Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Már rendesen benne vagyunk a júniusban, és a nyári időszakban a lemezpiac is kicsit le szokott lassulni. Bezzeg májusban, amikor kijött egy rakás izgalmas, érdekes, vagy éppen csalódáskeltő album, legyen szó a Rammstein nagy visszatéréséről, Mac DeMarcóról, Tyler, The Creator egyáltalán nem raplemezéről vagy a Defeaterről. Rajtuk kívül hallgattunk még egy csomó mindent, például sok grime-ot (Slowthai, Skepta), New York-i (Beast Coast), michigani (Bones) és floridai (Denzel Curry) hiphopot, némi keményebb zenét (Saint Vitus, Ulver, Full of Hell, Duff McKagan), rég látott ismerősöket (Stray Cats) és színtiszta popzenét (Carly Rae Jepsen) is. Ezen kívül sorra vettük az érdekesebb magyar megjelenéseket a príma We Plants Are Happy Plants-albumtól a Meteo új nagylemezén át a következő magyar trap üdvöskéig.
Azt már március végén, az első teaser után sejteni lehetett, hogy a Rammstein az elmúlt tíz évben nem változott túl sokat, a klippel érkező Deutschland pedig maximálisan be is bizonyította ezt mind polgárpukkasztás, mind hangzás terén. Ezzel persze nem is volt semmi baj, mert ennyi idő után valószínűleg mindenki pontosan ezt várta a zenekartól, a Deutschland meg tényleg egy király szám lett, ahogy egyébként a második single, a Radio is.
Előbbi lett egyébként a második számuk, ami felért az első helyre a német toplistán, de nemcsak ezért érdemes kicsit bővebben is beszélni róla. Ez a szám nem pusztán hasonlított a Rammstein eddigi munkásságára, hanem egészen konkrétan olyan volt, mintha összegyúrták volna egy csomó népszerű számukat, annyi utalás volt a szövegben és a klipben is.
Mindezt csak azért írom le, mert ez nemcsak a Deutschlandot, hanem az egész albumot is jellemzi: a cím híján általában csak Rammsteinként hivatkozott lemez az elmúlt 25 év minden pontjáról merít egy kicsit, sokszor elég sikeresen, de sajnos összességében közel sem tökéletesen. Az első hat szám alapján amúgy simán az egyik legérettebb, legizgalmasabb lemeze lehetne a zenekarnak, mert bár elsőre semmi újat nem csinálnak, valahogy mégis érződik az, hogy eléggé átgondolták ezeket a dalokat, de a végére elfárad a koncepció.
A Deutschland remek nyitódal, az Ausländer refrénje tizenötödjére is instant libabőrt idéz elő, a Puppe meg nemcsak az album, hanem az egész diszkográfia egyik legnyomasztóbb száma,
A Puppe amúgy egyértelműen az album csúcspontja, sajnos azért is, mert innentől kicsit unalomba fullad az egész. A Was Ich Liebe nem rossz, de abszolút felejthető, a Diamant pedig talán az eddigi legrosszabb érzelmes számuk, érthetetlen, hogy az előző albumon szereplő Frühling in Paris és a Roter Sand, vagy főleg az örök klasszikus Ohne Dich után hogy tudtak ennyire semmilyen dalt írni.
Az album második felén egyértelműen a Tattoo emelkedik ki a korai Rammsteint idéző riffek és főleg az iszonyat király refrén miatt, de a végén a Hallomann stadionrockja megint lenullázza az egészet. A furcsa kettősség miatt elég sokszor hallgattam végig az albumot, és alapvetően igazából pozitív volt az élmény, de így sem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy bármelyik másik Rammstein albumot szívesebben hallgatnám, mint ezt. Ami lássuk be, annyira azért nem jó. (flachner)
Szinte hihetetlen belegondolni, hogy hat éve Mac DeMarco még egy marék ember előtt játszott a nem túl jól hangosított Kuplungban, a mostani albuma meg már a top10-ben kezdett az amerikai 200-as Billboard-listán. Kicsit tényleg meseszerű történet az övé, hiszen DeMarco laikus fülnek a világ legunalmasabb zenéjével futott be, egy rakás furán szóló, jangle popos, melankolikus számmal, amelyek között egy árva sláger nem volt. A bárki számára megközelíthető tróger, de mégis imádnivaló személyisége azonban szép lassan az indie zenészek legfelső szintjére emelte úgy, hogy DeMarco zenéjében máig nem történt radikális változás. És ez igaz a mostani cowboyos albumra is.
Ugyan a cowboyos koncepció inkább a hangulatra, mintsem a zenére vonatkozik, nincsenek country meg blues balladák, továbbra is csak a szokásos demarcós prüntyögés 13 számon keresztül, amit pont annyira lehet imádni, mint baromira unni. Éppen ezért nehéz is megítélni a lemezt, mert DeMarco néha már tényleg olyan feltűnően ismétli önmagát (a nyitószám végén már az agyvérzés kerülgetett), hogy egy mozgalmasabb napon másfél perc után kikapcsolnám a zenéjét a fenébe. Azonban ha az ember kicsit lelazul, megpihen, át tudja magát adni teljesen a zenehallgatásnak, akkor azért csak megmutatkozik, miért is annyira népszerű ez a csálé fogú kanadai azzal a hamiskás gitárral a kezében. A Preoccupied például tényleg annyira természetközeli a kis madárcsicsergéssel a háttérben, hogy biztosan remekül lehet rá egy napágyban magányosan sörözgetni a kertben, és arra gondolni, hogy de jó, hogy ma már semmi mást nem kell csinálni. Ez a kicsit romantikus nihilizmus mindig is bomba recept volt DeMarcónál, azonban a legjobb recept is unalmassá tud válni, ha állandóan azt főzi az ember. (sajó)
Már az 1980-as évek elején is anakronisztikus volt, hogy valaki az ötvenes években divatos rockabilly feltámasztásával próbálkozik Elvis és Carl Perkins nyomán, de Brian Setzernek és a Stray Catsnek bejött a buli, a nagybőgőpörgetés az egyszerű rock and roll ritmusok, meg a kicsit excentrikus megjelenés garantálták a sikert. Setzer aktív maradt, nyálas karácsonyi swingalbumokat is összegitározott, de a Stray Cats utoljára 26 éve adott ki lemezt. Most így 60 körül újra összeálltak az alaptagok, és 40 címmel, az alakulás óta eltelt időre utalva, felvettek egy új albumot. Lehet, hogy már a nyugdíj felé közelít a Stray Cats, de a lendület és a vagányság megmaradt, feszes, erőtől duzzadó lemezt hoztak össze.
Természetesen vannak szinte sztenderdnek ható rockabillys tinglitanglik, és pár számban Setzer jazzes virtuóz pengetését is meg kell hallgatni, de ezek a kevésbé izgalmas pillanatok. A Stray Cats akkor a legjobb, amikor nem azt csinálja, amihez igazán ért. A Cry Danger döngölős bluesrockját a Triggerfinger vagy a Black Keys is szívesen kölcsönvenné, de a darkos-spanyolos Desperado és a westernes Devil Train is jól áll nekik, Setzer utóbbinál a gonoszt is kiengedi magából. Erre a lemezre tuti még a rockabilly nyugdíjas klubban is szétszedik a házat. (fehér j.)
Alig telt el két hónap azóta, hogy William Basinski kiadta On Time Out of Time című albumát, máris lehet megint örülni, mert a szintén kísérletezős ambientben utazó Tim Hecker is új anyaggal állt elő. Az Anoyo éppen annyira testvéralbuma, mint ellenpárja a tavaly megjelent Konoyónak, de az biztos, hogy legalább ugyanannyira izgalmas.
Hecker a Konoyón a japán császári udvar zenéjét, a gagakut vette alapul, a tradicionális japán hangszerek analógját pedig tökéletesen hozta össze a maga digitális megoldásaival. Az Anoyo ugyanazokból az improvizációs összeülésekből jött létre, mint az előző album, így nem meglepő, hogy tartotta magát a koncepcióhoz, de ezzel együtt újat is tudott mutatni.
Ez az album visszafogottabb, tartózkodóbb és nyomasztóbb is, mint a testvére, emiatt pedig akaratlanul is feszült figyelemmel hallgatja az ember, mert különben úgy érzi, hogy elszalaszt majd valamit. Az érintetlenül hagyott hangszerek és a kimért ambient kombinációjában elég könnyű elveszni, de erre valószínűleg csak akkor döbben majd rá igazán az ember, mikor egy hét alatt már tizedjére veszi elő, és hallgatja meg megint ezt az albumot. (flachner)
Ez nem egy raplemez. És ezt azért állati jó leírni, mert Tyler még is csak az újhullámos rap egyik úttörője most már kereken 10 éve, amikor megjelent a debütáló albuma. Persze Tyler - meg az egész Odd Future kollektíva - mindig is kilógott az átlagból a tabukat döntögető szövegeivel, képi világával és zenei megoldásaival, és bizony óriási szerepe volt abban, hogy ma már inkább ciki túlzottan macsónak vagy sovinisztának lenni rapsztárként. Éppen ezért még azt is simán ki lehet jelenteni, hogy egyáltalán nem meglepő, hogy a 2017-es, megdöbbentően pozitív hangulatú Flower Boy után Tyler most eljutott oda, hogy nem is akar rapzenét csinálni.
Éppen ezért állati furcsa az Igort hallgatni, mert alig-alig van köze Tyler eddigi munkásságához azon kívül, hogy ez is egy erős concept album. Amíg a karrierje elején állandóan homofóbiával vádolták és kiakadtak az olyan sorain, hogy "megerőszakolok egy terhes kurvát, és így fogunk hármas szexelni", két évvel ezelőtt már mindenki arról beszélt, hogy a homoerotikus sorokat tartalmazó Flower Boy kvázi a rapper coming outja. Na, az Igor még ennél is tovább megy, konkrétan egy olyan szerelmi háromszögről szól az album, amelyben Tyler egy másságát titkoló férfivel találkozgat, aki közben próbálja visszaszerezni a volt nőjét.
Az biztos, hogy az Igor annyira radikálisan új Tylerhez képest, hogy pár felületes hallgatás után gond nélkül el lehet intézni annyival, hogy ez kevés. Pedig aki kedveli Tyler többi haverja zenéit, mint a The Internet vagy Frank Ocean, az annyira nem is lepődik meg a rapper soulosabb húzásain, és a lemez közepére már annyira letisztul a koncepció, hogy öröm hallgatni a lágy, szexelős szintik mögé bújó Tyler búgó hangját. Aztán sokadik hallgatás után csak kihallja az ember a tipikus tyleres túltorzítást (New Magic Wand) vagy azt, ahogy a különböző vokáltorzításokkal játszadozik. Ha az ember elengedi, hogy ez egy Tyler-album, akkor az Igor bőven okoz kellemes meglepetéseket. (sajó)
A Call Me Maybe-lány, Carly Rae Jepsen bizony énekel azóta is, hogy she just met us, ráadásul nem is rosszul. A legújabb albuma, a 48 perces Dedicated egészen kellemes limonádé pop, és itt értsünk a limonádé alatt minden olyan dalt, amit a strandon vagy a légkondizott bevásárlóközpontokban fognak háttérzeneként játszani idén.
Talán leginkább az első és az utolsó, a Julien és a Party For One című számok a szerethetők, és habár akad olyan is a lemezen, amit a High School Musical sokadikba is el lehet képzelni, Jepsen új zenéje mégis kifejezetten kellemes. Ez a lemez könnyen beilleszkedik abba a tömeggyártott popba, amik mostanában nagyot futnak, az olyanok mellé, mint mondjuk Meghan Trainor vagy Taylor Swift. És ezzel önmagában semmi probléma, a lemez maximálisan kellemes zenét ad takarítás, vásárlás, igazából akármi mögé, a saját súlycsoportjában és zenei területén pedig kifejezetten kiemelkedő ritmussal és zenével rendelkezik: szóval a Dedicated a legszuperebb háttérzenék egyikére sikerült. (molnár r.)
Három évvel ezelőtt Skeptától a Konnichiwa a grime műfaj egyik csúcspontja volt, és lökött még egy utolsó nagyot azon, hogy az amerikai traphez hasonlóan a brit grime is végre rendesen betörhessen a mainstreambe. Azóta Skepta abszolút szupersztárrá vált Angliában, a grime pedig egyértelműen a britek válaszává az újhullámos amerikai hiphopra. Éppen ezért is annyira fontos, hogy mit csinál Skepta 2019-ben, amikor az általa és elődei által kitaposott ösvényen tízszer annyian akarnak végigmenni.
Sajnos ezt a terhet Skepta vagy nem érezte, vagy egyszerűen már nincs olyan szociális, társadalmi és anyagi helyzetben, hogy olyan őszintén dühös és kemény albumot pakoljon össze, mint 2016-ban. Sehol a korai eredetiség, a bátor mintahasználat, a letaglózó energia, helyette kapunk egy csomó lagymatag, meglehetősen átlagos grime dalt, amelyeken Skepta nem, hogy nem harap, de még csak enni sem akar, mintha már jól lakott volna az eddigi sikereivel, és ezt a 13 számot csak úgy kirázta volna kisujjból. Kár, mert a valamiért az album végére hagyott Pure Water egészen zseniális a neurofunkos (!!!) basszushúzásokkal, azonban lehet, hogy eddig a számig el se jutottam volna, ha előtte nem jelenik meg kislemezként, mert az album felétől annyira leül a hangulat mindenféle éneklős megúszás miatt, hogy legszívesebben beültetném Skeptát egy drága hangrendszerrel felszerelt autóba, benyomnám neki a Glow in the Dark c. egészen borzalmas szerelmes dalát, és megkérdezném tőle: Most őszintén, neked ez tetszik? Mert szerintem nem. (sajó)
Ha valaki egy emberseggű pulykát álmodik meg, és meg is rajzoltatja lemezborítónak, valamint úgy hiszi, hogy az LSD-pápa Timothy Leary is felírná orvosként lemeze hallgatását, azt nehéz komolyan venni. Szerencsére King Khan sem teszi ezt magával. A lemezek tucatjait legyártó kanadai zenész mást sem tesz, csak élvezi az életet, meg randalírozik a különböző stílusok között. Aztán, amikor olyanja van, összeránt egy lemezt rengeteg közreműködővel. King Khan mostanában punkban utazik, de a most előkapart, 18 évvel ezelőtti felvételekből összeállított lemezzel visszatért a hippis, fésületlen rockhoz. Ez a lemeze simán készülhetett volna 40-50 évvel ezelőtt is, hiszen Jimmy Hendrix hangzása is előjön, talán rá utal a zenekar nevéhez ragasztott Experience is, és csak pörög és pörög a tömény, koszos funk. Mintha egy jól sikerült dzsemmelés közben kaptuk volna el a bandát, igazi bulilemezt hoztak össze Khanék, amit valószínűleg csak óriási eufóriában vagy egy kis szerrel lehet végigugrálni. Aki nem kattan rá az elején, mármint a zenére, annak talán túlhajtott ez a múltidézős cucc. A végén persze ők is nézhetnek, hogy hogy kerül oda a német nyelvű, gagyi dobgépre írt szám. Mondtam, nem kell komolyan venni. (fehér j.)
A hiphop olyan szinten átvette a rockzene trendteremtő szerepét, hogy az online teret domináló rapperek százezrei között bizony egyre nehezebb kitűnni valamivel. Pláne úgy, hogy egyik oldalon sírnak az old school arcok, hogy az újak csak autotune-ra motyognak márkaneveket túlvezérelt basszusokkal, az újak meg tényleg annyian vannak, hogy lassan nem lehet különbséget tenni a full egy kaptafára készülő bangerek között. Ennek a két világnak a közös halmazában viszont van egy csávó, aki évek óta egyre erősebb zenéket hoz ki úgy, hogy komolyabban egyik fél sem tud belekötni.
Ő Denzel Curry, a floridai rapper, akinek a 2017-es bulija az Akváriumban annyira brutális volt, hogy a '90-es évek óta aktív rapper ismerősöm nemrég azt mondta róla, hogy simán élete egyik legjobb koncertje volt. Curry ugyanis fantasztikusan találja meg mindig az arany középutat. Szövegileg és flow-ban egyértelműen visszanyúl a műfaj gyökereihez, üres semmitmondás helyett komoly társadalmi kérdésekkel és jelenségekkel foglalkozik, és olyan az előadásmódja, hogy még egy Rage Against the Machine-dalt is képes tökéletesen a magáévá tenni. Közben zeneileg ügyesen lavírozik a modern traphangzás, az old school boombap, dirty south vagy éppen G-funk között, és egész egyszerűen nem tud olyan témához nyúlni, amire ne tudna tökéletes flow-val rátelepedni.
Meggyőződésem, hogy Curry egy darab megaslágerre van attól, hogy úgy isten igazán betörjön a rap szupersztárjai közé, ezért évek óta figyelem, mennyire szépen halad ebbe az irányba, legyen szó szétcsúszós cloud rapról (Nostalgic 64), odaverős bangerekről (Imperial), már-már túl komplex concept albumról (Ta13oo) vagy erről a mostani lemezről, amit szinte a semmiből dobott ki. Annyira a semmiből, hogy saját bevallása szerint az előző albumtól eltérően az összes számon freestyle-ozik, és meglehetősen rövid idő alatt rakta össze ezt a lemezt a tavalyihoz képest. Ez egy icipicit azért érezhető, mert hiába hibátlan Curry előadásmódja még mindig, azért itt most becsúszott pár eléggé közepes dal (Automatic, Carolmart) meg egy csomó értelmetlen 1-2 perces interlude, és így kb. öt tényleg erős dal van az egész lemezen. Azok viszont egészen bombák, legyen szó a magasan a legjobb Rickyről, a játékos Shake 88-ről vagy a full nu metal hangulatú P.A.T-ről. Az már más kérdés, hogy több értelme lett volna ezt így inkább egy EP-ben kiadni, de ha Curry freestyle-ozva ilyenekre képes ilyen rövid idő alatt, akkor a következő komolyabb lélegzetvételű albuma már tényleg meghozhatja az igazán mainstream áttörést. (sajó)
Lagymatag country-rock lemezzel jelentkezett Duff McKagan, a Guns N’ Roses basszusgitárosa, bár már az album címe is jelzi, hogy ez a lagymatagság itt maga a nagybetűs művészi koncepció. Nincs helye torzított gitároknak, hangos doboknak, váltásoknak amik csak kizökkentenének: Negyvenhét percen és tizenkét egyforma számon át csakis lassan hömpölygő, álmosító elmélyülésre kell számítani. Gyengédség kell, szeretet, és békés egymásra találás, ezt üzeni Duff a világnak, bár sajátos hangképzése miatt a világ nem feltétlenül érti ezt.
Pedig komoly dolgokról van szó: Duff McKagan a rockzene Bolgár Györgyeként megbeszéli hallgatóival az iskolai lövöldözéseket, a társadalmi egyenlőtlenségeket, a hajléktalanságot, a nők elleni erőszakot, és minden mást, amin az ötvenöt éves gazdasági szakember a híradót nézve épp felhúzta magát. Ettől éppenséggel még lehetne remekmű a Tenderness, Roger Waters például elég szép karriert épített ugyanerre, de az elgondolkodtató szövegekben sebtében ledarált témák és a felületes, néha teljesen félrecsúszott tanmesék többnyire nem hatolnak mélyebbre a klubrádiós betelefonálóktól megszokott moralizáló dünnyögésnél: Az erőszakoskodó férfit rosszul nevelte az anyja (Last September), az utcán élni nem jó, mert közöny van és hideg (Cold Outside), sok a tömegmészárlás, nem akarunk több síró anyát és halott kisiskolást (Parkland), de azért ne törődjünk semmivel, minden rendben lesz (Don’t look behind you).
Az album egységessége azonban vitathatatlan, mert amennyire közhelyesek a szövegek, annyira vértelen a zene is: a műfaji kísérletezgetés ellenére pont az egyhangúság öli meg az egészet. Pedig a countryból alaposan felkészült sessionzenészek megtesznek mindent, hogy az ember táncra akarja perdíteni az unokatestvérét: Van steelgitár, hegedű, dülöngélős basszustémák, délies fúvósok, traktoralapjáratra emlékeztető dob, de ezeket az elemeket a rocktörténet legelhasználtabb akkordmeneteiből építkező, utolsó pillanatig kiszámítható dalokra aggatták, Duff pedig olyan dallamokat énekel minderre, amiket ötven évvel ezelőtt talán épp Mick Jagger unt meg először.
A legdühítőbb, hogy ez gyakorlatilag egy félkész album: minden számban jól előkészített csúcspontok vártak volna arra, hogy egy jó gitáros összehúzzon mindent ami széttart, Slash ráadásul még kéznél is volt, de a sosemvolt gitárszólok helyén csak bizonytalan alibizés zajlik. Gyengéden persze, de leginkább gyengén. (kz)
Már az album címe előre jelzi, hogy itt bizony valakinek rohadtul elege van Nagy-Britanniából, ezt a srácot pedig Slowthainak hívják, aki a grime következő nagy csillaga lehet, annyira elképesztően izgalmas a mostani debütáló albuma. Pedig alapvetően Slowthai zeneileg nem találta fel a spanyolviaszt, ahogy a grime úgy általában, úgy az ő dobképletei is 2-stepre, UK garage-re és más hasonló törtütemű klubzenékre alapulnak, de van az előadásmódjában és szövegeiben valami egészen nyers és intenzív düh, amitől még egy átlagos grime alap is brutálisan tud szólni. Jó, ehhez még az is közrejátszik, hogy Slowthai tényleg állati pipa a Nagy-Britanniában történő dolgok miatt.
Ezt annyira komolyan gondolja, hogy eredetileg az album a brexites kilépés idején jelent volna meg, azonban a kiadónál kicsit elszámították magukat, miközben ezzel párhuzamosan a brit parlament is így járt, bár nekik egy rendes EU-ból való kilépést nem sikerült máig lemenedzselni. Erre az egészre reagál Slowthai a lemezen, ahol megkapja a királynő, Theresa May, a brit felső tízezer, miközben felhozza az ország lakhatási vagy egészségügyi problémáit, és felelősségre vonja Nagy-Britanniát a globális felmelegedés elősegítésében. Mindezt vastag brit akcentussal vegyült karibi flow-val és olyan baljósnak ható energiával, mintha nem is Nagy-Britannia, hanem az egész modern világ végét vizionálná. Ebben társra lelt a legnagyobb grime sztárban, Skeptában, illetve Mura Masa producerben, aki kilépett a billegős, középtempós komfortzónájából, és olyan penge electropunk alapot rakott Slowthai alá a Doorman c. számban, hogy sokadik meghallgatás után is ráz a hideg.
Mindent elmond erről az albumról, hogy a műfaj császárának számító Skepta szintén ebben a hónapban hozta ki az új nagylemezét, de közel sem volt rám akkora hatással, mint Slowthai kíméletlen támadása minden ellen, ami miatt szar most britnek lenni. (sajó)
A svéd Jonna Lee neve valószínűleg ismerősen cseng mindenki számára, akit kicsit is érdekel az elektropop: amellett, hogy évekig turnézott a norvég Röyksoppal, az ő nevéhez köthető az elég népszerű audiovizuális projekt, az iamamiwhoami is, tavaly pedig ionnalee néven kezdett szólóprojektbe.
Az így kiadott első albuma az Everyone Afraid to Be Forgotten volt, amit a szaksajtó nem különösebben kedvelt, de a rajongók imádták, amit mi sem mutat jobban, mint hogy közösségi finanszírozással összedobtak neki közel 23 millió forintot egy világ körüli turnéra. Ez egyértelműen sikernek mondható, így nem meglepő, hogy Lee folytatta a projektet, a most megjelent Remember the Future pedig ugyan nem nagyon kóborolt el az előző album hangzásvilágától, bizonyos tekintetben tudott fejlődni ahhoz képest.
Az egyik legfontosabb különbség egyértelműen az, hogy itt azon túl, hogy van egy király elektropop anyag, ezt össze is fogja egy laza, futurisztikus koncepció. Ezen túl azt is érdemes megemlíteni, hogy ez az album jóval rövidebb is lett az előzőnél, ami szintén segített az egész összefogásában. Éppen emiatt hiába nincsenek annyira kiemelkedő számok rajta, mint az Everyone Afraid to Be Forgotten-en, albumként valamivel jobban tud működni. Azt egyelőre nem igazán tudom eldönteni, hogy a kettő közül melyik tetszik jobban, az viszont egyértelműen kijelenthető, hogy az első után a második lemeznek is abszolút az elektropop élvonalában van a helye. (flachner)
Még négy éve írtunk a legígéretesebb New York-i rapperekről, akik átvehetik a stafétát a keleti part nagy öregjeitől, és abban a cikkünkben olyanok is szerepeltek, mint Joey Bada$$, The Underachievers vagy a Flatbush Zombies. A Beast Coast gyakorlatilag ennek a három formációnak (Badass fél tucat másik rapperrel alkotja a Pro Era csapatot) a nagy közös ernyőszervezete, akik jó pár éve azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy pofátlanul fiatalon idézték meg Biggie-t, Nast és az egész New York-i '90-es éveket a boombapes alapjaikkal és mély szövegeikkel. Azóta sok víz lefolyt Manhattan mellett, és a formációk jóval vadabb irányokba indultak el, azonban a Beast Coast mozgalom megmaradt, és most kihozott egy komplett nagylemezt, amelyen több mint egy tucat figura közreműködött ebből a brigádból.
Az eredmény azonban még úgy sem lett igazán izmos, hogy ez a generáció tele van állati izgalmas hangokkal, legyen szó Joey Badassről, a sokkolóan mély hangú Meechy Darkóról vagy a fantasztikus flow-val operáló Issa Goldról. Pedig az első két dal - különösen a Left Hand - baromi erősen kezd, igazi trapes bangerekről van szó, azonban ezután a legnagyobb megdöbbenésemre iszonyatosan felhígul a felhozatal egy csomó túl érzelmes tucatszámmal, borzasztó reggae feldolgozással és fantáziátlan trapes dalokkal, amik közül egyedül az utolsóelőtti Coast/Clear c. szám emelkedik ki.
Szó se róla, én aztán nem sírok, hogy az első Beast Coast-album nem valami retró visszanyúlás lett a boombap korszakba, azonban ettől a brigádtól pont azt nem vártam volna, hogy ennyi harmatgyenge trapes alapra szórakozgassanak hol egész jó, hol súlyosan leszarom stílusban. Nyilván tizenvalahány rappert meg producert egy irányba terelni óriási munka, azonban annyi kiemelkedően tehetséges arc vett részt ebben a projektben, hogy egy ilyen közepes végeredmény bizony csalódás. (sajó)
Alapvetően sosem voltam oda kifejezetten a grindcore-ért, de a Full of Hell két évvel ezelőtti, Trumpeting Ecstasy című albuma annyira jól sikerült, hogy nem tudtam nem kíváncsian várni, hogy milyen lesz az új anyag. A Full of Hell kétségtelenül a műfaj egyik, ha nem a legtehetségesebb zenekara, elsősorban azért, mert nem félnek a kísérletezéstől, de közben az alapokat sem hanyagolják el.
Erre tényleg tökéletes példa a Weeping Choir, ami talán még az előző albumnál is több elemből építkezik, de végső soron még mindig úgy rohan át az emberen 24 perc alatt, mint egy kamion. A Burning Myrrh tökéletesen adja meg az alapot az egésznek, innentől pedig nincs megállás, maximum azon a téren, hogy éppen mi bontja szét a dobhártyánkat.
A Rainbow Coil elektronikus-zajos kakofóniája, az album csúcspontjának tekinthető közel hétperces Armory of Obsidian Glass, vagy a már-már doomba hajló, elektronikával megtámogatott Angels Gather Here mellett megvannak az olyan klasszikus grindcore dalok is, mint a Silmaril, vagy az albumot viharként lezáró Cellar of Doors. A Weeping Choir nem tökéletes, de nincs messze tőle, éppen ezért lehet nagyon örülni annak, hogy a Full of Hell amúgy július elején a szintén ikonikus The Bodyval közösen lép majd fel a Dürerben. (flachner)
A Saint Vitus heavy metal zenekar 1979 óta zenél, először 1984-ben adták ki Saint Vitus című albumukat, idén májusban pedig megint megjelentek egy azonos nevű albummal, több számmal, rosszabb minőséggel.
Az új Saint Vitus az album képe és a dalok címei (Wormhole, Last Breath, 12 Years in the Tomb) alapján temetői tematikájú, amit már csak azért fontos megjegyezni, mert a téma az egyetlen, amiben egységesen működik a lemez. A közel 40 perces albumot olyan hallgatni, mint felülni valami túlzottan rapszodikus hullámvasútra, az első két szám a metal helyett inkább egy altatósabb rockhoz áll közelebb, de vannak rajta melankolikusabb, Poe-novella felolvasásokhoz illő dalok, illetve indokolatlanul hosszú gitárszólók is. A Wormhole-ig, a lemez feléig még bizakodtam, azonban igazából sajnos odáig érdemes meghallgatni. Azután ugyanis az album hatodik dala már nem sikerült túl jól, a City Park című, teljesen indokolatlan tücsökciripelős, békabrekegős, gyereknevetős hetedik valami pedig teljesen agyonvágta az egészet. Az utolsó két szám már menthetetlen volt, teljes káoszként zárták le az amúgy sem túl jó albumot. Ez a kaotikus ugrálás és a dalok közötti hullámzás pedig egyáltalán nem működik, azt az érzést kelti, hogy csak a lehető leggyorsabban össze akart a zenekar rakni valamit - ami érthetetlen, hiszen volt rá vagy három évük. (molnár r.)
Ez a csávó egy zseni. És akármikor hallgatok tőle akármit, ugyanezt gondolom. Amikor az új lemezét, a Flamagrát elkezdtem hallgatni, az volt az első pár számig a gondolatom, hogy ez most nem is olyan beteg, legalábbis mondjuk a korábbi alapművéhez, a Cosmogrammához képest. Mert azt tudni kell, hogy a polgári nevén Steven Ellisonnak hívott Flying Lotusnak elég súlyos cuccai is vannak. Iszonyatosan, már-már nyomasztóan összetettek a zenéi, tele dzsesszel, funkkal, rappel, soullal, és elég meghatározó, egyedi alapokkal és elektronikával, közben meg tökre felismerhető, jellegzetes hangzása van a zenéinek. Én pont azért hallgatom csak ritkán, mert nagyon súlyos az egész. Csak háttérzenének hallgatni nem lehet, mert úgy elég idegesítő tud lenni, odafigyelve meg nagyon sűrű. Mégis, amikor eszembe jut, mindig megörülök, és újra és újra rácsodálkozom, hogy milyen elképesztően jó dolgokat művel. Szóval visszatérve a Flamagrára, kifejezetten könnyednek tűnik első hallgatásra, a 27 számos, több mint 1 órás lemez első pár száma gyanúsan könnyen emészthető, pörgős, dallamos, soulos, játékos. Aztán csak jönnek persze a vadabb, kicsit borúsabb dolgok, amik igazán jellegzetessé teszik FlyLo lemezeit. A Flamagrát emészteni kell, de élmény hallgatni, mindenképp ott a helye az alapmű Cosmogramma mellett. (kárpáti)
A michigani Bones az elmúlt 9 évben valószínűleg mindenki másnál nagyobb hatást gyakorolt az underground hip-hop szcénára, elsősorban azért, mert úttörőként tudta műfajok és stílusok garmadáját kombinálni a számaiban. Emellé ráadásul még rettentően termékeny is, lassan meg se lehet számolni hány albumot adott ki, ezt a trendet pedig idén sem törte meg, májusban már a második lemezét adta ki.
Én rég nem tudom már követni, hogy Bones éppen mit csinál, úgyhogy elsőre elég izgalmasnak tűnt az album, de aztán kicsit visszapörgetve rá kellett jönnöm, hogy igazából ugyanolyan, mint az elmúlt néhány évben megjelent tizeniksz másik anyag. Ettől persze nem lesz rosszabb az egész, de lassan már a rajongói is egyetértenek abban, hogy kezd iszonyatosan elcsépeltté válni az a formula, amit a rapper évek óta követ.
Ettől elvonatkoztatva amúgy az UnderTheWillowTree egy tök jó album, és olyan nagyon király számok is vannak rajta, mint a CompetitiveCooldown, amit a CS: GO ihletett, és aminek a beatje a Bohren & der Club of Gore Prowler című számára épül. A fáradó koncepció mellett ugyanakkor itt is megjelenik a sok rövid egységből összeálló lemezek átka: a számok kb. háromnegyedét akkor se tudnám felidézni, ha valaki pisztolyt tartana a halántékomhoz. Éppen emiatt hiába hihetetlenül népszerű még mindig Bones, lehet, hogy érdemes lenne elgondolkozni a változtatáson, akár az albumok összeállítása, akár az egész koncepció terén. (flachner)
Tudom, népszerűtlen vélemény, de nekem már tényleg a fülemen jönnek ki a magukat pszichedelikusnak nevező fiúcsapatok, akik a Horrorsnak öltözve szeretnének az új Brian Jonestown Massacre lenni, miközben alig valamivel van több közük a lecsózáshoz, mint a nagymamámnak – már a megfelelő értelemben persze. Úgyhogy minden egyes alkalommal izgatottan csapom össze izzadó tenyereim, amikor tényleg eredeti, önálló világgal rendelkező pszichedelikus zenekarba botlom.
A Kamal Rasool hálószobaprojektjeként indult Falmingods épp ilyen. A zenekar vezetője Bahreinben született és nőtt fel, majd a Tanzániában és egyéb egzotikus országokban tett látogatásai során egy csomó izgalmas hangszert halmozott fel. Részben ezekkel rögzítette az első Falmingods-albumot, a 2013-as Sunt, Londonban, ahová az egyetem miatt érkezett, ám az akkor életbe lépett új vízumtörvény miatt a tanulmányai befejeztével el kellett hagynia a szigetországot, visszatért Bahreinbe, majd Dubajban próbált szerencsét. A zenekar 2014-es albuma, a Hyperborea egész konkrétan úgy állt össze, hogy a tagok nem is találkoztak egymással, az öt zenész emailekben dobálgatta egymásnak a fájlokat.
A Flamingods zenéje egyébként pont olyan egzotikus, mint amilyennek tűnik. A zenekarra egyszerre vannak hatással Afrika, a Közel- és Távol-Kelet zenéi, a legújabb albumuk, a Levitation készítése alatt pedig főleg a török pszichedelikus rockra, a hetvenes évek dél-ázsiai és közel-keleti disco, funk és pszcihedelikus dolgaira csavarodtak rá, miközben régi garázs-, szörf- és punkzenét hallgattak, illetve ezúttal a szokásosnál is több Cant, ami most szerencsénkre hallatszik is az anyagon.
A zenekar negyedik lemeze egyébként pontosan azt tartogatja, amit a borító alapján sejteni vélünk róla: tarka, vidám, üde, játékos, (jó értelemben) sűrű, részletgazdag, tele van felfedeznivalóval, és a legkevésbé sem modoros. Nincsenek rajta sem töltelékszámok, sem kiemelkedő trekkek, az egész album egységes színvonalon zakatol végig az ember agyán, miközben földrajzi és mentális értelemben is megutaztat, furcsamód mégsem fáraszt el, sokkal inkább felpezsdít: nagyjából úgy képzeljük el, mintha a Django Django és a Jagwar Ma egy közös tudattágító körútra indulna Ázsiába. Naná, hogy ott van az év eddigi legjobb megjelenései között. (kovács d.)
Ha van zenekar, ami pályafutása során soha nem ijedt meg a kísérletezéstől, de eközben mindig sikerült maradandót alkotnia, az tutira az Ulver: a norvég zenekar a black metaltól egyre távolabb kerülve a hatások egyre szélesebb skáláját építette be a zenéjébe, és lett mára egy szinte teljesen meghatározhatatlan képződmény.
Az évek során ennek köszönhetően olyan albumok születtek meg, mint a Shadows of the Sun, a Teachings in Silence, a The Assassination of Julius Caesar, vagy éppen a három évvel ezelőtt megjelent ATGCLVLSSCAP, vagyis a csillagjegyes album. A téma szempontjából ez utóbbi a legérdekesebb, a májusban megjelent Drone Activity ugyanis mind koncepciójában, mind megvalósításában erre hasonlít, csak a hangzás lett más.
Ahogy ott, úgy itt is egy élőben felvett improvizációs anyagról van szó, ami aztán albumként kelt életre, ezúttal azonban egy jóval sötétebb lemez lett a végeredmény. A Drone Activity nevével ellentétben nem kifejezetten drone, sok benne az elektronikus ambient elem és az ütősök is elég prominensen megjelennek rajta. Az album bandcampes leírása szerint az anyag visszatérés egy rég elsüllyedt paradicsomba, a 70 perces albumot hallgatva pedig tényleg bele tudja magát élni az ember egy ősi lények által birtokolt romos, víz alatti világba. (flachner)
A Defeater az első két albuma alapján egyértelműen ott van a dallamos hardcore legjobb zenekarai között, azóta viszont nem egyszer érződött már, hogy kicsit önismétlővé vált a zenéjük. A 2015-ös Abandoned ennek volt a betetőzése, ezt pedig talán ők maguk is érezték, a most megjelent Defeater ugyanis érzelmesebb, szívbemarkolóbb és legfőképpen hitelesebb lett az előző albumnál.
Az eddigi albumokhoz hasonlóan ez is a testvérek tragikus történetébe kapcsolódik be, különböző perspektívákból, ami most is ad egy plusz réteget az egésznek. Önmagában is kihívás annak a megfejtése, hogy pontosan mi a fene is történik, és melyik szám hogy illik bele a kirakósba, de persze enélkül is élvezhető a lemez. Az is kiderült, hogy nem véletlenül a Mother’s Sons és a Stale Smoke jött ki a megjelenés előtt, ezek egyértelműen az album legjobb számai között vannak.
Hangzás terén ugyanakkor hagy némi kívánnivalót maga után a Defeater: kicsit lefojtottnak érződik minden, az ének pedig nem elég hangos, ami egy ennyire szövegközpontú lemeznél nem túl előnyös tulajdonság. Az Empty Days & Sleepless Nights szintjét megint nem érték el, de az új lemez nemcsak az Abandoned-nél, de talán még a Letters Home-nál is jobb lett. (flachner)
Tudom, elfogult vagyok, de a magyar zenei színtéren akkor is kevés jobb dolog történhet annál, hogy a We Plants Are Happy Plants, vagyis Bergmann Péter új lemezt ad ki. Az elmúlt három év ebből a szempontból elég király volt, mert a Terence McKennás filmjéhez készült Fields of the Goddess mellett megjelent a The Bohemian Impulse és egy best of album is, ezeket pedig most a History Ends in Green követte.
Bergmann jó pár éve járja már a saját útját a stílusok terén, ez az album pedig ebből a szempontból talán az egész munkássága koronájának is tekinthető. A History Ends in Green tényleg egészen bámulatos összegzése azoknak a stíluselemeknek, amik miatt azonnal fel lehet ismerni egy We Plants számot, és talán még az eddigi albumoknál is tökéletesebben folyik egybe és alkot önálló, vidám optimizmust sugárzó, nagyon spirituális entitást.
A kötelező Terence McKennás szám ezúttal sem maradhatott el: az albumot záró The World Is a Labyrinth az ebben elhangzó beszédből kapta a címét, és egyébként ez lett talán az új album legjobb száma is, de hát igazából ki a fene tud ilyesmit megállapítani egy We Plants Are Happy Plants-lemeznél. (flachner)
Az elmúlt 5-6 év egyik legnagyobb gitárzenei trendje Magyarországon - is - a pszichedelikus rock volt, és nálunk is gombamód megszaporodtak a Tame Impalából vagy King Gizzardból inspirálódó zenekarok, azonban a Meteo esetében kicsit mindig az volt bennem a kérdés, hogy mégis mivel tudnak kitűnni a sok szétreverbelt, szétmaszatolt gitárhangzás közül, ami annyira leuralta ezt a műfajt. Aztán legnagyobb meglepetésemre kijött a zenekar első nagylemeze a Middlemist Red-frontember, Nóvé Soma produceri közreműködésével, és megkaptam a kérdésemre a választ.
A Hayline-on nagyon érezni, hogy évekig készült, mert mind a 11 dal nagyon egyben van, egyik sem lóg ki igazán a többi közül, miközben végig van egy olyan érzése az embernek, hogy valószínűleg a Gallagher tesók is ilyen zenét csináltak volna az Oasis helyett, ha 2010-es években kezdenek el zenélni. Az ének nekem sokszor őket, illetve kicsit a Stone Rosest meg úgy az egész britpop hagyományt idézi, még ha néhol csúnyán kihallani is a magyar akcentust, ami gyakorlatilag az egyetlen gyenge pontja az egész lemeznek.
Ami viszont az erősség az a szintihangzás. A nyitószám másfeledik percénél már-már trance-es (!) szintitéma valami egészen fantasztikus, de úgy általában iszonyatosan erősek a dalok, ha a gitár-dob-basszus hármason kívüli hangokra koncentrálunk. De igazából az tetszik a lemezen a legjobban, hogy nem lehet egyértelműen becsomagolni és ráhúzni a psych rock jelzőt, mert ott van például a '80-as évek tinisorozatait idéző szintivel operáló Dream of Love vagy az Endorfin, aminek a szintije esküszöm a '90-es évek gagyi fiúcsapatainak hangzására emlékeztet, de itt ez kifejezetten szórakoztató. Vagy ott van a Light Club, ami egyszer csak átvált amolyan big beates/amen breakes dobra, mintha csak a 2000-es évek elején lennénk. Egész egyszerűen annyi remek ötlet és ügyes megoldás van ezen a lemezen, hogy az tényleg csak a hab a tortán, hogy még az engem manapság egyre jobban fárasztó gitárszólók is abszolút a helyükön vannak.
A végén pedig a kétrészes lezárás egy tökéletes befejezése a lemeznek, bár én jobban örültem volna, ha nem bontják ketté, hanem meghagyják egy 8 perces epikus végszónak, hogy stílszerűen, grandiózusan zárjanak egy olyan lemezt, amelynél jobban idén talán még egy magyar album sem tudott meglepni. (sajó)
Az album első számának nálunk volt klippremiere, melyben pszichedelikus tripnek neveztük. Ahogy az várható volt, ez az egész lemezre is kihatott, de a beígért természetközeliség, a sámáni világ is befutott. A Woods, Spirits & Sorceryben olyan zenei világgal találkozhatunk, ami a Wings of Love-tól ugyan eléggé messze áll, ez azonban talán nem is baj.
Az albumon főként hosszabb, 6 perc körüli dalok vannak, ami annak fényében, hogy szinte alig van benne ének, nagyon soknak tűnik. Kellemes csalódás, hogy ez többnyire nem okoz problémát, különösebb próbálkozás nélkül érezhető a természet közelsége, végig jó a ritmus, nem túl hosszú, de nem túl rövid, az ütemet pedig képes jól fenntartani. A hatperces hosszon túllőni, például az Anata Wa Watashinál és a Mind Awake Body Asleep számnál is kár volt, viszont ettől el lehet tekinteni a hangszerelés, a zeneiség és az olvasáshoz vagy pihenéshez kiváló lemez miatt. A Woods, Spirits & Sorcery tényleg ad "egy vissza a természetbe" hangulatot, úgy lehet vele kimozdulni az erdőbe, hogy a lakást el sem kell hagyni. (molnár r.)
Lassan felnőttkorba ér a magyar trapszcéna, mert az elmúlt évek inkább érdekes, mint jó próbálkozásai után egyre több kifejezetten izgalmas cucc jelenik meg, legyen szó Baba Azizról, Lil Frakkról vagy akár némileg Krúbiról. Ebben a sormintába illeszthető tökéletesen Kapitány Máté is, akit már jó rég kiszúrtam magamnak, mert ebből az egész színtérből magasan nála hallhatóak a legegyedibb, legeredetibb alapok, egyedül azt kifogásoltam mindig, hogy szövegek és rímek nekem nagyon-nagyon nem ültek sok esetben.
A gondom kicsit az, hogy a kétrészesre tervezett Jeep első fele ezt a kifogásomat sajnos nem tüntette el. Néhol egészen zseniális alapok vannak (FVMV, Pénzösszeg és különösen a Szörny), még a Sári című kicsavart 50 Cent-kikacsintás is bőven belefért nálam a kicsit basic női vokáltól eltekintve, viszont néhol meg a hajamat téptem az olyan dalszövegektől, ahol a rímek konkrétan úgy épülnek egymásra, hogy elmenni-bírni-lenni-bírni-unni-verni-elvinni-hívni-hívni. Ez konkrétan a Szörny című szám refrénje, amiről viccen kívül azt gondolom, hogy zeneileg és ötletek szintjén kenterbe veri az összes magyar trapes hiphop alapot, de közben képtelen vagyok másra gondolni, hogy tényleg ennyi lírikusságra futja? Csak azért kérdezem, mert közben a (fél)lemez minden alapja tele van olyan kis nüansznyi zsenialitással, hogy öröm másodpercenként elemezgetni, de egyszerűen ront az összképen az, hogy a baromi izgalmas alapok mellé nem társul legalább fele ennyire kreatív dalszövegírás. Talán majd a második felvonásnál. (sajó)
A Plexi vélhetőleg az ismét (az Entrópia EP-hez hasonlóan) űrutazás témájú albumborítóra utal, a cím mellett azonban nem sokat kapunk az űrből, társadalomkritikából és személyes történetekből viszont annál többet.
Nehéz megmondani, hogy ez az öt szám jó vagy rossz, mert egyszerre fülbemászók, meg egyszerre olyan stílusúak, mintha egy musicalt hallgatnék. Talán leginkább a Mehetnék című dal, amit Jordán Adéllal közösen készítettek, győzött meg arról, hogy ez a lemez nem semleges, hanem kezdő, de jó. Jó, viszont túl sok mindent akar lenyomni a torkunkon, a szakítást, a kortárs társadalomkritikát, az Instagram-függőséget, a részeg apát, és azt azóta sem igazán értem, hogyan került egymást követő sorokba a halott nagyapa a befosással. Túl sok ez, emellett olyan rejtett utalásokkal is tele van sűrítve, mint például a “Ki vagyok én? Senki se Alex” sor, ami vélhetőleg a senkise művésznéven futó Bye Alexre utal. Egyszerűen annyi dolgot próbál 17 percben elmondani, amit lehetetlen és ami a lemez kárára megy, lehet, hogy ennyi témával és szöveggel érdemesebb lett volna inkább nagylemezben gondolkozni. (molnár r.)
Őszintén szólva valamennyire gyakorlott stoner hallgatóként már hosszú évek óta nem tud semmi újat mutatni a műfaj, és azt is kicsit aggódva figyelem, hogy mennyi, de tényleg mennyi ugyanolyan hangzású sludge/doom/stoner zenekar üti fel a fejét itthon, akiket már megkülönböztetni is nehéz. A Grizzly már a nevével is jelzi, hogy súlyos, vad és kemény, és annyira ők sem váltják meg a világot a műfajon belül, ettől függetlenül meglepően jól szórakoztam a lemez hallgatása közben.
Egyrészről baromira tudom értékelni a bátorságot, hogy egy albumot rögtön egy nyolcperces számmal kezdenek, másrészről nálam ezt műfaj sokkal könnyebb elkúrni közepes vagy rossz énekkel, mint túlzottan ismerős gitártorzításokkal. Itt konkrétan annyira helyén van végig a vokál, annyi elementáris üvöltés van benne, hogy kifejezetten jól esik még úgy is, hogy azért ezeket a dolgokat már tényleg ezerszer hallottam máshol, máskor, másoknál. Viszont arra abszolút megfelel, hogy az ember kiengedje a gőzt, és abban is biztos vagyok, hogy ha ezek a dalok élőben még százszor hatásosabbak lehetnek. (sajó)
A Verőköltő 2015-ös Féltve őrzött lemeze után négy évvel, idén májusban jött ki az Eltévelyedés című, 46 perces album. A számok hallgatása ha mást nem is, egy kérdést biztos felvethet a hallgatóban, mégpedig azt, hogy ki akar manapság még egy Hiperkarma lenni?
Mert végig az volt az érzésem, hogy ez a zenekar célja, csak a Verőköltő még messze nem tart ott sem szövegben, sem zenében, sem ritmusérzékben, ahol a Hiperkarma. Lényegében nem tudják magukkal ragadni a hallgatót, a legtöbb dal értelmetlen is, a Lesz még tenger című a maga 9 perces hosszúsággal feleslegesen hosszú. Talán csak a Szeretet és a Vesztegetni való idő című számok emelhetők ki, de az is csak azok számára, akiknek tetszik az ugrálós, többnyire ütemmel is rendelkező alter-diszkó zene. Összességében az egész lemez gyengére sikerült, nagyon nehéz végighallgatni és olyan, mintha csak azért született volna, hogy pár részeg fiatalnak legyen mire ugrálnia a koncerten. (molnár r.)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
