Beköszöntött az uborkaszezon, alig-alig volt említésre méltó album júniusban, de mi azért kiválogattuk a szerintünk legérdekesebbeket. Például az új nagylemezzel visszatérő Madonna, a radioheades Thom Yorke szólóalbuma, vagy a szintén jó nagy szünet után újra felbukkanó Black Keys. Ezen kívül lesz még szó Freddie Gibbs és Madlib zseniális street rap lemezéről, Gucci Mane-ről, a Black Midiről, a Titus Andronicusról, a Calexico és az Iron & Wine közös projektjéről és a cikkünk egyetlen magyar zenekaráról, az On Gravesről.

Madonna: Madame X (6/10)

Az idén 61 éves Madonna a márciusi Like a Prayer 30. évfordulós kiadása után felvett egy új nagylemezt is. A több mint egy óra hosszú Madame X eleinte új reménysugárnak tűnt az énekesnő leágazóban lévő karrierjében, azonban a végére mégiscsak egy dolgot lehet mondani: Madonna lassan abbahagyhatná a próbálkozást. 

Pláne azokhoz a klasszikusokhoz képest, amik a ‘90-es és 2000-es évek popdívájává tették őt. Ilyen volt a 2005-ös Confessions on a Dance Floor egésze (ennek része a Hung up és a Sorry is), vagy a 2008-as Hard Candy album, ami egészében nem túl jó, viszont mégiscsak ezen található a 4 Minutes és a Give It 2 Me című szám. De persze az első lemez, a Madonna 1983-ból, vagy később a Vogue című szám 1990-ből, és még bőven sorolhatnánk az emlékezetes dalokat. Csak tippelni lehet, hol siklott félre az énekesnő karrierje, talán a 2012-es MDNA album Gang Bang című száma után kezdte meg igazán a mélyrepülését. Közel 7 éve pedig úgy néz ki, Madonna jobban kiégett, mint egy elszánt ellenzéki a Gyurcsány-mémektől. Ebből mutathatott volna kiutat a Madame X, de aztán nem tette, mert habár Madonna visszatért, de már csak az elesettek nyugalmával, ide-oda csapongva.

Ezt pedig mind a szövegben, mind zeneileg tökéletesen érezhető. Az album mondanivalója egészen meghökkentő: az iskolai lövöldözésektől a melegeken és az orlandói mészárláson át a csacsacsáig és flörtölésig mindent érint. Emellett többször előkerül Isten, például a God Control című számban, vagy a Killers Who Are Partying-ben. Utóbbi téma nem is olyan idegen tőle, Madonna már régóta behozza Istent a zenéibe, például a Pray for Spanish Eyes című számában is (“Milyen élet ez, ha létezik Isten /akkor segítsen”). Nagyon erős sorai és felütései vannak az album dalainak, az I Rise a parklandi lövöldözés túlélője, Emma Gonzalez beszédével kezdődik, a Killers Who Are Partying olyan mondatokat sorol, minthogy “Én leszek az iszlám, ha az iszlámot utálják”, “Leszek meleg, ha a melegeket megégetik”. Ez a társadalmi szerepvállalás nem szokatlan Madonnától, viszont a Madame X egy olyan ígéretes új vonalnak indult, ami minden létező és aktuális témát magába igyekezett magába foglalni.

Csak az a baj, hogy tényleg mindent. Zenei stílusban a Dark Ballet Csajkovszkij-betétjétől kezdve a Killers Who Are Partying zongorarészein át hébe-hóba eljutunk pár latinos-baszós zeneszámig, amik szinte új Despacitóként robbannak be az album meghitt szférájába (így a Faz Gostoso, ami a portugál Blaya azonos című számának feldolgozása). Olyan szempontból talán érthető lenne a csacsacsa behozása és a portugál-spanyol nyelven éneklés vonala, hogy ez nagyon multikulti dolog, de igazából még a legnagyobb jóhiszeműséggel sem lehet ezt Madonnától komolyan venni. Az album egészét tekintve olyan érzés ez, mintha túl komolyra sikerültek volna a számok, ezért gyorsan muszáj volt megtoldani pár bulizenével - amik tényleg jól sikerültek, de kicsit nevetségessé tették az album kezdeti komolyságát. A Madame X nagyot akart mondani a társadalomról, de aztán valahogy mégis a Bitch I’m Loca című dal “Ribanc, szeretem” soraival állt bele a földbe. (molnár r.)

Thom Yorke: ANIMA (9/10)

Thom Yorke neve a legtöbb embernek valószínűleg a Radioheadből lehet ismerős, de az elmúlt egy évben egyértelműen nem a zenekarra koncentrált: tavaly a Suspiria remake-jéhez csinált zenét, idén pedig ANIMA néven kiadta harmadik, egyértelműen eddigi legkirályabb szólólemezét.

A 2000-ben megjelent Kid A-vel a Radiohead végérvényesen kilépett az alternatív rock keretei közül, és olyan műfajokból kezdett el építkezni, mint a klasszikus zene, az IDM, az elektronika, vagy akár az ambient. Yorke szólóanyagainak szempontjából az elektronikus hatásokat érdemes kiemelni, mert már a 2006-os The Eraser is főleg ebből táplálkozott, az ebből készült remixalbumon pedig a színtér legprominensebb alakjai szerepeltek, Burialtől kezdve a Modeselektoron át Cristian Vogelig. 

A Tomorrow’s Modern Boxes aztán még tovább vitte ezt a vonalat, de nem annyira, hogy szignifikánsan eltérjen az előző lemeztől, vagy akár az időközben összeállt Atoms for Peace egyetlen albumától, az AMOK-tól. Az ANIMA nem esett bele ugyanebbe a hibába, Yorke és Nigel Godrich producer ezúttal mind koncepció, mind hangzás terén egy rettentően izgalmas albumot tettek le az asztalra. Az album alapjául Yorke szorongása, és írói válsága szolgált, az album címe pedig az álmokkal kapcsolatos megszállottságából ered, egészen pontosan Carl Jungtól, aki így nevezte el a férfiak tudatalatti, feminin oldalát. Mindezt egy furcsán nyomasztó, disztopikus, de nagyon kevés elemből álló hangzással fejezte ki, ami puritánsága ellenére pillanatok alatt képes teljesen elvarázsolni az embert. 

Yorke félkész ötleteinek loopjaiból és hangmintáiból tényleg iszonyat király számok születtek, a Traffic például Massive Attackot megszégyenítő basszussal támad, a Twist rétegeinek fokozatos egymásra épülése megunhatatlan, a Dawn Chorus pedig tényleg tökéletesen testesíti meg a lemez lelkét. Ez utóbbi a melankólia mellett egy kis optimizmust is csempész a nyugtalanító álomképek közé, így nyilván nem véletlen, hogy az anyaghoz készített netflixes rövidfilm is erre a számra lett kifuttatva: ebből érződik igazán, hogy nehezen ugyan, de szembe lehet szállni az emberre hullámokban rátörő egzisztenciális szorongással. (flachner)

Black Keys: Let's Rock (5/10)

Talán már egész sokan vannak azok, akik ismerik a dad rock kifejezést, ami az elmúlt években terjedt el igazán, és azokra a rockzenékre használják, amiket hagyományosan apáink, nagyapáink szerettek, hallgattak. A kifejezés annyira népszerű lett a mostani fiatalok körében, hogy már nem csak a '60-as, '70-es, '80-as évek népszerű rockzenekaraira értik, hanem olyan ma is aktív produkciókra, akik valamennyire ezt a hangzásvilágot képviselik, és a rock gyökereihez nyúlnak vissza lemezről lemezre. Az öt év csönd után visszatérő Black Keys új nagylemeze ebben a tekintetben akár szótári példa is lehetne, és sajnos nem csak az elképesztően béna albumcím miatt.

Volt olyan idő, amikor a Black Keys zenéjét nem aparocknak, hanem vintage-nek vagy bluesrock revivalnek hívták, és egy ideig úgy tűnt, hogy az indie rock lecsengése után ez lesz majd a domináns trend a gitárzenében. És a Black Keyst tényleg nagyon lehetett szeretni, mert amellett, hogy egészen mélyre ástak a delta blues hagyományaiban, igyekeztek ezt modernebb hangzással csinálni, vagy kicsit más műfajokkal kombinálni. A 2010-es évek elején pedig simán el lehetett hinni, hogy egy Lonely Boy vagy Tighten Up szintű megasláger után a Black Keys évekig megkerülhetetlen lesz a könnyűzenében. Azonban a 2011-es óriási sikerű El Camino albumot a meglehetősen lehangoló Turn Blue követte három évvel később, és itt tűnt fel igazán először, hogy egy idő után nehéz frissességet hozni egy olyan műfajba, amelyen belül gyakorlatilag már mindent eljátszottak a '30-as évektől kezdődően.

2019-re pedig egyértelműen kiderült, hogy az új generáció számára a hiphop és a trap a leginkább közkedvelt műfaj, a gitárzene nem tud újat mutatni, a 3-4-5 fős formációkhoz nem tud annyira kötődni egy mai fiatal, mint a közösségi felületeken élő rapperekkel/énekesekkel/influenszerekkel. Éppen ezért annyira érdekes, hogy mit tud egy ilyen környezetben még csinálni a Black Keys. A válasz sajnos az, hogy felerősítik a sztereotípiát a dohos aparockkal kapcsolatban. Én kifejezetten rajongtam a Black Keys zenéjéért, de már nálam is eljutottak arra a pontra, hogy egyszerűen öregnek érzem magam a zenéjüktől.

A Let's Rock, ahogyan a címe is sugallja, egy baromi egyszerű rocklemez, jó vastagon szóló gitárral, fehér hangú bluesénekkel, itt-ott beleállós szólókkal és gospelkórussal, vagyis pontosan olyan, mintha 40-50 évvel ezelőtt vették volna fel. Azonban a Black Keysben pont az volt a jó, hogy egy kevésbé könnyen befogadható műfaj, a delta blues volt képes felrázni és kicsit a saját képére formálni, itt viszont végig azt érzem, mintha Dan Auerbach (vele az interjúnk itt olvasható) és Patrick Carney 2014-ben fogták magukat, öt évre elzárkóztak a külvilág elől, és kizárólag Creedence Clearwater-, Cream- és a saját későbbi lemezeiket hallgatták volna folyamatosan. Ennek lett az eredménye a Let's Rock, ami egy full ártalmatlan lötyögős rocklemez, de semmi több. (sajó)

Freddie Gibbs & Madlib: Bandana (9/10)

Nem ez az első alkalom, hogy a 21. század egyik legnagyobb hatású beatmakere (Madlib) és az egyik legjobb modern street rapper (Freddie Gibbs) összeáll egy közös projektre. Kettőjük 2014-es lemeze, a Pinata annak idején összehozta a trú rappereket és a sznob zeneőrülteket is, mert Gibbs képes volt frissességet hozni a lassan kihalásnak indult street rapbe, Madlib pedig gyakorlatilag bármibe fog, abból minimum közepesen jó dolog szokott kisülni. Viszont amíg a Pinata gyakorlatilag úgy készült, hogy Madlib elküldte a beateket, Gibbs pedig ráreppelt mindre, most végre ketten rendesen összeültek a stúdióban, aminek köszönhetően a Bandana még az egekig marasztalt Pinatánál is jobb anyag lett. Gibbset nem véletlenül tartják az egyik utolsó eredeti utcai figurának, mert a végtelen mennyiségű arctetkós, Instagramon lóvéval virító kamugengszterhez képest az ő szövegeinek minden során érezni, hogy ezeket a történeteket nem sokadkézből hallotta, vagy esetleg maga találta ki. A számok nagy része az afroamerikai szegények kilátástalanságáról szól, de úgy, hogy közben egy pillanatig sem tesz úgy, mintha erről valamilyen szinten ne maga a közösség tehetne.

A dalok túlnyomó részének témája a drogkereskedés, a striciskedés és a bűnözés, de mindegyiken van egy plusz réteg, ahol Gibbs végig azt érezteti, hogy lehetsz te állati gazdag a kurváknak vagy a kokainnak köszönhetően, abból nem fizeted be a TB-t, nem kezel a körzeti orvos, nem tudsz tisztességes életet élni, például a Crime Pays című számban. Hasonló üzenete van a lemez egyik legjobb dalának, a Fake Namesnek, ahol nagyjából ugyanez a lényeg, csak itt egy pénzmániás bűnöző bőrébe bújik, aki a lóvéért cserébe elárulja a családját, a barátait és a végén a saját nevét is, csak sok köteg lóvé legyen nála.

Az egész albumnak kicsit olyan feelingje van, mintha valaki egy antológiasorozatot készített volna az igazi gettók világáról. Minden szám egy apró történet a kapzsiságról, a drogokról, a kilátástalanságról, miközben maga Gibbs sincs meggyőződve arról, hogy ez mind kizárólag az elnyomó fehér emberek hibája, bár azért ők is kapnak egy erőset a Flat Tummy Tea c. számban, amelyben egyenlőségjelet rak a modern nagyvállalatok és a feketéket rabszolgasorba taszító Egyesült Államok között. De közben minden harmadik dalban van egy utalás Barack Obamára, akiről egyik helyen (Palmolive) Pusha T lelkendezve azt meséli, hogy a korábbi amerikai elnök beengedte a Fehér Házba, pedig tudta, hogy bűnöző múltja van, egy másik helyen Gibbs beszél arról, hogy éppen Obama megválasztásának napján csukták le. Ráadásul a korábbiakhoz képest jóval nagyobb szerepe van a vallásnak, Gibbs többször említi az iszlámot és általánosságban az ördögöt, miközben mondjuk arról rappel, hogy az amerikai oktatás már eleve börtöntöltelékeket nevel a hozzá hasonlóakból.

Mindehhez jön Madlib néhol egészen zseniális zenéje, ami radikális váltásoktól sem ijed meg a számokon belül, miközben gyönyörűen megmutatja, hogy a hiphop alapjait jelentő mintázás miért annyira esszenciális ebben a műfajban, és miért annyira szomorú, hogy az újvonalas trapzenékből ez egyre durvábban kezd elveszni. Hol régi reggae-t (Massage Seats), hol smooth jazzt (Crime Pays) mintáz, miközben befért egy olyan modernebb, mondhatni trapesebb alap is, mint a Half Manne Half Cocaine. Egyszerűen élvezet apránként darabokra szedni az alapokat és rálelni, hogy ezeket Madlib mégis honnan kukázta ki. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy alig van közreműködő a lemezen, szinte mindent ők ketten visznek a hátukon, kivéve amikor Killer Mike, Anderson Paak, Mos Def vagy éppen Pusha T ugrik be, minden esetben kiválóan.

Teljesen egyértelmű, hogy Freddie Gibbs az egyik leghitelesebb figura, aki tényleg nagyon nyersen, őszintén és kreatívan mesél el olyan sztorikat, amiket a nagy öregek már megtettek ezerszer a '90-es években. Viszont ezek a történetek még mindig élnek 2019 Amerikájában úgy, hogy azóta volt már fekete elnök, a rapsztárokból dollármilliárdosok lettek és a leggazdagabb sportolók komoly része is kosarasokból áll. De még mindig vannak gettók, és Freddie Gibbs az, akit ez a világ fog élete végéig inspirálni. (sajó)

Gucci Mane: Delusions of Grandeur (5/10)

Nehezen lehetne azt mondani, hogy a börtönben töltött évek különösebben megviselték volna Gucci Mane karrierjét. A Metro Boominnal közös anyagával együtt idén júniusban már a hetedik albumát adta ki, a tőle elvárható szintet pedig továbbra is tudja tartani.

A Delusions of Grandeur a tracklist alapján marha érdekes projektnek tűnik, hiszen olyan arcok tűnnek fel rajta, mint Lil Uzi Vert, Wiz Khalifa, Rick Ross, Anuel AA, vagy éppen Justin Bieber. A velük készült számok egyértelműen az album legerősebb pontjai, különösen a Puerto Ricó-i Anuel AA-val készült Special, az önálló számok viszont sajnos nemcsak ezekhez képest rosszabbak, hanem önmagukban is hamar elég egysíkúvá válnak.

Ezekből legalább ötöt simán ki lehetett volna hajítani a lemezről, ami amúgy azért is jó lett volna, mert hiába vannak jó számok rajta, az album a végére a hossza miatt egyértelműen unalomba fullad. Ez persze nem jelenti azt, hogy rossz anyag lenne, egy jó nyári kosarazás mellé simán el tudom képzelni, de az is biztos, hogy pár hét múlva valószínűleg egyetlen számot sem fogok tudni felidézni róla. (flachner)

Titus Andronicus: An Obelisk (7,5/10)

Ha elfogadjuk azt a Magyarországon nem túl ismert tételt, amely szerint a Kurt Cobain által is nagyon bírt The Cannanes a világ legindie-bb zenekara, akkor talán azzal sem nagyon vitatkozhatunk, hogy a Patrick Stickles vezette Titus Andronicus napjaink leginkább indie rock bandája. Stickles csapata azonban nem is feltétlenül ezt nyögi már évek óta, hanem hogy a 2010-ben megjelent második lemezükkel, az amerikai polgárháborús The Monitorral máris olyan magasra tették maguknak a lécet, hogy akkoriban elképzelni sem nagyon lehetett, hogyan tudják azt később megugrani. 2015-ben aztán nagyot gurítottak: a magát Shakespeare egyik tragédiája után elnevező formáció egy ötfelvonásos (több mint másfél órás, majdnem 30 számos) rockoperával rukkolt elő, ami előtt – nem nagyon tehetett mást – ismét leborult a sajtó. Ám amikor három évvel később, tavaly márciusban, megjelent az A Productive Cough, amin még egy Bob Dylan-feldolgozás is szerepelt (ráadásul mindjárt a Like a Rolling Stone), a rockújságírók inkább csak húzták a szájukat.

Aztán alig egy évvel később megjelent az ambiciózus folytatás, a most taglalt An Obelisk, aminek a Hüsker Dü alapítója, Bob Mould volt a producere, és amit Steve Albini chicagói stúdiójában vett fel a zenekar. Vagyis a Titus Andronicus a műfaj már számtalanszor bizonyított nagyágyúira bízta magát, ami önmagában persze nem elég a sikerhez, de a végeredményt hallgatva kétségtelenül jót tett az album dalaival. A Titus Andronicus pedig nem fulladt ki az évek alatt, még mindig úgy nyomja az indie rock and rollt, mintha a kortárs Replacements lenne, de közben a Troubleman Unlimitedben például végig ott kísért Bruce Springsteen szelleme, az On the Street egy egyperces streetpunk-attak lett, a Hey Ma fináléja meg az istenverte Dropkick Murphyst idézi. Vagyis a Titus Andronicus ezúttal nem akart nagyon harapni, csak odakúrt az asztalra egy kraftos, de póverkedéstől mentes, hagyománytisztelő rocklemezt. (kovács d.)

Black Midi: Schlagenheim (8/10)

Nem gyakran van olyan, hogy egy zenekar már azelőtt mindenkit teljesen lázba hoz, hogy akár egyetlen albumot is kiadtak volna, de a black midivel pontosan ez történt. Januárban felkerült egy tavaly novemberben felvett 26 perces videó a KEXP YouTube-csatornájára, amin négy, akkor még tök ismeretlen brit srác játszott el öt, akkor még tök ismeretlen számot egy izlandi hostelben. 

Ez alapvetően rettentően érdektelennek hangzik, de az egész mégis megmagyarázhatatlanul mágikus volt, és valahogy mindenki talált benne olyasmit, ami miatt rajonghatott érte. Ennek fényében borítékolható volt, hogy a májusban bejelentett, Schlagenheim névre hallgató első albumot elég nagy érdeklődés fogja majd övezni, ez pedig pontosan így is lett.

A Schlagenheimet igazából baromi nehéz bekategorizálni, mert a black midi tagjai sem igazán gondolkodnak műfajokban: Georgie Greep énekes-gitáros a Pitchforknak májusban azt mondta, hogy igazából csak olyan zenét akar csinálni, amit ő maga hallani szeretne, és amire lehet táncolni. Többszöri hallgatás után az egész teljesen úgy hangzik, mintha egy noise rock zenekar játszaná a Slint legendás Spiderlandjét, de az a röhejes, hogy ez igazából tökéletesen működik is.

A Black Midi már csak azért is üde színfolt a brit színtéren, mert láthatóan csak a saját feje után megy, de az eddigi nyilatkozatok alapján a Schlagenheim csak a kezdet volt. Éppen emiatt az biztos, hogy erre a zenekarra tutira érdemes lesz odafigyelni a következő néhány évben, mert szinte biztos, hogy nem ez volt az utolsó meglepetés tőlük. (flachner)

Calexico & Iron & Wine: Years to Burn (6/10)

A mariachi zenéből is sokat merítő Calexico már a saját neve alatt is kiadott tucatnyi lemezt, de folyamatosan kollaborál más zenészekkel, hol szimfonikusokkal játszanak, hol mexikói operaénekessel. A kicsit más zsánerben utazó Iron & Wine-nal is dolgoztak már együtt, Sam Beammel még közös zenekaruk is volt, de csak most vettek fel együtt lemezt. A Years to Burns inkább Beam folkos, countrys világához igazodik, afféle csöndesülős albumot raktak össze, merengős, nosztalgikus hangulatú dalok sorakoznak egymás után, amiket leginkább egy esős délután, szobafogságban hallgat az ember. A legtöbb dalt akár egy szál gitárral is elő lehetne adni, de a (két) zenekar egyik erőssége éppen a gazdag hangszerelés, amivel igazán felemelő érzéseket csalnak elő még a visszafogottság mellett is. A nyolc dalból a The Buitter Suite lóg ki egy kicsit, ami igazából három szám egybe gyúrva, itt néhány pillanatra előbukkan a Calexico jazzes, széttördelt ritmusokat kedvelő mániája, de aztán gyorsan el is illan az egész, maradnak a puha dalok.  (fehér j.)

On Graves: All Must Go (8/10)

Ha van valami Magyarországon, ami tutira jól működik, az az underground hardcore szcéna, az elmúlt hat-hét évben egy csomó jó zenekar tűnt fel a színen, vagy lett tényleg meghatározó név. Emellett ráadásul olyan albumok jelentek meg, amik nemzetközi szinten is simán megállják a helyüket - elég csak a The Southern Oracle tavaly megjelent Hiraethjére gondolni.

A lendület a jelek szerint továbbra is tart: június közepén gyakorlatilag a semmiből robbant be az On Graves nevű formáció egy iszonyatosan súlyos blackened hc anyaggal, ami ugyan kevesebb mint húsz perc, de ezalatt is simán leviszi az ember fejét.

Az All Must Go nagyjából olyan, mintha a Converge hirtelen elkezdene black metalt játszani, ami elsőre furcsán hangzik, de már az első számnál kiderült, hogy ebbe a koncepcióba nem nagyon lehet belekötni. Az album később sem fárad el, és az is egyértelmű, hogy a projekt mögött két marha tehetséges zenész áll, úgyhogy remélhetőleg nem ez lesz az utolsó anyag, amit kiadnak ezen a néven. (flachner)

(Borítókép: Madonna New Yorkban 2019. június 30-án. Fotó: Jeenah Moon / Reuters)