Zenészek megtérnek. Cat Stevensből Yusuf Islam lett, Bob Dylanből (azaz Robert Zimmermannból) keresztény, Leonard Cohenből buddhista, és akkor még a szcientológusokról nem is ejtettünk szót. Dylannél ideig-óráig tartott a gesztus, de az ikonikus zenésznek nem ez volt az első nagy pálfordulása, hiszen egyszer már váltott akusztikus gitárról elektromosra. Azért Júdásnak nevezték, a keresztény fordulat már semmiség volt ehhez képest.

Kanye West megtérése messziről olyannak tűnik, mintha derült égből villámcsapás lenne. Mintha a nyilvánvalóan és bevallottan bipoláris West úgy gondolta volna, hogy annyi kanyart vett már az élete, itt az ideje, hogy 180 fokban megforduljon az úton. Kanyarból már tényleg megélt eleget, a legelső kislemezén a Through The Wire című számon az összedrótozott állkapcsán át rappelt.

A mostanában Donald Trump felé kacsingató, botrányosakat nyilatkozó, 0-24 órás performanszművészetben utazó rapper karrierjében az őszinte, iróniamentes közeledés a kereszténységhez, vagyis pontosabban az amerikai neoprotestáns gospelkultúrához legalább akkora trollkodásnak tűnhetett kívülről, mint felvenni egy Make America Great Again-feliratú sapkát, vagy össze-vissza, félreérthetően hadoválni a rabszolgatartásról, a saját betegségéről, vagy úgy általában, bármiről.

Csakhogy: életének második nagy slágere a 2002-es Jesus Walks volt, amiben könyörög Istennek, hogy mutassa meg az utat, mert az ördög próbálja megtörni éppen. A szövegben panaszkodik, hogy mindenről lehet rappelni, csak Jézusról nem. „Ha Istenről beszélek, akkor nem játsszák a számom, mi?” – teszi fel a kérdést. 2011-ben egy másik számában úgy hivatkozik a Jesus Walksra, hogy ez az a dal, ami miatt nem fog soha pokolra jutni.

2019 novemberében, sok huzavona, tologatás, kamubejelentés után megjelent Kanye sorban 11. nagylemeze, a Jesus Is King, ami bevallottan a gospel hagyományaira épül, a MAGA-sapka helyére kámzsa került, a Trump Tower lobbija helyett pedig a stúdióban gyűjtötte össze a barátait az év során. Januárban indította el a Sunday Service (kb. vasárnapi mise) című rendezvénysorozatát, amihez összetrombitált egy csomó zenészt, ismerős prédikátort, és egyenruhába öltözve eljátszották a főszervező számait közösen. Például a Jesus Walksot. A privát eseménysorozat eljutott húsvétkor a legnagyobb amerikai zenei fesztiválra is, a Coachellára, amit élőben is lehetett nézni Kanye saját oldalán. Meglehetősen bizarr módon: a kép nagy része fekete volt, csak a közepén volt a kör alakú kép, mintha egy kulcslyukon keresztül bámulnánk azt, amit a kórustagokból és zenészekből álló kollektíva művelt egy mező közepén. Senki sem tudja, hogy miért, de az biztos, hogy szándékos volt.

Nem tudni, miért, de szándékos – ha akarnám, sem tudnám jobban összefoglalni Kanye West zenészi teljesítményét az utóbbi pár évből, a The Life Of Pablo megjelenése óta. A mai napig zseniális, és az évtizedes listákon jogosan előkelő helyeket kapó My Beautiful Dark Twisted Fantasy és a Yeezus után Kanye 2016-ban egy önmagához képest szedett-vedett, celluxszal összeragasztott, széteső lemezzel jelentkezett (amiben a képességei még mindig fel-felbukkantak: lásd az albumot nyitó Ultralight Beam), aminek már nem is fizikai megjelenés volt a prioritása. Ami azt jelentette, hogy Kanye addig szöszölhetett vele, ameddig akart, miután a TLOP főleg digitális felületeken jelent meg, voltak számok, amiket még polírozott, amiket lecserélt, és amiknek a korábbi változatai egyszerűen eltűntek ezek miatt.

West 2018-ban jelentkezett újból, amikor pár hét eltéréssel öt olyan lemez jelent meg, amihez köze volt: a saját, Ye című, mentális problémáit előtérbe helyező, pocsék album mellett az ő produceri munkájának köszönhetjük Pusha T Daytona című lemezét, ami az évtized simán egyik legjobb (és legrövidebb, 21 perces) raplemeze lett. Habár csak egy éve történt mindez, könnyen el lehet felejteni, hogy nem csak ez a két végtermék született az wyomingi felvételekből, Kanye szintén producerként még három előadónak készített lemezt, Nas, Teyana Taylor és Kid Cudi (utóbbi Westtel közösen, a Kids See Ghost név alatt) is kapott egy-egy albumot. De Pusha T és a bipoláris Kanye nyertek, az előbbi a minőség, az utóbbi pedig a hírverés miatt. Nem tudni, miért akart öt lemezt csinálni abban az időszakban és egyszerre producerelni, de szándékosan csinálta.

De amíg a TLOP kitermelt olyan számokat, amiket tényleg jó volt hallgatni (lásd megint az Ultralight Beamet vagy a Fade-et), addig a Ye elmaradt az előző slágereitől, sőt, az előző nem slágereitől is. Egy odavetett jegyzetnek, egy sebtiben összerakott projektnek tűnt, amit inkább a saját maga által kitalált határidő diktált, mint az alkotói szándék. A hét számból egy sem volt emlékezetes, nekem maguk a címek is meglepetések így egy év elteltével. Kanye egyértelműen eljutott arra a szintre, ahol a végtermék teljesen értéktelen lett, sokkal többet jelentett az odáig vezető út és körítés. Teljesen mindegy, mi az, amire megnyomjuk a play gombot.

És Kanye-rajongóként mondom, hogy minden egyes alkalommal, amikor Kanye megjelentetett valami újat,

Rettegtem attól, hogy mi lesz az, amire ez az – egyébként nevetségesen tehetséges, de a tehetségét teljesen zűrzavarosan kordában tartó – ember rá fog venni, hogy hallgassam meg. Mégis megnyomtam mindig azt a gombot.

West 11. lemeze, a Jesus Is King október végén jelent meg, a tőle már megszokott csúszások és megjelenés utáni változtatgatások után. A tervek szerint már 2018-ban megjelent volna, de egészen 2019-ig csúszott. 27 perces, 11 számmal. És elég sokat változott a világ azóta, amióta Kanye kijelentette, hogy ha Istenről rappel, nem fogják játszani sehol. Rádiós meghallgatásokról nem tudok beszélni, de a Spotifyon már összesen több mint 200 milliószor kattintottak az album tetszőleges számára. De sokkal érdekesebb egy másik adatbázisban utánanézni a lemeznek: a Genius dalszöveg-értelmező honlapon a Closed On Sunday az a dal, aminek a szövegére a legtöbben voltak kíváncsiak.

A Closed On Sunday egy akusztikus gitárra és egy dúdoló háttérkórusra felhúzott KDNP-óda, aminek sikerül pár szóban egyesítenie a vasárnapi nyitvatartást, a melegellenességet és a templomba járást. Tényleg a teremtő mentsen meg attól, hogy úgy írjak cikket, mintha érettségire készítenék elemzést Kanye West-dalszövegekről, de eljutottunk ide: a szám első sora az, hogy „closed on sunday, you’re my Chick-fil-a”, azaz vasárnap zárva vagy, te vagy az én amerikai gyorséttermem, ami az évtizedben arról volt a leghíresebb, hogy a tulajdonosa kiállt a melegházasság ellen, a cégével millió dollárokat adott olyan szervezeteknek, amik támadólag léptek fel a LMBTQ-közösség ellen, és akkora botrányba keveredett emiatt, hogy a franchise angol éttermét nyolc nap után be kellett zárni a folyamatos tiltakozások miatt. Aki azt hiszi, hogy kirángattam a kontextusából hat szót, csak azért, hogy Kanyét KDNP-snek nevezzem, annak elmondom, hogy a számot úgy folytatja, hogy megkéri a feleségét, Kim Kardashiant, hogy hétvégén ne szelfizzen, tegye el az Instagramot, a gyerekeket pedig hittel nevelje.

Az On Godban megint azzal jön, hogy szerinte el kellene törölni a rabszolgatartás betiltását jelentő alkotmánymódosítást (lásd a keretest), majd elmondja, hogy azért árulja olyan drágán a saját márkás pulóvereit, hogy ne haljon éhen a családja, de túlélt mindent, köszönhetően Istennek. A Use This Gospel utolsó percében feltűnik a nyálszaxofon királya, Kenny G egy szólóra. Az Everything We Needben azon morfondírozik, hogy mi lett volna, ha Éva a paradicsomban az almából inkább almalevet csinált volna, vagy még jobb, ha visszatették volna a fára a gyümölcsöt, hiszen mindenük megvolt. Több számon is feltűnik az ezredforduló legendás producere, Timbaland (Get Ur Freak On, Cry Me A River), hogy legalább hallgathatóvá tegye az alapokat. Az albumnak egy 1 percnél rövidebb outrója van, amiben Kanye főleg azt ismételgeti az énekhangján, hogy Jézus az úr. 27 perc rég volt ilyen hosszú.

Ami a bosszantó a Jesus Is Kingben nem az, hogy a Kanye úgy döntött, életét, művészetét és úgy általában az egóját Jézus szolgálatába állítja. Hanem az, hogy milyen unalmasan teszi ezt, és ahogy a Sunday Service online közvetített változatában, egy szűk lyukon keresztül mutatja meg. Az életműve tele van utalásokkal Istenre, Jézusra, a hitre, de mindegyiket sikerült organikusan beleilleszteni a Kanyéságba, a legemlékezetesebb az I Am A God című számban, ahol kerek-perec kijelenti, hogy ő egy isten, úgyhogy tessék sietni a masszázzsal meg a croissant-nal, majd egy másik sorban elmondja, hogy ugyan ő egy isten, de Istentől ő is fél. A zenei alapok is inkább emlékeztetnek szkeccsekre, amin még dolgozni kellene, amiket ki lehetne bővíteni opuszokká. De mint mondtam, Kanyét nem a végeredmény érdekli, hanem az út, amin el tud vezetni minket a végtermék felé. Ő lenne a pásztorunk, de sokkal szórakoztatóbb volt, amikor ő volt a bárány, a pásztorbot és a csengő a boton egyszerre. Nem tudom, miért csinálja ezt, de biztos szándékos volt.