Augusztus elején ugyan a Sziget – és a tovább tomboló uborkaszezon – elsodorta a szokásos havi lemezválogatásunkat, de az egy hónapos kihagyás után most újult erővel térünk vissza, már csak azért is, mert augusztusban végre egy csomó fontos, és király album jelent meg. Az új Tool lemez például akkora horderejű volt, hogy a napokban inkább külön cikkben emlékszünk meg róla, és erre a sorsra jut az egyre gyakrabban erre járó Slipknot is. Mellettük visszatért még a szomorkodó popdíva, Lana Del Rey, és Taylor Swift is előállt egy lemezzel.

Ezen kívül lesz még szó a botrányból felálló Brockhamptonról, a kitárulkozó Bon Iverről és az idei második albumát kiadó King Gizzard & the Lizard Wizardól, írunk a Blanck Mass, az Anoice és Loscil új lemezéről, és arról is, hogy AKC Misi szeretné befűzni a világ összes nőjét. A júliusi felhozatalból is átmentettünk valamit, Lingua Ignota egészen elképesztő albumával fogjuk majd felidézni a nyarat.

Lana Del Rey: Norman Fucking Rockwell (9/10)

Az elmúlt hét évben nem egyszer próbálkoztam annak megértésével, hogy mi a fenét imád az egész világ Lana Del Rey-en. Éveken át próbálkoztam különböző lemezeivel, de a zenéje számomra teljesen összeforrott a Tumblren mély világfájdalomba merülő tinédzserekkel, emiatt pedig tényleg nem bírtam komolyan venni az egészet.

A tavalyi Szigetes koncertjén aztán majdnem sikerült meggyőznie arról, hogy mégiscsak érdemes tovább próbálkozni, de amilyen gyorsan jött a gondolat, úgy távozott is, és egészen mostanáig egy darab Lana Del Rey számot sem hallgattam meg. Aztán múlt pénteken megjelent a Norman Fucking Rockwell, amit valamiért azóta képtelen vagyok letenni.

Lana Del Rey jó hosszú ideje tetszeleg már a rezidens szomi popdíva szerepében, de ez az első alkalom, amikor tényleg őszintén el is hiszem neki, hogy nyomorultul érzi magát, hogy össze van zavarodva, és hogy elege van a csalódásokból. A Norman Fucking Rockwell egyáltalán nem egy ereje teljében lévő előadó ötödik lemezére emlékeztet, sokkal inkább olyan, mint egy besötétített hálószobában összepakolt önkifejező anyag, amit egy tök ismeretlen, kiábrándult csaj töltött fel Bandcampre a hétvégén. Ezt a hangulatot annál gyakorlatilag semmi nem illusztrálja jobban, hogy a lemez címadó dalán Lana egyből azzal nyit, hogy

Igazából ezután is egymást érik az olyan pillanatok, amikor teljesen elsodor az a lehengerlő őszinteség, amivel ez a lemez bombázza az embert egész végig. A rettentően bensőséges, zeneileg eléggé lecsupaszított balladákon (mint a Mariners Apartment Complex, vagy a Love song) túl egyébként azért a korábban jellemző elektronikus vonal is visszaköszön helyenként (például a The Next Best American Recordön), a Sublime Doin' Time-jának feldolgozása légiesen könnyed trip-hoppal hálózza be a hallgatót, a Happiness is a butterfly a többi számnál is jobban idézi meg a múltszázadi amerikai álmot, az egészre pedig az albumot záró önvallomás, a hope is a dangerous thing for a woman like me to have – but i have it teszi fel a pontot.

A Norman Fucking Rockwell igazából nem okoz hatalmas meglepetéseket, de tele van olyan remekül megírt számokkal, amikből csöpög az a melankólia, amit az előző négy album csak ígért. Azt egyelőre még mindig nem pontosan értem, hogy ezt hogy csinálja, de az biztos, hogy most végre tényleg elhiszem, hogy senki sem szomorkodik úgy, ahogy Lana Del Rey. (flachner)

Taylor Swift: Lover (4/10)

Taylor Swift Lover című albuma 2 évvel a Reputation után jelent meg, vagyis azután az albuma után, ami a Look What You Made Me Do című számát is tartalmazza. Ez a szám arról szól, hogy hogyan temeti el az énekesnő régi énjét, és ezzel az ún. zenei sikerrel akkoriban egyébként még a Despacito nyári billboardos egyeduralmát is meg tudta törni. Az új én létrehozásával tehát a mostani Lovert már teljesen Swift new year, new me-jének tekinthetjük, ami habár néhol sikerült neki, de azért a régi tinipopos előadóból is jócskán maradt még az új lemezen.

Az album kapásból az I Forgot That You Existed című számmal indít, ami ritmikailag is gyenge, igazi refrénje sem nagyon van, csak úgy lötyög az univerzumban, mint Gyurcsány Ferenc egy DK kampányzáró bulin. Aztán következik a Cruel Summer című dal, innentől pedig az album két részre osztható:

• Vannak azok a számok, mint a Cruel Summer, amik csak akkor nevezhetők jónak, hogyha mondjuk igazán nagy High School Musical-rajongók vagyunk;

• Illetve akadnak olyan megdöbbentően jó, populárisabb számok, mint például a Me! - szóval amikben kiderül, hogy Swift kifejezetten jó hanggal és eltalált hangszereléssel is tud összehozni dalokat.

Előbbire a már hozott példa a Cruel Summer, ahol csak becsukjuk a szemünket és máris látjuk is Vanessa Hudgenst kisírt szemekkel szintipopos aláfestésre énekelni arról, hogy megcsalta a barátja. De hasonlóan a Paper Rings, a The Man és a Miss America & The Heartbreak Prince is abba a tinipopba sorolható, ami Swift karrierjében egyáltalán nem számít újdonságnak (lásd Shake it off vagy a Love Story).

Ezzel szemben viszont született pár olyan szám is, a The Archer, a címadó Lover, amik akár a dobbetét (és a kis résznyi zongora), akár a jól összerakott dallamok miatt is egy olyan utat nyitnak meg Swiftnek, ami már mind zenei, mind előadói tekintetben sokkal értékelhetőbbnek mondható - csak ehhez az úthoz lehet, hogy a tinédzserkori szakításos vonalat kéne elengedni, és az amúgy vallásos témának tűnő False God című számot például nem hazavágni azzal, hogy “tudom, hogy a mennyország létezik, oda kerülök, amikor megérintesz.”

Szóval összességében Swift elindult valami új vonalon, de naivak lennénk, ha azt hinnénk, a szakítós siránkozás körében lehet még zeneileg igazán újat alkotni - ebbe a kihívásba a Lover is belebukott. (molnár r.)

Bon Iver: I,I (8/10)

Három év telt el azóta, hogy a Bon Iver kiadta a 22, A Milliont, de Justin Vernon vocoderes kísérletezése annyira más volt, mint az első két album, hogy azóta is minden egyes hallgatással újra meg tud lepni. Vernon ezen az albumon újra magába fordult, de a For Emma, Forever Ago egyszálgitáros, bensőséges indie folkja helyett itt rengeteg elektronikával bontotta darabokra magát, és nézett szembe a saját démonaival.

Az I,I bizonyos tekintetben továbbvitte ezt a vonalat, összességében azonban még a 22, A Millionnél is több tud lenni, a Bon Iver ugyanis ezen a lemezen igazából tökéletesen boronálta össze az előző három album hangzását. A középpontban továbbra is Vernon hangja és szövegei állnak, az elektronika mellett azonban ismét prominensebben megjelennek a fúvósok a zongora és az akusztikus gitár is, ez a házasság pedig tényleg marha jól áll ennek a projektnek.

Az I,I igazából nem más, mint a Bon Iver eddigi munkásságának az összegzése, Vernon pedig egyértelműen jól válogatta össze a kirakós darabjait, mert szinte tökéletesen működik is a dolog. A single-ként kiadott Hey, Ma például nemcsak a lemez, hanem az egész projekt egyik legjobb száma, a Sh'Diah szaxofonos betétje sokadjára is teljesen elvarázsolja az embert, Vernon hangja pedig továbbra is az egyik legjobb dolog a jelenlegi indie szcénában.

Az biztos, hogy ez a lemez könnyebben befogadható, mint a 22, A Million, és talán nem is kell annyi időt eltölteni vele, hogy kiismerje az ember, de így is legalább ugyanannyira izgalmas élmény felfedezni, mint az előző albumot. (flachner)

AKC Misi: Neon (9/10)

Egyre több figyelemfelkeltő anyag érkezik az újhullámos magyar hiphop háza tájáról, legyen szó az Indexen is már többször szereplő Kapitány Mátéról, Lil Frakkról vagy Gegéről. Ezt a vonalat erősíti AKC Misi is, aki a mostani Neon c. nagylemezével megmutatja, hogy óriási potenciál van műfaj hazai underground közösségében. Ha nagyon röviden össze kéne foglalnom, hogy miről szól a Neon, az valahogy így nézne ki:

Ez így elsőre nem tűnik akkora dolognak a hiphopban, hiszen már a hőskor óta fontos inspirációt jelent az ellenkező nem becserkészése, azonban Misi megközelítése a témához egészen más minőséget képvisel, mint a rapzenében megszokott stílus. Mondhatni olyan AKC Misi zenéje egy Tirpa Gádzsikhoz képest, mint Sims 4-et játszani otthon egy lánnyal a Mortal Kombat helyett. Elmondhatatlanul felemelő végre egy olyan magyar raplemezt hallgatni, ami ugyanúgy vagány, huncut, pofátlan módon próbálja felhívni a csajok figyelmét, mint a többi, csak itt nem degradálják a nőket, nem tárgyiasított célként testesítik meg a múzsát, hanem csak egy srác a lehető legtisztelettudóbban szeretne mindenkibe beleszeretni.

AKC Misi valószínűleg az a srác, aki mindig hazakíséri a lányokat randi után, és annyira jó fiúnak tűnik, hogy az apuka még be is hívja egy csésze forró kakaóra a házba, hogy aztán pillanatokon belül azon kapja magát, hogy a lánya udvarlója már félmeztelenül fekszik gyerekszoba ágyán.

A mai modern zeneipar egyik nyomasztó jelensége, hogy teljesen felesleges nagylemezekben gondolkodni, hiszen az állandó hype-ot folyamatos klipes dalokkal is fent lehet tartani. A Neon viszont megmutatja, hogy egy album igenis indokolt tud lenni, ha az előadó megfelelően kreatív, és képes egy általános hangulatot vagy érzést elejétől a végéig képviselni a számaiban. Misi esetében ez a csajozás, de annak is egy sokkal ravaszabb változata.

Persze mindez nem lenne elég, ha nem lenne tele megdöbbentően kapós refrénekkel tele a lemez. Egyszerűen fantasztikus, hogy mennyire fülbemászó a Jó dolgok pozitivista refrénje (és a bomba női rész a szám második felében) vagy Víz c. szám energiája, de mondhatnám a Nem ígérem már-már trópusi hangulatát is. Oké, a szöveg és a rímképzés itt-ott erősen döcög, máshol meg egészen egyszerűen nem értem az autotune-tól, de ez ma már inkább műfaji sajátosság, mint színtérárulással felérő bűncselekmény.

A sajnos nem túl aktív Baba Aziz után jó látni, hogy van egy utód, aki hasonló huncutsággal és érzelemmel nyúl úgy a műfajhoz, hogy az már inkább számít popzenének, mint hiphopnak még úgy is, hogy nyilván a rap adja az összes szám alapját. Egy óriási fájdalmam van, a Shy Balencivel közös, angol nyelvű szám baromira kilóg a lemezről, egész egyszerűen kellemetlennek és idegennek hat a többi számhoz képest olyannyira, hogy még egy hallgatás során sem voltam képes nem elléptetni a következőre.

Ezért kap "csak" 9-est a Neon, egyébként lazán 2019 egyik legjobb lemeze, és azt is megkockáztatom, hogy az egész magyar zenei piacon nem adtak ki évek óta ennyire őszinte, új és ötletes lemezt a csajozásról. (sajó)

King Gizzard & the Lizard Wizard: Infest the Rats' Nest (8/10)

A tavalyi szabadság után úgy tűnik, hogy a King Gizzard idén ismét teljes fokozatra kapcsolt, és soundcloud rappereket megszégyenítő tempóban szállítják a lemezeket, a rajongóik nagy örömére. Az áprilisban megjelent Fishing For Fishies a tőlük megszokottnál is sokkal idétlenebb volt – nem is nagyon szerettük –, az augusztusi Infest the Rats' Nest viszont nemcsak kiköszörülte a csorbát, hanem rögtön a zenekar egyik legjobb albuma lett.

Az előző lemez countrys-bluesos-glames kísérletezgetése után az ausztrál zenekar most váratlant húzott, és a thrash metált vették elő, és egészen konkrétan

Az album megjelenése után nem véletlenül emlegették sokan a Metallica első albumát, a Kill 'Em All-t, erről az anyagról ugyanis tényleg üvölt, hogy nem kis részben onnan merített inspirációt (csak itt a zenekar dobosa tényleg tud dobolni). Ha valaki a Motörheadet, vagy a Black Sabbathot emlegeti, az sem nagyon lő mellé, és néha még tipikus stoner riffek is feltűnnek az albumon.

Az egészben egyébként az az igazán elképesztő, hogy olyan jól sikerült beleépíteni a saját hangzásukat ebbe a stílusba is, hogy az előző, totálisan másmilyen albumhoz hasonlóan itt is azonnal felismeri az ember, hogy King Gizzardot hallgat. Az meg már tényleg a pofátlanság teteje, hogy míg a legtöbb zenekarnak rettenetesen áll az ilyen szabad kísérletezgetés, addig egy hiperaktív ausztrál banda 2019-ben csuklóból kiráz egy olyan király thrash számot, mint a Perihelion. (flachner)

Brockhampton: Ginger (6/10)

Sokkal többnek tűnik, mint két évnek, hogy az egész nemzetközi zenesajtó belebolondult egy csapat amerikai fiatalba, akik Brockhampton néven folytatták azt a maguk képére formálva, amit jó pár évvel korábban például az Odd Future is elkezdett. Csak amíg az Odd Future inkább tagonként tudott nagyokat dobni (Tyler, Earl Sweatshirt, The Internet), addig a Brockhampton a kiadott három nagylemezt 2017-ben a Saturation-trilógia részeként, amelyek külön-külön is megállták a helyüket, de ha egybe gyúrnánk a háromból egy nagylemezt, az simán egy 10/10-es produkció lenne.

Aztán a hype kellős közepén szexuális visszaélések vádja miatt kitették a majdnem egy tucat tagot számláló csapatból Ameer Vannt, a Brockhampton egyik legkarakteresebb hangját és arcát, de egy évvel később ugyanúgy kihoztak egy albumot, mintha mi sem történt volna. Az Irridescence azonban a hiphop boyband felállásból inkább az utóbbira erősített rá, és valahogy nem ütött akkorát, mint a korábbi trilógia bármelyik része. A mostani Ginger mintha egy icipici lépést tenne a korábbi irányba, de most már nagyon úgy tűnik, hogy a megkomolyodni látszó tagok zeneileg is kezdenek túllépni a szórakoztató bangerek és vicces számok koncepcióján egy jóval pozitívabb, dallamosabb irányba, ami hol sikerül, hol nem.

A lemez eleje például nagyon nyögvenyelősen kezdődik, elég nehezen hangolódik rá az ember, hogy aztán pár szám erejéig visszatérjen a Brockhamptonra jellemző játékosság (Boy Bye, Heaven Belongs To Us, St. Percy, If You Pray Right). Különösen az utóbbi nagyon szórakoztató a tubás bohóckodással, azonban hiába tűnik erősnek ez a négy szám egymás után, két dolog nagyon feltűnik.

1. Az ilyen súlyosabb számokból állatira hiányzik egy Ameer Vannhoz hasonló nagyon mély, mormogósabb hang.
2. Bántóan keveset használják Merlyn Wood kutyaugatós rapjét, pedig többek kéne. Innen viszont a lemez visszaugrik egy kísérletezőbb vonalhoz, aminek ugyan vannak jó pillanatai, de sokszor nem egyensúlyoz jól a cukiság (a címadó Ginger c. dal pl.) és a túlnyújtott hatásvadászat (Victor Roberts) között.

Szóval nekem nagyon úgy tűnik, hogy a Brockhampton azt a sormintát folytatni tudja, hogy akad pár egész szórakoztató zenéjük, de az elejétől végéig erős, összeszedett, fókuszált albumra egyelőre még mindig képtelenek. Na, ez egyáltalán nem baj, csak annyira érezni valami átfogó érzelmi koncepciót a lemezben, hogy tök jó lenne, ha ez egyszer 8-10 számon keresztül ugyanúgy érezhető lenne, nem csak egy-egy felvillanásnál. Majd talán legközelebb. (sajó)

Lingua Ignota: Caligula (10/10)

Kristin Hayter két éve gyakorlatilag a semmiből adta ki az All Bitches Die című albumát Lingua Ignota néven, de a felsorolhatatlanul sok forrásból táplálkozó, és lényegében bekategorizálhatatlan kísérletezős projektnek így is elég hamar híre ment.

Hayter az elmúlt két évben az extrém zene kereteit szintén tágan értelmező Full of Hell-lel, és a The Body-val is dolgozott együtt, menet közben pedig pusztán a szóbeszédeknek hála leszerződött a Profound Lore Records független lemezkiadóhoz (ahol egyébként olyan zenekarok mellett szerepel a neve, mint a YOB, az Altar of Plagues, vagy a Bell Witch). A második lemeze már a stúdió gondozásában jelent meg júliusban, ez pedig rögtön be is betonozta Lingua Ignotát a színtér legérdekesebb előadói közé, mert

Hayter ezen tényleg kiteljesedett, és egy olyan anyagot alkotott, ami nagyjából úgy hangzik, mintha valaki teljesen elvesztené a mentális kontrollt önmaga fölött, majd egy pokolban tett túra után egy középkori boszorkányégetésen tartana liturgiát. A Caligulán olyan intenzív érzelmek szabadulnak fel, hogy az sokszor már ijesztő, de ez persze azt figyelembe véve azért nem túl meglepő, hogy Hayter számára a szövegek és a zene terén is az első kézből átélt fizikai, lelki, érzelmi, és szexuális bántalmazás jelenti legfontosabb inspirációt.

Hayter egyébként néha egy pillanatra elhiteti az emberrel, hogy hagyományos keretek közé szorítja magát, de sosem vet véget az őrületnek, így igazából csak akkor szabadul az ember, mikor egyik pillanatról a másikra vége szakad az I AM THE BEAST mindent betöltő zajának. A Caligula lemezként tényleg egészen elképesztő élmény, elsősorban azért, mert teljesen őszintének érződik az a mindent elemésztő gyűlölet, amivel Lingua Ignota szembeszáll az erőszakkal. (flachner)

Blanck Mass: Animated Violence Mild (9/10)

Benjamin John Power eredetileg a Fuck Buttons tagjaként vált ismertté – már amennyire egy zajos, kísérletezős elektronikus zenekarral ismertté lehet válni –, de 2011 óta inkább a Blanck Mass néven futó szólóprojektje miatt volt érdemes figyelni rá. Power az elmúlt nyolc évben turnézott a Sigur Rós oldalán, kiadott három, a szaksajtó által is kedvelt albumot, a londoni olimpia nyitóceremóniáján pedig a Sundowner című számára vitték be az Egyesült Királyság zászlaját.

A Blanck Mass a két éve megjelent World Eaterrel azt is bebizonyította, hogy rettentően jól áll neki a káosz: a Rhesus Negative aszteroidaként csapódott a dobhártyába, és hiába volt kilencperces, az ember azonnal azt érezte, hogy újra meg kell hallgatnia. Az ebben rejlő erőt a jelek szerint Power is érezte, az Animated Violence Mildon ugyanis végleg bedobta a gyeplőt a lovak közé, és hagyta hogy kiszabaduljon minden, ami ebben a projektben rejlik.

Ez a lemez sokkal agresszívebb mindennél, amit Power eddig megjelentetett ezen a néven, a zajos, de mégis kontrollált káoszból pedig lényegében csak az éteri hárfával operáló Creature/West Fuqua alatt tud szabadulni az ember. Az Animated Violence Mild ugyanakkor amellett, hogy képes teljesen letaglózni az embert, kellően komplex is ahhoz, hogy az elemi erőn túl is lehessen benne érdekességeket találni.

Erre tökéletes példa az első két szám: a Death Drop konkrétan rárúgja az emberre az ajtót, míg a House vs. House ennél sokkal szofisztikáltabban hálóz be, de úgy, hogy közben nem öli meg a felépített hangulatot. Power egyébként a fogyasztói társadalom kritikájának szánta a lemezt, ezt a célt pedig simán el is érte, ennél jobb zenei aláfestést ugyanis jelenleg nem tudok elképzelni az emberiség önpusztításához. (flachner)

Loscil: Equivalents (9/10)

Éppen idén van húsz éve annak, hogy a kanadai Scott Morgan ambient zenét csinál Loscil néven, ez idő alatt pedig számos kiemelkedő konceptalbum került ki a kezei közül – elég csak a tengeralattjárók által inspirált Submers-re, vagy az esőből ihletet merítő Endless Falls-ra gondolni.

Morgan az augusztusban megjelent albumán a felhőket helyezte a középpontba, ehhez pedig Alfred Stieglitz ikonikus, Equivalents című fotósorozatát vette alapul. Stieglitz ebben a sorozatban lényegében először alkotott szándékosan absztrakt képeket, de ennél is fontosabb volt, hogy saját felfogása szerint valójában zenét teremtett – hangszerek nélkül.

Ebből elég jól látszik, hogy Morgan rettentően izgalmas témához nyúlt ezen az albumon,ez pedig meg is hálálta magát, az Equivalents ugyanis az egyik legjobb albuma lett. A majdnem teljesen zongora-hangmintákból felépített lemez szinte tökéletesen idézi meg a képek hangulatát, a minimalista megközelítés ellenére is ontja magából az atmoszférikus melankóliát.

Az Equivalents igazából pont olyan, mint amikor a vonuló felhők bámulásába feledkezik bele az ember: vannak külön egységek, de értelmezni igazából csak a teljes képet lehet, ebben a lényegében egybefüggő kompozícióban pedig pont olyan könnyű teljesen elveszni, mint a felhőkben. (flachner)

Anoice: Ghost in the Clocks (8/10)

Vannak azok az előadók, akiknek minden zenéje pont olyan, mintha egy filmhez készült volna, függetlenül attól, hogy valójában egy filmhez készült-e. Ilyen például a februárban új albummal jelentkező Yann Tiersen, és a japán Anoice is, akik a négy éve megjelent into the shadows után augusztusban jelentkeztek ismét új anyaggal.

Az Anoice hét éve adta ki harmadik, eddigi legsikeresebb albumát, a The Black Raint, ami egy évvel a 2011-es japán földrengés, és az ezt követő fukusimai atomerőmű-baleset után jelent meg. A lemezt nem ez, hanem a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák után hulló fekete eső ihlette, de a lemez igazából mindkét tragédiához illett: a pusztítás utáni ürességre fókuszált, az ehhez illő végtelen szomorúság pedig nemcsak a számokból, hanem a számcímekből , és az egyébként gyönyörű borítóból is sütött.

A Nagaszaki lebombázásának 74. évfordulóján megjelent Ghost in the Clocks bevallottan a The Black Rain utáni világról szól – amit a számcímek mellett a borítón visszaköszönő lány is elég egyértelművé tesz –, de azt, hogy ez alatt pontosan mit értett a zenekar, igazán csak akkor érzi át az ember, ha egymás után végighallgatja a két lemezt.

A Ghost in the Clocks szinte tökéletes ellenpontja a The Black Rainnek, az előző lemez végig feloldatlan kilátástalansága helyett pedig remény és optimizmus lengi be. Ahogy hét éve, úgy most is az utolsó előtti szám hozza el a katarzist, de hiába végződik a rebirth légvédelmi szirénával, a madárcsicsergéssel végződő the light ennek is elveszi az élét, és bebizonyítja, hogy a legnagyobb tragédiákból is fel lehet állni. (flachner)