Az idén tizenkettedik alkalommal megrendezett Fishing on Orfű fesztivál felénél tartunk, az első két este volt esőben éneklés, két Lovasi-produkció és remek közönség. A nyitónap kezdeti nehézségei után a csütörtök felpörgött, beindult a Fishing – nem függetlenül a két koncerttől.

Lovasi András nyilvánvaló húzónévnek számít a Fishing on Orfűn a kezdetek óta, mind a két produkcióján tele volt a nézőtér. Az első, a szerdai Lovasi András 20:40-kor kezdődött az Eszik a dönert a nagyorrú lányok színpadon, már esti fényeknél. A programot egyrészről Lovasi új szólóalbuma, a Tűzijáték délben adta – melyről kritikánk itt –, másrészről pedig régi Kispál és a Borz, valamint Bandi a hegyről számok szóltak áthangszerelve, hiszen ahogy a szólóalbumban, úgy a színpadon is megjelentek más hangszerek a gitár, illetve billentyű mellett, így az oboa, a harsona, a trombita és a szaxofon is.

Te ismered ezt a számot?

- kérdezte egy kellően ittas idősebb férfi, majd mielőtt válaszoltam volna, hozzátette a barátjának, hogy tuti, hogy nem ismerhetem. Abban igaza volt, hogy szinte az elképzelhető összes generáció tagjai ott álltak egymás mellett a koncerten, aminek a dalai az előadó szintén sok korszakán íveltek át, régi Kispál és a Borztól, a Bandi a hegyről szólólemezen át a mostani Tűzijáték délbenig, mindenhonnan válogatva. Ez a mindenhonnan válogatás pedig nagyon érződött, a koncert csapongó volt, az elégikus Bükkfürdő után egyből egy bulizós Halmahera jött, a közönség pedig néha nem tudott mit kezdeni a szituációval, hol csak állt és nézett, hol pedig őrjöngeni kezdett. Utóbbira mondjuk sokszor volt is oka, mert két nagy erőssége mindenképp akadt a Lovasi-koncertnek,

• A régebbi számok, a Szívrablás, a Napos barackos, de igazából a legtöbb áthangszerelt dal olyan erős volt így élőben, hogy simán kaphattak volna akár egy külön koncertet is;
• Illetve a Tűzijáték délbenről azok a számok szóltak a legjobban, amik szerintem stúdiófelvételben a leggyengébbek, a Sziluetthuszár, de még a Bükkfürdő is.

Ennek ellenére voltak döcögései is az első nap koncertjének, az új album Csillár című száma felvételként az egyik legerősebb, míg élőben szörnyen hangzott. A Csillag vagy fecske előadása sem sikerült túl jóra, de azt legalább mindenki énekelte – viszont egyben katalizátorként egy olyan bombát dobott le, ami után a közönség a dalok közötti szünetekben ezt, vagy más Kispál-számokat énekelt, egy csapat a közelemben pedig Kiscsillag számokat követelt, és a Ha én lennék című számot dúdolgatta. Ez a koncert viszont szerencsére nem rockos-ugrálós volt. Egyedül az kár, hogy a záródal, a Nem kell nagyon rosszra sikerült, sem a ritmus, sem a szöveg nem volt igazán meg benne. Így pedig pont

A Kiscsillagot hiányoló koncertezőknek nem kellett sokat várniuk, másnap visszatért Lovasi, immár a Kiscsillag formációjában a Csavargó Nagyszínpadra. A koncert nappal volt, 19.50-kor kezdődött, a nézőtér viszont teljesen megtelt, ahonnan egy picit is lehetett látni a koncertet, ott biztos, hogy álltak emberek. Amint elkezdődött a koncert, ez a szám növekedni kezdett, ami érthető, mert nagyon erős setlistet rakott össze a zenekar erre a napra, és így utólag ki merem jelenteni, hogy soha nem voltam még ilyen jó Kiscsillagon.

Ami már csak azért is nagy dolog nekem, mert habár sok koncertjüket hallottam, valahogy sosem sikerült megtalálnom azt a szerelmes viszonyt a zenéjükkel, amitől mondjuk kedvem támadt volna ugrálni vagy énekelni bármelyik számra is. Ez mondjuk most is kimaradt, de tényleg hihetetlen jó hangulatot teremtett a zenekar és a közönség egyaránt: Lovasin látszott, hogy imádja, táncolt, bejárta a színpadot, még a Lesz egy hely erejéig mellkast is villantott, a közönség pedig énekelt, buborékokat fújt, lufit dobált. A hangosítás, a fények, a háttér, például a Légyszíves mögötti animált szarvas, a dalok, minden rendben volt, és ettől hirtelen minden a helyére került.

Az eddig látott koncertekhez, így a Lovasi önálló koncerthez képest is az érződött, hogy itt, a Kiscsillagon találta meg legjobban egymást zenész és közönsége. A Lesz egy helynél Leskovics Gábor szólógitározott egyet, amikor Lovasi megkérdezte, kit nem nyűgözött le, mindenki felrakta a kezét. Utána Lovasi újra megkérdezte, a nem szócskát kihangsúlyozva, mire a közönségből szinte változatlanul emelték fel az emberek a kezüket – ami nem Leskovics kritikája volt, hanem annak a jele, hogy ez a közönség irtó jó fej, mert még ezt a szarkasztikus viccelődést is felveszi a zenésszel. Ez a tegnapi szép szimbiózis volt az előadók és a hallgatók között, együtt csinálták a műsort, és ettől volt igazán jó. Habár a szerdai Budapest Báron is maradtak emberek az eső ellenére, azért mégiscsak tegnap érződött, hogy mindegy, esett-e és esni fog-e, mert

Erre ráerősített az is, hogy a koncert végén Lovasinak hoztak meglepetéstortát és pezsgőt, és amikor Leskovics a boldog születésnapot kezdte játszani, a közönség magától énekelni kezdte, a koncert végén pedig a pezsgőt levitte Lovasi és a közönségnek adta. Ez a találkozás és távolról egymással koccintás azért is volt szép, mert ő és a közönsége valóban együtt dobognak: mindenkinél döcögősen indult a nyitónap, nagy volt a csapongás, de aztán jött a csütörtök, és zenész és fesztiválozó egyaránt megüzente az időjárásnak: a Fishingen senki nem keseredett el az első nap után, inkább fogta magát és még magasabb lángra kapcsolt.