A sok fasz meg elemez
Hogy milyen a lemez
És ugat csak
Hogy micsoda celeb ez
Hazulról ki se lép, és mégis
Asziszi magáról mindent tud
(Szevasz, öcsém)

Ez itt fent nem Tibi atya próbálkozása a szövegírásra, hanem annak lenyomata, ahol a Tankcsapda és Lukács Laci tart 2019-ben, legalábbis a szövegvilágot illetően. És ha valaki azt gondolná, hogy ez a legkínosabb dolog az ország vezető rockzenekarának Liliput Hollywood című új albumán, hát nem, nem ez.

Van egy magyar rockzenészbetegség, ami persze minden olyan műfajban vagy művészeti ágban (sőt tevékenységben, hogy kellőképpen nagy legyen a merítés) megfigyelhető, amiben a kitárulkozás és a lélek meg annak rezdüléseinek a közönség elé tárása kulcsfontosságú, hovatovább, a produkció esszenciája. Ezt a betegséget jobb híján a kritika/beszólás/trollkodás/kommentelés/véleménynyilvánítás-tűrő képesség teljes hiányának nevezném, de írhatnám óvodás hisztinek is, mert ugyanarról van szó. A Tankcsapda ugyanis nagyon nem bírja, ha valaki/bárki/blogger/újságíró/kommentelő/troll nem azon a véleményen van, amin ők, és ilyenkor visszaszólnak.

Ennél lejjebb nehéz menni, ez már a bödön alja.

De legyen sértett, valamiért állandó bizonyítási kényszer miatt befeszülő zenekar a Tankcsapda, nem baj az, ha valaki zsigerből zenél vagy ír szövegeket. A düh, a lázadás, az agyarországi állapotok kiváltotta odabaszás jó, abból remek dolgok születnek. Abból lesznek a Jönnek a férgek, a Magzat a méhben, a Négy, a Bárány, abból lesz a Legjobb méreg. Arra oda lehet, sőt kell is figyelni. Ahogy arra is, hogy a Tankcsapda volt az egyik első magyar zenekar, ami az új zeneipari helyzetre reagálva kialakított egy olyan módszert, amivel a CD-eladások általános visszaesése mellett is tudtak hanghordozókat értékesíteni. Vagy arra, hogy a külföldi példákat követve hamar beszereztek olyan szponzorokat, akik nélkül a szintlépés, a körszínpados turné, a koncerthelyszínek mindenkori hang- és fénycuccainak saját cájggal való felpimplelése nem lett volna lehetséges.

Pedig abban ilyen sorok voltak:

Gyerekkoromba' még a
Fapuska vót a divat, mos' meg
Felrobbantanak, ahogy a
Matuska a hidat

Az anyag az első benyomás alapján is erős, hiszen ha kézbe fogjuk a CD-t, a borítón – mint a klasszikus kacsintós pénztárcán – lentikuláris kép látható: egyik állásában Lukácsék vannak egy lakótelep elé rajzolva, a másikon meg zenei ikonjaiknak (Tommy Lee, Slash, Lemmy) átrajzolva. Hogy ezzel és a címmel a szerző azt akarja-e mondani, hogy mi csak másodosztályú klónok lehetünk mind, és a magyar zeneipar az amerikai kis szar kiadása, nem tudom. A borító még a legendásan tré hazai rockborító-kínálathoz képest is kínos.

Ennek az anyagnak az a baja, hogy egy elkényelmesedett zenekar rakta össze, a klasszikus „jó lesz az” elv mentén mozogva.

• Nem kéne foglalkozni kicsit a borítóval?
• Jó lesz az.
• Tényleg el akarjuk sütni Az egyik a digitális válság / A másik meg a rizskását főzi sorokat?
• Jó lesz az.
• Ugyanabban a dalban nem gáz Ozzy I Don't Know-jának riffjét lenyúlni?
• Jó lesz az.

Ezért kerülhetett fel az albumra több olyan dal is, amiket mintha ad hoc raktak volna össze az elmúlt húsz év próbahelyi archív felvételeiről. Vannak riffek, dobtémák és énekdallamok, de szerkezet és lendület zéró (A világ posztol, Szevasz öcsém, Hívjuk inkább úgy), másutt egy saját maguktól nyúlt dal refrénjének a végén a semmiből jön elő Lukácsból a Cannibal Corpse, hogy fejhangon rikácsoljon (A gyűlölet a régi). A Mennyország Tourist ikonikus első sorát kölcsönző Ülj le mellém meg olyan, mintha a balatonboglári SZOT-üdülő kertjében megrakott tűz mellett a Tankcsapda–Hooligans vegyes válogatott barna biokenyérre csorgatná a pulykaszalonna zsírját, és alkoholmentes sörrel a kézben idéznék meg Dinnyés Jóska legvadabb rémálmát, te meg csak ülsz a villamoson, és hangosan röhögsz az egészen.

Három (na jó, négy) dal van a lemezen, amit képes vagyok csak úgy (tehát nem muszájból) végighallgatni. Az egyik a Megölni engem, habár ez és a címadó Liliput Hollywood is annyira túl van díszítve, hogy koncerten soha nem fogják tudni eljátszani rendesen. Ráadásul utóbbinak a refrénje annyira nem illik a dalhoz, mintha a szomszédból dúdolta volna át valaki, hogy mit szólsz, Tomikám? Jó lesz az. A lemezt záró szám, ami két, tragikus balesetben elhunyt rajongójuk előtt tiszteleg, megrázó, és zeneileg is rendben van, ahogy egyébként az Amit a vér kíván is, ami mellé a Death Magnetic Best Of alcímet is oda lehetett volna pakolni, de tényleg hagyjuk.

Az album nem szól rosszul, az arányok jók, hallod a cineket, a basszust, a gitárokat, és dinamika is van benne, sőt, hál' istennek nem vezérelték túl, de ha a tavalyi bulik hangosításából indulok ki, erről a lemezről nemigen tudom, mit lenne szabad élőben eljátszani, mert nagyon fognak hiányozni azok az extra sávok koncerten.  

Azért dühítő ez a lemez, mert nehéz elfogadni, hogy az a zenekar, amivel együtt nőtt fel az ember, és egy kicsit a sajátjának is tekint (bármennyire szánalmasan is hangzik ez), odáig jut el, hogy tinglitangli Hooligans-utánérzéseket és Prosectura-nyúlásokat pakol egy lemezre harminc év elteltével. Mondjuk, a címmel saját magukat is beárazták, szóval egy szavunk sem lehet. Ez az album nálam csak 2/10.