Idén Kurt Vile volt a húzóneve a 2019-es Kolorádó fesztiválnak, az amerikai énekes, gitáros és dalszerző először lépett fel Magyarországon. 

Kurt Vile fellépése abban a tekintetben mérföldkő volt, hogy ezen a pénteki napon - a fesztivál történetében először - minden jegyet eladtak. Az előadó zenéje jól passzolt a budai hegyek nyugalmához, jól ment a dalaiban gyakran visszaköszönő életérzés, hogy néha lazítani kell, és csak kiélvezni egy semmittevéssel töltött napot.

Egy Sziget jellegű fesztiválon Kurt Vile egész egyszerűen elveszett volna, és nem is illett volna bele a részeg holland fiúcsapatok kavalkádjába. Igaz, még a Kolorádót is sikerült kicsit zsúfolttá tenni azzal, hogy párhuzamosan pár száz méterre a fő fellépőtől ment egy trap buli, de szerencsére a főszínpad hangosítása korrekt volt, így nem vált túlságosan zavaróvá az interferencia. 

Egy dolgot le kell szögezni:

Miközben a háttérbandájával együtt úgy néznek ki, mint néhány amerikai benzinkutas, akik épp csak felugrottak műszak után próbálni valahova, árad belőlük valami egészséges coolság. Kurt a videoklipjeiben is egy hanyag, szerethető figura benyomását kelti, és élőben is azt sugározta, hogy koncert után nem whiskysüvegeket tördel szét a backstage falán, hanem kezet fog a zenekar tagjaival, és megköszöni a munkájukat. Nem tudom, hogy valójában ez mennyire egy tudatos imidzs, de engem sikerült lekenyereznie vele. 

A fellépésére is ez a letisztultság volt jellemző, látszik, hogy a színpadi jelenlétet ő elsősorban a tényleges zenélésben éli meg, nem volt hypeolás, jófejkedés a közönséggel. Nem is mindenki tudott mit kezdeni ezzel a zenélgessünk egy órát és érezzük jól magunkat hozzáállással, de azért a legtöbben ellötyögtek, tudtak kapcsolódni a zenéhez. Én alapvetően kényelmetlenül érzem magam koncerteken, néhány sör előtt eszembe se jutna elmenni egyre, de Kurt Vile-ra az utolsó pillanatban érkeztem, és nem volt már időm kiállni a sort.

De nem is lett volna szükség piára, ugyanis az egész koncert olyan békés derűt sugárzott a csillagos budai ég alatt, hogy úgy éreztem, csak el kell engednem magam és minden rendben lesz. Ez nem az a koncert volt, amin átgondolja az ember az életét, sőt sok szempontból inkább a felejthető kategória, de akik ráéreztek az ízére, azoknak 

A slágerszámokon nem volt meg az az extázis, amire számítottam, habár a legtöbben Vile miatt vették meg a jegyet péntekre, mégis mintha a közönség nem is igazán ismerte volna a számait. Ezt valahogy ő is érezhette, mert három lépés távolságból zenélt. A Pretty Pimpin, a legtöbbet hallgatott száma Youtube-on, kifejezetten gyengén sikerült, olyan volt, mintha csak ledarálta volna, nem hagyta kibontakozni a dal üzenetét: oké, ha egy vesztes vagy, attól még nem kell leköpnöd magad.

De talán ez volt az egyedüli fájó pontja a koncertnek, egyébként minden szempontból minőségi produkció volt, Kurt Vile és háttérbandája, a Violators képzett és fegyelmezett zenészek benyomását keltették – annyira, hogy ez már néhol sterilnek hatott. Pedig a fejemben úgy képzeltem el, hogy majd a tömeg egy emberként énekli, hogy "Who's this stupid clown blocking the bathroom sink?", de ez nem történt meg, valami kétoldalú bizalmatlanság uralkodott a helyszínen. Sokan már akkor elkezdtek elszállingózni, amikor bejelentették az utolsó dalt, ők talán többet szerettek volna a pörgősebb, rock 'n' rollosabb részekből.

Összességében feltöltődve távoztam a színpad elől, és ez a gondtalan jókedv elkísért az egész este folyamán. Ha kicsit jobban megtörik a jég, talán egy emlékezetes koncert is lehetett volna belőle.