Azt előre lehetett sejteni, hogy a Sziget idei két legnagyobb durranása a nyitónapi Ed Sheeran és a záróbuli feladatát megkapó Foo Fighters lesz. Az előbbire aztán nem feltétlenül a koncert miatt fognak emlékezni a nézők, hanem a Nagyszínpad elé bezsúfolódó 60 000 ember miatt, az utóbbira viszont azért, mert ilyen jó koncertet a Sziget fennállása óta jó, ha hármat láthattak, de olyan hosszút, mint amit Dave Grohlék toltak, garantáltan egyet sem.

A zárónapok úgy szoktak kinézni, hogy 20:30-tól van egy koncert valami kurrens névvel, másfél órában, aztán egy DJ táncoltatja a jónépet, és fél 12-kor tűzijáték, szevasztok, jövőre ugyanitt. Ha viszont a Foo Fighterst hozod el magadnak egy platós teherautónyi pénzért, extra hang- és fénycuccal, olyan profi látványvilággal, amit csak a legnagyobbak tudnak, akkor nem 90 percet kapsz, hanem egy fél Tarr Béla-filmet, két és fél órányi zenét, bulit, táncikálást, spontán beszólongatást, a nézőket a szokásosnál jobban aktivizáló rakenrollt.

Jó hangosak vagytok, bazmeg!

A Foo Fighters, amellett, hogy a maga 25 éves fennállásával mára egy igazi rockdinoszaurusznak számít, legalábbis a 16-23 éves korosztály szemében, azon kevés zenekarok egyike, amelyik valóban úgy le tud zavarni egy 150 perces koncertet, hogy abban nincs üresjárat. Az életmű impozáns, kilenc stúdióalbum van benne, rajtuk több slágerrel, mint amit egy átlagos rockzenekar szokott produkálni, és ugyan a stúdiózásban voltak kisebb-nagyobb kihagyások, de a Nirvana megszűnése után alapított zenekar 1995 óta folyamatosan koncertezik, a csúcsévükben, 2000-ben 144 bulijuk volt, ami azért elég durva. Aki tegnap látta őket először élőben (YouTube-videó nem ér), valószínűleg már érti, miért játszanak ezek a jóravaló ötvenes arcok annyit élőben:

Grohlt és úgy általában a zenekart (még a meglehetősen morcos Pat Smear gitárost is) a szakma legjobb fej alakulatának tartják, egyébként teljes joggal. A sztárallűröktől teljesen mentes, póló-farmer-tornacipő szettben zenélő arcok pont olyanok, akikkel simán el lehetne menni sörözni egyet a Makk hetesbe, és ott is pont olyan jókat sztorizgatnának, mint a Nobu különtermében. Ez az érzés végig megmarad a koncerten az emberben, köszönhetően a laza, spontán, a közönségre tényleg odafigyelő Grohlnak, aki egyrészt nagyon is tudja, hogy az ilyen közvetlenség sokat nyom a latban, amikor az ember zsebbe nyúl a következő FF-koncertjegyét megvenni, vagy a mörcspultnál költi el a havi fizetését. Az a rajongó, akit felhív a színpadra, vagy akinél meglát egy szappanbuborékfújó izét, és perceken át arról beszél, mennyire menő a buborékfújás, és biztatja, hogy abba ne hagyja, na, ők valószínűleg nem Ed Sheeran-feliratos pólót vesznek majd hazafelé menet, hanem Foo Fighters-est, és mivel a CD-eladás meghalt, a lemezpiac meg nem számottevő, a jogdíjak mellett a zenész urak a koncertezésből és az ajándéktárgy-árusításból keresik meg a rezsire valót.

Az a terv, hogy addig játszunk, amíg le nem zavarnak a színpadról.

Grohlék jófejségéről sok legendás sztori kering. Például a 333 dolláros jattról, amit egy 333 dolláros számlához tett hozzá az énekes-gitáros; a vak kisfiúról, akit kiszúrt egy koncerten, felhívta a színpadra, és nekiadta a gitárját; a gipszcsizmában sántikáló csajról, akinek odaadta a speckó cipőjét, amit akkor viselt, amikor el volt törve a lába; a legnagyobb amerikai rajongóinak rendezett garázsturnéról, aminek során valóban garázsokban léptek fel; vagy ott van a már említett lábtöréses sztori, amikor egy svéd bulin leesett a színpadról a második szám közben, eltörte a lábát, de visszament játszani, mert „nem lehet kibaszni ennyi emberrel csak azért, mert böte vagyok”, és úgy tolta le a teljes bulit, hogy közben egy orvos ott ült mellette a színpadon és fogta a lábát, hogy a csont el ne mozdulhasson; vagy éppen a tegnapi koncert végét, amikor egy kerekesszékes rajongót hívtak fel a színpadra, és segítettek neki összetörni egy gitárt.

Apropó, első számok. Mekkora tökök kellenek ahhoz, hogy egy monstre koncertet úgy nyiss, hogy egymás után letolsz az öt legnagyobb slágeredből hármat? Milyen magabiztosság és önbizalom kell ahhoz, hogy mondjuk a GNR a Welcome to The Jungle-lel, a Paradise Cityvel és a Sweet Child 'O Mine-nal kezdjen egy koncertet? Mert a Foo Fighters így indított: All My Life, Learn to Fly és a The Pretender volt az első blokk, majd erre még rárakták az egyik legzseniálisabb nótájukat, a The Sky Is a Neighborhoodot, háromfős csajkórussal, és ha ez nem lett volna elég, az első 45 percet a Times Like These jó hosszú verziója zártra. A közönség meg persze zabálta az egészet, mindenki táncolt és üvöltött, és minél többet táncolt és üvöltött, annál jobb lett Grohl, aki úgy szívta magába ezt az energiát, mint a szivacs.

Ami az AC/DC-nek Angus Young, az a Foo Fightersnek Grohl, a dobosból lett gitáros-énekes, aki egyrészt végiggitározza (jól) a koncertet, amit neki kell ugye énekelnie is, de amint lehetősége nyílik elszakadni a mikrofonállványtól, azonnal rohangál, és egy pillanatra sem merül fel az emberben, hogy ez kötelességszerű lenne nála, egyszerűen tényleg szereti, amit csinál. Ez a zenekar minden tagjáról lejön, a társalapító Nate Mendel bőgőstől Taylor Hawkins dobosig, aki messziről még mindig úgy néz ki, mint Fejes Tamás és Szily Laci szerelemgyereke, csak éppen dobolni és énekelni is nagyon tud.

Ő a dobosunk, Taylor. Beszarsz, mi van rajta, tessék, ilyen egy rocksztár rövidgatyája. De énekelni, azt kurvára tud.

A zenészek mind jók ebben a zenekarban, Pat Smear a Nirvana turnégitárosa volt – amikor Grohl, ugye, még dobolt ugyanott. Chris Shiflett gitáros és a bőgős Nate Mendel is tisztességesen eljátssza, amit kell, ők a zenekarban olyanok, mint Malcolm Young és Cliff Williams volt az AC/DC-ben; akkor jönnénk rá, mennyire kellenek bele, ha kivennénk őket. Grohl mellett a másik húzó arc, kvázi frontember a dobos Taylor Hawkins, aki az egyik legjobb rockdobos jelenleg, iszonyú energikus, pontos, látványosan játszó zenész, akinek hangja is van, a Queen Under Pressure-jét kifejezetten jól eltolta, míg Grohl egy kicsit a dobok mögött nosztalgiázott.

A programban gondosan kiszámított csúcspontok mellett voltak leülések, vagy inkább erőt gyűjtő, lassabb szakaszok, de ez érthető, 150 percen át nem lehet ezer fokon égni. A Motörhead sem azért játszott csak 70-80 perceket, mert nem szeretnek zenélni, hanem mert azt a tempót és nyers energialeadást, amit a zenéjük megkívánt, nem lehetett annál hosszabb ideig bírni anélkül, hogy Lemmy ott esett volna össze a színpadon. Az eső, amit Grohl is emlegetett sokszor a konfban, végül elkerülte a Szigetet, legalábbis a koncert idejére. Grohl ettől még elmondta, amit el szokott az anyatermészetről, és hogy vigyázzunk rá, eskü olyan volt, mintha Téglás Zolit hallanám, csak kevesebb fával és több motherfuckerrel.

A cájg hangos volt, az Instagramon írta egy haverom, hogy „ez az a zene, amiért érdemes megsüketülni”, ami persze barokkos túlzás, de hangosak voltak, néhol bántóan vékonyan szóltak a gitárok, de a dobra, basszusra és az énekre nem lehetett panasz. A hangrendszer egyébként most jól vizsgázott, sőt, a buli a legjobban egészen hátul, a kocsmasornál szólt, ahol nem volt tömegnyomor sem, csak táncoló fesztiválozók, akik a dalok szövegét mind kívülről fújták. Ritka az olyan koncert, amiről távozóban csupa mosolygós arcú embert látni, és amire két és fél óra elteltével sem azt mondod, hogy ideje volt már, hogy abbahagyják, hanem azt, hogy ó, baszki, még fél óra nem férne bele?

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!