Aki az elmúlt hetekben nem élt kő alatt, vagyis bármilyen olyan sajtótermékbe belepillantott, amiben zenéről is írnak, annak legalább egy olyan lemezkritikába bele kellett futnia, ami az 1990-es években alakult progresszív metál zenekar, a Tool 13 éve várt albumáról, a Fear Inoculumról szól. Emellett belefuthatott olyan véleményekbe is, hogy mégis minek ez a felhajtás, mert persze nyilván óriási megkönnyebbülés, ha végre vége a mémeket érő őrlődésnek, de van még egyáltalán létjogosultságuk, vagy volt valaha? 

Azoknak az olvasóknak, akik egyik szavazásunkban a Tool javára döntöttek Lana Del Rey-jel szemben, nyilván nem merült fel egyik kérdés sem a fejükben, illetve talán azoknak sem, akik több milliós nézettséget hoztak össze a zenekar több ismert számát feldolgozó gyerekeknek egy 237 ezer feliratkozóval rendelkező Youtube-csatornán. És azoknak sem, akiknek köszönhetően a zenekar ötödik stúdióalbuma úgy taszította le debütálása hetén Taylor Swiftet a Billboard 200-as listájának az elejéről, hogy talán a következő lemezére erről is készül majd egy szép szakítós szám. A Kerrang szerint ez a helyezés azért is óriási dolog, mert ismét bebizonyosodott, hogy a rockzene köszöni, jól van, felesleges temetni, hogy nemcsak a futószalagon gyártott slágerekkel lehet sikert aratni, és igenis, néha érdemes szemben úszni az árral. 

A zenetörténetben nem ez volt az első alkalom, hogy két lemez megjelenése között több mint egy évtized telt el, mindenki szívesen példálózik a Guns N' Roses Chinese Democracy című albumával, amire 15 évet kellett várni. De a két esetet mégsem lehet összehasonlítani, a Rolling Stone magazin újságírója szerint míg előbbi a cirkuszról szólt, addig a Toolra tényleg a zene miatt kíváncsiak az emberek, és nincs másik banda, ami azt az űrt betölthette volna, amit ennek az albumnak a hiánya sokakban okozott.

Ez a szerszám nem olyan mint a többi

A zenekar 1990-ben állt össze, az eredeti tagok Danny Carey, Adam Jones, Maynard James Keenan és Paul D'Amour voltak (őt váltotta 1995-ben a basszusgitáron Justin Chancellor). 1992-ben adták ki az első kislemezüket, ez volt az Opiate, amit egy évvel később követett első nagylemezük, az Undertow, három évvel később pedig az Ænima.

A hajmetálnak ekkor már leáldozott, és mindenki Seattle felé figyelt, a marketingesek és a szakma pedig vért izzadt, hogy valahogyan bekategorizálják a zenekart, a Nine Inch Nails nyomán szívesen aggasztották rájuk az industrial címkét, de mivel a grunge elég jövedelmező volt, abba a skatulyába is megpróbálták betenni őket, pedig mindkettő távol áll a valóságtól. És meg kell hagyni, nem volt könnyű dolguk, a Tool tényleg valami MÁS. Kevés olyan zenekar volt, ahol egyszerre van jelen az erőszak és a humor, a misztikum és a tudomány, aminek tagjait egyszerre inspirálta Bill Hick humorista és Carl Jung, az egyik legismertebb pszichoanalitikus. És ugyan nyomokban fel lehet fedezni olyan zenekarok hatását, mint a Black Sabbath vagy a King Crimson, azért elég egyedi a hangzásuk, és ennek alappillére a szokatlan ritmustechnika, egészen pontosan a poliritmika, vagyis amikor egy zeneműben egyszerre többféle ütemfajtát használnak.

De itt átadjuk a szót Tóth Gergő kollégánknak.

A Tool eredetileg egy punkos-pszichedelikus metálzenkarnak indult, de a punkos düh sokkal szofisztikáltabban jött elő, meg viccesebben is. Én az Aenimától fogva éreztem azt az erős igényt, hogy valamiféle transzcendens kiutat találjanak a frusztrációból, a Third Eye például tökéletes albumzárás, már csak terjedelme miatt is egy taoista értelemben vett Út. A metálban nekem sokszor túl sok volt a komolykodás, a feszítés, a Tool sokkal játékosabb zeneileg és szövegileg, és pont emiatt lett sokkal hitelesebb, kevésbé trolibuszbőrülés-szagú. Olyanok a zenében, mint a True Detective első évada, a sok utalásréteg, az ellentmondásosság, sokszoros áttételesség miatt mindenki agyalt a szövegeken, meg a dalok szerkezetén, egymásra rímelésén.

Egyesek szerint hosszú éveket lehetne eltölteni a Tool képi és zenei világának elemzésével. Egy olyan zenekarról beszélünk, ami kitalálta a lakrimológia nevű vallást vagy filozófiát (ezt valószínűleg fricskaként szánták a szcientológusoknak), és aminek egyik címadó dala a Fibonacci számokra épül. Sokan emiatt nevezik a Toolt az okos ember metáljának, de ez túlságosan kirekesztő, és nem is felel meg a valóságnak, mert a céljuk az volt, hogy mindenki találjon valamit a zenéjükben, ami megfogja, amivel azonosulni tud, a zenekar csak egy eszköz, vagy egy szerszám, ha úgy tetszik. (Bár Maynard James Keenan azért néha durcás tudott lenni, ha nem úgy értelmezték a lemezeiket, számaikat, ahogy gondolta, de erről majd később.)

A Tool-típusú zenéket nem nagyon hallgattam, a gitár nekem főszabályként nem fért össze a kimértséggel, művészkedéssel, a nyers energia, üvöltözés és a szénné torzított gitár hiányával. És mégis, erről a vonalról egyedül nekik sikerült befészkelniük magukat a walkmanbe, aztán discmanbe, majd mp3-lejátszóba. Óriási rajongónak nem mondanám magam, de volt egy leírhatatlan, egyszerre nyugtató és energiát adó hangulata, ami megfogott, és amit más - így legalábbis - nem tudott. És ezt láttam a haverokon is, a Tool volt a divaton kívüli divatzenekar, a legkisebb közös többszörös az underground gitárzenéket hallgatók között, egy híd, ami hosszan elnyúlik a speedmetál-fanoktól a kőpunkokon és az indusztriális arcokon át a progresszív, gitárvirgás ritmusbuzi okostojásokig, sőt, a mainstreambe is van kijárata

- ezt már Rovó Attila, a politika rovat vezetője írta. 

A recept, hogy nem akarnak megfelelni a trendeknek, hogy kívülállók voltak (vagy éppen mindenen felül álltak), bevált, eddig összesen három Grammy-t nyertek, és a harmadik albumuk, a 2001-es Lateralus, illetve a negyedik lemez, a 2006-os is 10,000 Days is a Billboard 200 lista első helyén debütált. És akkor el is jutottunk a 13 év szűk esztendőhöz, ami persze csak annyiban volt szűk, hogy új anyaggal nem jelentkeztek, de rendszeresen léptek fel világszerte.

Várni nem kell félnetek, jó lesz

A Kerrang csodálatos felsorolást készített arról, hogy az elmúlt 10 évben mibe kapaszkodtak a rajongók.

• 2008 februárjában Keenan azt nyilatkozta, hogy szinte azonnal elkezdenek dolgozni az új albumon, de elhintette, hogy nincsen határidő, kész lesz, amikor kész lesz.
• 2010 áprilisában a zenekar hírlevelében utalt arra, hogy amíg az énekes a másik zenekarának, a Puscifernek a szekerét tolja, a banda többi tagja már a következő lemezzel foglalkozik.
• 2011 januárjában azzal poénkodtak, hogy ha itt a világ vége (vagyis 2012-ben), megjelenik az új anyag is. Nem így történt, viszont 2012 decemberében azt saccolták, hogy a lemez félig már kész van. 2013-ban, egy azóta törölt Instagram-posztban Keenan azt írta, hogy több zenei projekten is dolgozik, és a Toolt is betagelte.
• 2015 februárjában Mikkey Dee, a Motörhead dobosa azt mondta, a zenekar éppen a szomszédos stúdióban dolgozik.
• 2016 nyarán terjedni kezdett a pletyka, hogy decemberben a zenekar Decem címmel egy dupla albummal jelentkezik majd, de ezt gyorsan meg is cáfolták. 
• Danny Carey egy podcastban azt nyilatkozta 2017 decemberében, hogy következő évben már tuti, hogy jön az új lemez, majd 2019 januárjában azt írta, hogy áprilisban már tényleg, de tényleg itt az új lemez, amit Keenan megint egyetlen szóval letagadott.
• És akkor eljött 2019 májusa, amikor végre minden rajongó egy emberként sóhajthatott fel, a zenekar véget vetett a szenvedéseiknek, kiderült, mikor lesz a premier, mi lesz a kislemez, hogyan néz majd ki a borító. Ami egyébként sok rajongót kiborított, szerintük 2019-ben azért ennél jobban is meg lehetett volna oldani ezt feladatot. (Jó, Alex Grey Lateralus-borítóját mondjuk nehéz überelni.)

Annak, hogy miért kellett ennyit várni egy új lemezre, több oka van mind szakmailag, mind emberileg. 2007-ben például egy évekig húzódó pereskedés szakadt a nyakukba: az egyik tag ismerőse azért citálta volna őket bíróság elé, mert szerinte nem kapott kellő ellenszolgáltatást a nekik végzett munkáért, majd az a cég is ellenük fordult, aminek védenie kellett volna az érdekeiket.

Az egész nagyon nyomasztó volt. A zenekar nagyon sok időt emészt fel, a prioritásaink viszont megváltoztak. Nehéz összehozni a bandát a család és az egyéb kötelezettségek miatt, ez az ügy pedig nagyon sokat rontott a helyzeten

- mesélte Carey.

Ami az egyéb kötelezettségeket illeti, talán a frontember volt a legelfoglaltabb, Maynard James Keenan 1995-ben indította el szólóprojektjét, a Puscifert, majd 1999-ben Billy Howerdel gitárossal megalapította a Perfect Circle zenekart, illetve tovább vitte a családi hagyományt, és komolyabban elkezdett foglalkozni borászattal. A munkát nehezítette az is, hogy kicsit nehézkes az alkotói folyamat, állítólag volt olyan, hogy egy majdnem kész anyagot kukáztak ki. 

Kemény munka volt. Nagyon nehezen jutunk egyről a kettőre. Mindent egyeztetni kell, összeül a bizottság, és mindent leszavazunk. Ha sikeres vagy, akkor azt hiszed, hogy mindig igazad van

- nyilatkozta Keenan, akinek persze óriási kő gördült le a szívéről azzal, hogy végre megjelent az album.

Rozsdásodik a csavarkulcs?

Ha van zenekar, amiről akaratlanul is a gigantikus agyával birkózó Wojak meme jut eszembe, az tutira a Tool – már csak azért is, mert igazából ők maguk is belehelyezkedtek kicsit ebbe a pozícióba a rengeteg poliritmussal, a Fibonacci-sorozattal, a számokba szőtt rengeteg pszichedelikus hülyeséggel és az állandó április elsejei tréfákkal. Ezzel persze igazából nincs is semmi baj: pont emiatt lőtt ki a streamingszolgáltatókon a Tool összes lemeze, mikor augusztus elején végre elérhetővé tették őket, és pont emiatt várták áhítattal az emberek a 13 éves kihagyás után érkező Fear Inoculumot is. Az persze egyértelmű volt, hogy az albumnak esélye sem lesz felérni az ennyi idő alatt felgyülemlett elvárásokhoz, de a végeredmény visszatérésnek is kicsit felemás lett.

Két szubjektív kritika:

Egy progmetál zenekarnak nehezen lehetne felróni, hogy hosszú és komplikált számokat ír, de a Fear Inoculumon – az átvezetőkön, meg a felturbózott dobszólónak tekinthető Chocolate Chip Tripen kívül – konkrétan nincs olyan szám, ami rövidebb lenne tíz percnél. Ez akár még indokolt is lehetne, de sok esetben nekem inkább az jött le belőle, hogy az elmúlt tizeniksz évben Keenanék egyszerűen őrületesen túlgondolták ezt az albumot, és az sem segít, hogy olyan, mintha egy csomó témát a korábbi lemezeikről szedtek volna. Pont emiatt pár év múlva a Fear Inoculumot valószínűleg kevesen fogják egy szinten emlegetni az Ænimával, vagy a Lateralus-szal, de a Tool azért így is bebizonyította, hogy ennyi idő alatt sem rozsdásodtak be teljesen. (flachner)

Én igazából eddig is jól megvoltam új Tool-lemez nélkül azok után, hogy a régieket rengeteget hallgattam, elraktároztam magamban oda, ahova kell, és valahogy nem is vettem komolyan, hogy valaha tényleg elkészül a jó ideje ígérgetett új album. Aztán mégis elkészült, meghallgattam, és az első benyomásom az volt, hogy ez valami óriási trollkodás lehet, mert hát csináltak egy tribute lemezt önmagukról. Úgy értem, az új album hallgatása közben többször is úgy éreztem magam, mintha a Lateralus, az Aenima vagy a 10 000 lemezek egyes slágerei, témái, számfelépítései köszönnének vissza konkrétan ugyanúgy. Oké, persze, a Toolnak van egy nagyon egyedi stílusa, amitől elég fura lenne, ha elszakadnának, és azt sem vártam, hogy megváltsa a világot a Fear Inoculum, de valahogy a korábbi lemezeken átélt katarzis, vagy legalább minikatarzis elmaradt. Ettől függetlenül nem mondanám, hogy ez egy rossz lemez, mert munkahelyen éppen kezdődő idegösszeomlás kezelésére, vagy tűz melletti üldögéléshez például ideális, de ha legközelebb eszembe jutna Toolt hallgatni, nem valószínű, hogy ezt az albumot szedem elő.  (lovas)

They see me trollin'

Az Esquire újságírója már az album megjelenése előtt azt írta, minden jónak vége szakad egyszer, és ő nem akarja, hogy több lemezt adjanak ki, meg azt is nehezen dolgozza fel, hogy most már bármelyik kávézóban vagy boltban felcsendülhet háttérzeneként valamelyik Tool-dal. A zenekarban sincs egyetértés abban, hogyan tovább. Danny Carey például reméli, hogy csinálnak még egy albumot, Justin Chancellor viszont erre azzal válaszolt, reméli, hogy nem így lesz. Aztán, hogy ezt a civakodást mennyire kell komolyan venni, azt döntse el mindenki maga, mert a zenekartagjaitól azért nem áll messze a trollkodás. A Lateralus megjelenése előtt hamis album- és számcímeket adtak szivárogtattak ki, most április elsején tücsökciripeléssel hergelték a türelmetlen rajongókat. Az sem ússza meg az osztást, aki szegről-végről kolléga, sőt. Amikor ugyanis kiderült, hogy Justin Bieber is rajongó, Keenan Twitteren csak annyit válaszolt, hogy ez bizony ciki, de az újságíróknak is kijut a jóból. És van, amikor a kritika sokkal komolyabb formát ölt, például amikor Maynard James Keenan azt nehezményezte, hogy egyes rajongók nem veszik észre, hogy az albumaik nem nélkülözik a humort.

Elviselhetetlen emberek. Nevetséges, retardáltak. Sajnálom. Nem tudok segíteni rajtuk. Túl komolyak. Túlságosan is. Lazítsanak.

Erre írták, hogy Tool-rajongónak lenni néha olyan, mintha valaki egy bántalmazó kapcsolatban élne. 

 Borítókép: Maynard James Keenan Fotó: Steven Ferdman/Getty Images