Az elmúlt két év egyik legnagyobb talánya volt, hogy mégis mi a fenéért lett hirtelen mém a Toto Africa című számából. Tavaly októberben az egész jelenségről aztán én is írtam egy cikket, amiben ha megfejteni nem is sikerült a dolgot, legalább azt végig lehetett követni, hogy hogy jutottunk el idáig. Az anyaggyűjtés közben a hitelesség jegyében egészségtelenül sokszor hallgattam meg az Africát, de közben arra is rájöttem, hogy egyébként a Totónak ezen (meg a Rosannán, meg a Hold the Line-on) kívül is van egy csomó tök jó száma, és tényleg egyáltalán nem véletlen, hogy több mint 40 éve űzik már az ipart.

Egy nappal a cikk megjelenése után aztán bejelentették, hogy 2015 után ismét Magyarországra látogat a zenekar, ezt pedig afféle isteni jelnek vettem, és elhatároztam, hogy akármi lesz, erre a koncertre el fogok menni. Eleinte naivan azt hittem, hogy június 27-ig majd jól végighallgatom a teljes diszkográfiát, de ebből végül annyira nem lett semmi, hogy még az előre tudható setlistet se hallgattam meg a koncert előtt. 

Emiatt aztán gyakorlatilag úgy néztem meg a Totót, hogy a munkásságának durván tíz százalékát ismertem, de ez végül egyáltalán nem okozott problémát,

Ifj. Toto

Ugyan az Africa tavaly hirtelen elképesztően népszerűvé vált a fiatalok körében, abban egészen biztos voltam, hogy csak a meme miatt nagyon kevesen fognak elmenni az Arénába, ez pedig a helyszínen be is igazolódott, nem nagyon hemzsegtek a fiatalok. Azon se voltam különösebben meglepve, hogy most sem volt nyitva a teljes küzdőtér, a kisebb koncerteknél megszokott, függönnyel elkerített részt viszont azért simán sikerült megtölteni csütörtök este.

A Toto ezúttal nem egymaga érkezett, az estét a ZFG (ami amúgy a zenekar honlapja szerint a Zero Fucks Given rövidítése, de ezt nyilván ők sem gondolhatják komolyan) nyitotta, ami elöljáróban egyáltalán nem tűnt izgalmasnak, a koncerten viszont kiderült, hogy a tagok miatt mégiscsak egy marha érdekes formációról van szó. A zenekarban

• a One Directionből ismerhető Josh Devine dobol;
• a gitáros a Toto lelkének számító Steve Lukather fia, Trev Lukather;
• a basszeros a Toto 2015-ben elhunyt basszusgitárosának, Mike Porcarónak a fia, Sam Porcaro;
• az énekes pedig a szólókarrierjét is egyengető Jules Galli.

Ez alapján nem nehéz megérteni, hogy miért turnéznak már most egy Toto-kaliberű zenekarral, még akkor is, ha a zenéjük alapján egyébként nem feltétlenül érdemelnék meg ezt. Alapvetően amúgy nem volt rossz a koncertjük, de tőlem sajnos elég távol áll az a funkos rockos hangzás amit tolnak, úgyhogy nem tudtam különösebben beleélni magam a dologba.

Az összképen az se segített, hogy Galli akkora ripacs a színpadon, hogy simán lehetne ő az illusztráció a szótárban a kifejezés mellett, az ifjú Lukather pedig hiába tűnt tehetséges gitárosnak, végig azt éreztem, hogy kicsit a fejébe szállt a hamar jött hírnév. A ZFG-nek ráadásul egyelőre elég kevés száma van, nagyjából fél óra után vége is lett a koncertjüknek, utána pedig ugyanennyi idő ment el az átállással, szóval a közönséget nem igazán sikerült bemelegíteniük.

Sokkal több mint Africa

A várakozás kínját persze rögtön el is felejtettem, mikor nem sokkal kilenc után megjelent a színpadon a Toto, és a Devil's Towerrel útjára indították azt a bő kétórás műsort, amiben tényleg minden benne volt, ami miatt a zenekart szeretni lehet. A Toto csütörtök esti koncertjét alapjáraton három részre lehetne bontani a közepére besuvasztott félig akusztikus panel miatt, de én a végére már inkább azt éreztem, hogy 

Egyrészt azért, mert a zenekar összesen tizenegy albumról csemegézett a setlist összeállítása során, és két cover is belefért a műsorba (a Human Nature című Michael Jackson-dal, meg a While My Guitar Gently Weeps a Beatlestől), másrészt meg mert Lukatherék a legtöbb számot feldobták egy plusz szólóval, vagy valami más extrával. Itt érdemes egyébként kiemelni a turnén David Paich billentyűst helyettesítő, egyebek mellett Prince mellől ismerhető Dominique "Xavier" Taplint, aki az akusztikus rész lezárásaként egészen kiváló zongoraszólót szállított, és ránézésre marhára élvezte az egész koncertet.

Azzal is hiába voltam tisztában, hogy a koncert anyaga egyértelműen a végletekig lett tökéletesítve a próbateremben: az egész zenekar annyira lazán és természetesen viselkedett a színpadon, hogy a színtiszta profizmus ellenére is tényleg olyan érzés volt élőben hallgatni a számokat, mintha a tagok csak jamelni mentek volna ki a színpadra. A Hold the Line-hoz és a Rosannához hasonló kötelező körökön kívül egyébként elég érdekes dolgok is előkerültek ezen a turnén. Az 1984-es Dűnéhez írt albumról a Dune (Desert Theme) például elég jó volt élőben, a progrockba hajló Jake to the Bone pedig iszonyatosan királyul szólt.

A koncert végén aztán végül eljött az Africa ideje is, amit Lukather viccesen csak úgy harangozott be, hogy

A közönség természetesen akarta hallani, úgyhogy el is játszották, de azzal nem lehet vádolni őket, hogy mindezt a megszokott módon tették:

• a szám közben színpadra került a teljes ZFG,
• a végén volt egy durván négyperces kongaszóló,
• aztán ezután még vissza is jöttek, és énekeltették kicsit az embereket, mielőtt a tizedik percen is túl a szám végre elérte a katarzist.

Ráadásként aztán eljátszották még a Home of the Brave-et, amire szintén ráhúztak egy kicsit, de végül csak elengedték a közönséget. Mindennel együtt ez a koncert úgy is szinte tökéletes volt, hogy még kósza gondolatként sem léteztem, mikor a Toto befutott, és később is csak egy meme révén kezdtem el hallgatni a zenéjüket. Szerencsére csütörtök este abba is sikerült kicsit bepillantást nyernem, hogy milyen lehetett ősrajongóként átélni az egészet: pár méterre tőlem állt egy legalább hatvan éves férfi, akinek a Hold the Line alatt olyan mosoly játszott a szája sarkában, ami talán minden szónál többet árult el a koncertről.

(Borítókép: Steve Lukather és Joseph Williams az amerikai Toto együttes koncertjén a Papp László Budapest Sportarénában 2019. június 27-én. Fotó: MTI/Mohai Balázs)