A rajongók elég gyakran kérdezgetik a kedvenc előadóikat, ugyan mikor jön már ki a következő lemez, de az már sokkal ritkább, hogy erre a kedvenc előadó egyszer csak azt válaszolja, hogy „Ja, a jövő héten megjelenik, ráadásul dupla album lesz”. De hát Nick Cave soha nem volt semennyire sem kiszámítható alkotó, hála istennek.

És pláne nem kiszámítható most, hogy teljesen felcserélődtek a pályáján az arányok: a rocksztárból, aki szórakoztatni akarja a közönségét, aki minél jobb zenét akar írni, aki különféle hangulatokat akar átadni a színpadon, nem maradt semmi. Már csak az az ember van előttünk, aki semmi másra nem törekszik, csak hogy formát adjon a saját fájdalmának, a saját gyászának, hogy dalokba rendezze, és ezzel legalább részben kikergesse a fejéből a legsötétebb érzéseit, amivel ezen kívül semmi mást nem tud kezdeni. Persze Nick Cave-ben, ahogy még rengeteg másik zenészben, régebben is mindig megvolt ez az ember, de csak úgy, mint egy banda egyik tagja, a többi tag meg a ritmus volt, a jól hangzó szöveg, a riffek, a változatos dallamok és a többi.

Talán nem véletlen, hogy ez a lemez zeneileg is tényleg majdnem szólólemeznek tűnik: dob egyáltalán nincs rajta, gitár se nagyon, csak Warren Ellis zörejei, elektromos suttogásai és sikolyai, meg zongora.

Mert ez a lemez semmi másról nem szól, mint arról a valós eseményről, hogy Nick Cave egyik kamasz fia meghalt, és az ezzel járó érzést lehetetlen felfogni, feldolgozni, sőt, lehetetlen egyáltalán elhinni is az egészet.

Persze, hogy már a lemez címe, a Ghosteen is erre utal, mármint nemcsak a halálra, hanem a szellem szóval együtt arra is, hogy valamilyen formában mégis itt van még az a kamasz fiú. Mert Nick Cave nem tudja, nem akarja elengedni, muszáj, hogy legalább azt hihesse, hogy valamilyen megfoghatatlan alakban ott van még mindig mellette. És a Ghosteen hetven perce pontosan azt a folyamatot mutatja be, ahogyan mégis megpróbál megbirkózni élete valószínűleg legnehezebb feladatával: nem várni tovább arra, hogy a fiú visszajöjjön, hanem elengedni őt.

Az előző lemezt, az iszonyatosan sötét hangulatú, csendes és a fájdalomtól a hallgatót is szinte felemésztő Skeleton Tree-t is átjárta már a fiú halálának hatása, de hát régi közhely, hogy a gyász sok stádiumból áll, és az még csak az első volt ezek közül. Persze Nick Cave sokkal nagyobb művész annál, hogysem a dalaiban közhelyesen végigvegye a tankönyvi stádiumokat (tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás): az egészet különös metaforákba, költői képekbe, furcsa jelenetekbe csomagolja, nagyon erőteljes és eredeti megfogalmazásokkal.

Arról, hogy a megszólított volt az énekes számára a horgony, és sosem akarta az eloldozás szabadságát, de azért a másik aludjon csak, aludjon, amennyit kell, majd úgyis felébred, vagy legalábbis miért is ne lehetne ebben hinni, hiszen ez Jézusnál is bejött (Waiting for You). Vagy hogy elég egy elhullott madártoll, amely sosem áll meg a szélben forogni, hogy ez is örökre szóló hatást érjen el valakiben (Spinning Song). Vagy gyerekekről, akik spirálalakzatban menetelnek fel a Napba (Sun Forest), hogy aztán a többiek a Nap körül hajózva keressék, akit kell (Galleon Ship). Vagy hogy, ez már a vége felé, miért is ne lehetne iszonyúan szeretni valakit, aki nincs, hiszen nincs ezzel az érzéssel semmi gond még így sem (Ghosteen). És vannak sötétben botorkáló emberek túl messze mindenkitől, akire szükségük lenne (Fireflies), vannak szökevény hópelyhek, ami talán a legszebb szókép az egész lemezen (Night Raid), több dalban is megjelennek a haldokló csillagok által kibocsátott utolsó fotonok, míg végül a beszélő már csak várja és várja, hogy megtalálja a saját békéjét (Hollywood) – ahogy ugyanez a sor a legelső számban még valami távoli, szinte lehetetlen lehetőségnek tűnt.

Ebből is nyilván érezhető, hogy mennyire iszonyúan személyes lemezről van szó; olyan hallgatni, mintha egy régi barátunk egy éjszaka a sokadik üveg bor után végre megnyílna, és elmondaná, miért olyan depressziós már hónapok óta, mit érez pontosan, miben bízik és mitől retteg. Különös, minden tekintetben szokatlan, szinte semmi máshoz nem hasonlítható lemez ez.

Már amennyiben úgy nézzük, mint egy halk vallomást. Viszont nem lehet elfelejteni, hogy mégiscsak egy zenei albumról van szó, hetven percnyi zenével, nemcsak egy beszélgetésről valakivel. És amíg a Skeleton Tree a hasonló vallomásosság mellett zeneileg is nagyszerű volt, minden gyásztól elvonatkoztatva is remek ötletekkel, remek dallamokkal, és változatos volt, mert nemcsak a szavakkal tudott érzéseket közvetíteni, hanem zenével is, addig

míg a drogok kinyitnak addig nem látott világokat is, addig a gyász és a depresszió épp ellenkezőleg hat, és rettentően beszűkült tudatállapotot okoz. És ezt pontosan reprezentálja is a Ghosteen – ami akármilyen hitelessé is teszi érzelmi síkon, annyira korlátozóan hat zenei téren. Vagy máshogy mondva: amíg kitart a Ghosteen érzelmi revelációja, addig minden rendben, de ha az ember ezt már jó pár hallgatással átmosta magán, akkor a szó földhözragadt értelmében már egy nem igazán jó lemezt kap.

A zene lényegében teljesen egysíkú, sokkal kevesebb benne az olyan kifejező ötlet, mint ami a szövegekre jellemző, sőt, tulajdonképpen nincs is benne ilyen; zseniális zenészekről van szó, szóval ez nyilván nem hiányosság, hanem határozott szándékról, de ez a hallgatónak teljesen mindegy a végeredmény szempontjából. Ellis és Cave (vagy hát hivatalosan persze a Bad Seeds) zenéje csak arra koncentrál, hogy megjelenítse ezt a beszűkült tudatállapotot, de ezt csak egyféleképpen teszi. A hetven perc alatt végig pontosan ugyanolyan lassú a lemez, ebben nincs semmilyen változatosság, csak abban, hogy iszonyú lassú zongoraszóról van szó, iszonyú lassú, a szöveg mögött megbúvó aláfestő zenéről, vagy iszonyú lassan pötyögő elektromos szürke zajról.

És ez így, legyen szó akármennyi személyességről is, féloldalassá teszi a Ghosteent: a sötét, éjszakai erdő felé zötyögő, kopott szekér egyik oldalán minden rendben a kerekekkel, de a másik oldal csak valami apró görgőkön zötyög. Így pedig végeredményben a Ghosteen nem tudja kiadni azt a potenciált, ami pedig benne van, és Nick Cave sem tudja élete talán legszemélyesebb lemezét élete legjobbjává is tenni. Mert a zenében nincs benne az érzéseknek az a tág spektruma, amit a Ghosteen kimondatlanul is ígér. Pedig egy igazán jó lemezhez az is kellett volna.

A Nick Cave and the Bad Seeds 2020. június 2-án újra Budapestre jön, hogy itt is bemutassák a Ghosteent.