Go és a Feeling So Real önmagában is sláger lett akkor, de Moby tanácstalan volt a folytatással. Az első, nagyobb kiadónál megjelent lemeze, az 1995-ös Everything Is Wrong a briteknél még aranylemez lett, de a stílusával szakító Animal Rightsnak már ennyi sem jött össze. A rave-vel ismertté vált Moby hirtelen a Mission Of Burma számait dolgozta fel. Később bevallotta, hogy Axl Rose hagyott egy üzenetet a rögzítőjén, amiben elmondta, hogy mennyire tetszik neki az Animal Rights, Bono pedig utóbb személyesen közölte vele ugyanezt, de akkor még nem tartott ott a karrierjében, hogy találkozzon is velük. 

Moby lehangolt volt a kudarctól, amíg egy haverja, Dmitri Ehrlich oda nem adott neki egy válogatást Alan Lomax amerikai néprajzkutató gyűjtéséből. Lomax afféle amerikai Kodály Zoltánként a ‘30-as évektől egészen a ‘90-es évekig járta a világot, köztük a szegényebb déli amerikai államokat, és gyűjtötte a helyi gospeleket, bluesokat, gyakran olyan zenéket, amiket a rabszolgák leszármazottjai tanultak a felmenőiktől. (A teljes Lomax-archívum ingyen és bérmentve elérhető itt.) A kilencvenes évek elején Lomax gyűjtéséből kiadták a Songs Of The South című válogatást, ami Ehrlich odaadott Mobynak, hogy hallgassa meg, mennyire jók ezek a dalok. Annyira jók voltak, hogy ebből rakta össze az 1999-es, Play című albumát, ami teljesen új pályára állította az életét. A lemez több millió példányban kelt el, Moby világsztár lett, és teljesen szétcsapta magát.

A Play sikere mai szemmel több szempontból is meghökkentő, de legfőképpen: a zene maga olyan, mint az akkor népszerű big beat (Fatboy Slim, Chemical Brothers) hangtompított változata, ami még mérsékelten sem hajlandó rizikót vállalni. Az alapállapota az andalgás, de nem úgy, ahogy mondjuk a new age vagy a Brian Eno-féle ambient teszi, hanem bénábban, kevésbé átgondoltan, néha Moby idegesítő vokáljával. Amikor pedig az alapállapotból kimozdul, akkor vagy a gospelek minimális átirata marad, vagy hiphoposított pózolás egy arra alkalmatlan embertől. Fényévekre van minőségben és időtlenségben a kortársaitól, az olyanoktól, mint a Portishead vagy az Aphex Twin. Kemény vagyok ezzel a lemezzel, de csak azért, mert 15 évesen én is megrendeltem, rongyossá hallgattam, de már nagyon régóta boldog vagyok, hogy nem kellett hallanom a Porcelaint.

A Play elsőre nem volt siker, de mint ahogy a Jurassic Parkban, az élet előbb-utóbb utat tört magának. A lemez először Angliában kapaszkodott fel a slágerlistákon, aztán Amerikában is megtalálta a közönségét egy-két év alatt, méghozzá úgy, hogy Moby ügynökeinek pár év leforgása alatt az album összes számát, néhányat többször is, sikerült eladnia reklámzenének vagy filmzenének. Még egy 1995-ös száma, a God Moving Over The Face Of The Waters bekerült a Szemtől szemben fináléjába, a zeneválasztás pedig annyira lenyűgözte Hollywoodot, hogy az akkori menedzsmentje gyorsan leszervezett egy partit, hogy bemutassa Moby zenéjét egy szélesebb közönségnek. A partinak elég nagy hatása lehetett, mert a Play egyik dala bekerült például A part című film filmzenéjébe is (nem szabad elfelejteni, hogy akármennyire is megosztó ez a film, ez volt Leonardo DiCaprio következő nagy dobása a gigasikernek számító Titanic után).

Nehéz annak visszaadni az élményt, aki nem élte át a saját szemével, de Moby egyszerűen mindenhol ott volt 2000 után. A számai bevettek videójátékokat (Fifa 2001), tévésorozatokat (X-Akták), blockbustereket (a Bourne-trilógia hivatalos zenéje lett az Extreme Ways). Személyesen szerepelt Gap-reklámokban és a 2002-es, Salt Lake Cityben tartott téli olimpia záróünnepségén. „Teljesen véletlenül sikerült a nevemet és saját magamat is egy márkává fejleszteni” – nyilatkozta később.

De ott lógott a nyakában a felelősség, hogy a majdnem 12 millió példányt eladó albumot valahogy folytatni kell. A 18 címre keresztelt lemeznél Moby már nem egy konkrét válogatásból próbált tájékozódni, hanem egy sokkal szélesebb merítésből. A szándék megvolt, csak a végeredmény nem sikerült, a 18 a Play szinte számról számra készült másolata volt, és megmutatkoztak benne Moby legrosszabb hajlamai, amik a memoárját is jellemzik: az egománia és a híres emberek imádata. Elég csak megnézni a leghíresebb számhoz készült klipet: a We Are All Made Of Stars videója tele van világsztárokkal, de a középpontjában végig ő áll.

A Play idén ünnepli a 20. évfordulóját, és még engem, egykori Moby-szimpatizánst is meglepett, hogy azóta összesen tíz másik lemezt adott ki, köztük olyanokat, mint a négyórás, ingyenes, Long Ambients 1: Calm. Sleep. című válogatást, amit a saját megnyugtatására direkt andalító számokból rakott össze. A zenész 2009 óta józan, 2016-ban terápiás célból kezdte el írni a Porcelain című memoárját, és állítása szerint egyszerűen nem bírt leállni, írnia kellett tovább. Lehet, hogy tényleg meg kellett írnia a Then It Fell Apartot, de kiadni nem volt muszáj.

Azt is mindenképpen érdemes megfigyelni, hogyan alakul a könyv megítélése. Először mindenki jól szórakozik azon, hogy Moby részegen Donald Trumphoz dörgölte a péniszét, bár erről az egészről inkább a Harcosok klubja puncsostálba hugyozó mentalitása jut eszembe, mint valami valóban vicces dolog. A tény, hogy Natalie Portmant trófeaként belekeverte az egészbe, csak akkor lett gyanús és elítélendő, amikor Portman maga is megszólalt, és a sztori onnantól nem kizárólag valami rocksztárfantáziaként jelent meg. Ez pedig aláaknázta az egész, egyébként rocksztárfantáziaként készült és megjelent könyv hitelességét. És ha a könyv, az író megkérdőjeleződik, akkor ugyanúgy megkérdőjeleződhet az elsődleges alkotása, a zenéje is.

(Borítókép: Moby Los Angelesben a 7. Annual Adopt the Arts Benefit nevű gálán 2019. március 7-én. Fotó: Scott Dudelson / Getty Images Hungary)