- Ki az a Lizzo?

- Még nem hallottál róla?

- Nem én!

- Na, majd akkor fogsz.

Ez a párbeszéd köztem és a Sziget külföldi, élő zenés fellépőiért felelős booker között zajlott le idén a fesztiválon, amikor arról érdeklődtem, hogy ki az a nő a pólóján. Akkor nem tulajdonítottam ennek a beszélgetésnek túl nagy jelentőséget, de most kiderült, hogy a 2020-as Grammy-gálán a legtöbb jelölést ő kapta, összesen nyolc kategóriánál gondolták úgy, hogy kiemelkedőt alkotott az utóbbi időben. Miközben itthon Lizzo semmilyen szinten sem része a mainstreamnek, Amerikában már jó ideje úgy beszélnek róla, mint a digitális korszak következő nagy popsztárja, aki rácáfol az iparági előítéletekre.

Lizzót összesen nyolc kategóriában jelölték az idei Grammyre:

1. Legjobb új előadó
2. Év albuma
3. A legjobb urban contemporary album*
4. Év felvétele
5. Év dala
6. Legjobb popzenei szólóelőadás
7. Legjobb R&B előadás
8. Legjobb hagyományos R&B előadás

*ez egy 2013 óta létező kategória, amely voltaképpen egy kalap alá veszi a kevésbé mainstream hiphopot, R&B-t és más kortárs, nagyvárosi, afroamerikai gyökerű műfajokat.

Egyáltalán nem szokatlan, hogy valaki több mint fél tucat jelölést kap a Grammyn, három éve például Kendrick Lamart jelölték 11 kategóriában, az abszolút csúcstartó pedig Michael Jackson és Babyface, akiknek volt olyan éve, amikor 12 kategóriában is szerepeltek. Ugyanakkor meglehetősen szokatlan, hogy egy, az angolszász országokon kívül még mindig új figurának számító előadót ennyi kategóriában jelöljenek elsőre. Azonban ha kicsit mélyebbre ásunk Lizzo karrierjében, rájövünk, hogy minden megvan benne, ami egy modern popsztárhoz kell a digitális világban.

Egy a sok közül

Lizzo (Melissa Viviane Jefferson) története pontosan úgy kezdődött, mint a legtöbb feltörekvő afroamerikai előadóé. Gyerekként sokat költöztek a családjával, élt Detroitban, Houstonban, Minneapolisban és Denverben, vagyis négy különböző államban, és folyamatosan azért dolgozott, hogy előadóként be tudjon törni a zeneiparba. Ezt olyannyira komolyan gondolta, hogy

21 évesen egy évig az autójában élt, csak hogy minden pénzét a zenei pályájára tudja fordítani.

Végül Minneapolisban kezdett el komolyabban foglalkozni a zenéléssel, több formáció tagja is volt, majd 2013-ban adta ki az első nagylemezét Lizzobangers címmel, amivel nem történt meg a várt áttörés annak ellenére sem, hogy egy évvel később már a Virgin kiadó újra megjelentette, és például a Guardian is odáig volt az albumért. A kritikai siker arra viszont mindenképpen jó volt, hogy felkeltse a szaksajtó figyelmét, és azok között az előadók között tartsák számon, akikre érdemes odafigyelni a jövőben.

Miközben a folyamatos költözés és a gyökértelenség gyerekkorban kifejezetten nehéz lehetett, Lizzo zeneiségére nagyon jó hatással volt. Egyrészt remekül énekel és rappel, hiszen erősen vallásos családban nőtt fel, gospelt hallgatott és furulyázást tanult egy zenei egyetemen, másrészt pedig hatott rá Detroit és Houston rapzenei kultúrája. És ehhez jött később Minneapolis, ahol kitanulta a zenekészítés produkciós részét, majd háttérénekesként dolgozhatott Prince-szel is a Plectrumelectrum albumon. Emellett komoly hatással volt rá egy csomó olyan rockzenekar, ami az afroamerikai zenei közeg kánonjába kevésbé illik, például a Radiohead, a Death Cab For Cutie, Björk vagy a Replacements, illetve a komolyzene is.

Simán megtörténhet, hogy valaki ilyen szintű zenei háttérrel, képzettséggel és tehetséggel sem tud betörni a zeneiparba; abban, hogy ez végül összejött, Lizzónak sem tisztán a zenei képzettsége segített. Lizzo nem kifejezetten az a tipikus popsztár testalkat, azonban túlsúlyos énekesnőként nem gyomorgyűrűvel vagy önéheztetéssel igyekezett alkalmazkodni a szórakoztatóipar elvárásaihoz, hanem fogta magát, és felvállalta, hogy ő így néz ki, így érzi jól magát, így tartja a testét gyönyörűnek. Ráadásul nagyon öntudatos a saját származásával kapcsolatban, és nem csak testképpozitív üzeneteket igyekszik megfogalmazni a zenéjében, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy a bőrszíne veleszületett adottsága, amit senki nem vehet el tőle, és ami őt egy "csodálatos fekete mesterművé" teszi.

Ekkoriban kezdtek el igazán figyelni Lizzóra, akinek a felbukkanása egybeesett  az amerikai "woke culture" elterjedésével, a Black Lives Matter-mozgalom megerősödésével és az amerikai feketék ellen elkövetett hatósági visszaélések egyre nagyobb sajtóvisszhangjával.

Ebbe a kulturális mozgalomba csöppent bele Lizzo, aki zenéjével és üzenetével tökéletesen rezonált a korhangulatra, és a nagykiadós szerződése után még nagyobb lendülettel építkezett erre. Az első nagykiadós megjelenése, a Coconut Oil EP csupa olyan számokból áll, ami a testünk elfogadásáról, önmagunk szeretetéről és az elfogadásról szól, miközben zeneileg némileg kapcsolódik a mai raporientált popzenei trendekbe. Ekkorra már Lizzo kifejezetten felkapott arc lett bizonyos körökben, megvolt az első kereskedelmi tévés fellépése David Lettermannel, szerepelt az összes fontosabb év végi listán, és felkerült a Billboardra is.

Felvállalni önmagad

Túlsúlyos fekete nőként Lizzo a popzenén keresztül talált meg önmagát, és aztán a mai, jóval toleránsabb világban a számításait is. Az elfogadást hirdető woke korszakban marketing szempontból is elég jól működik, hogy az egyforma  - a 90-es évek szlengjével szólva - cicababák helyett egy molett, de vagány nőtől ájulnak el a fiatalok. És ebben nincs semmi meglepő, hiszen egy átlagembernek sokkal könnyebb egy adottságait és szépséghibáit felvállaló előadóval azonosulni, mint egy tökéletes Victoria Secret-modellel. Lizzo minderre még rá is tesz egy lapáttal azzal, hogy háttértáncosnak kizárólag plus size nőket alkalmaz.

Lizzo idővel nemcsak a zenéje miatt, hanem mint jelenség is komolyan elkezdte foglalkoztatni az amerikai közvéleményt. Plus size modellként jelent meg egy LMBTQ-divatbemutatón, lengén öltözve pózolt több divatmagazin címlapján és a haladó gondolkodású kulturális körökben szép lassan megkerülhetetlen jelenséggé nőtte ki magát. Egyik oldalról az afroamerikai közösség kedvence lett, amiért bátran kiáll a faji megkülönböztetéssel szemben, másrészt a meleg közösségnek is ünnepelt sztárja lett, és a rajongói magukat "lizzbianeknek" kezdték el hívni, ami a leszbikus és a Lizzo szójátékból jön. (Lizzo queerként definiálja a szexuális orientációját, vagyis nem hajlandó elfogadni semmilyen egyértelmű címkét.) Harmadrészt pedig a túlsúlyos emberek példaképe lett, mint feltörekvő popsztár, aki úgy kezd egyre ismertebb lenni, hogy meg sem próbál magából cicababát faragni, akkor sem, amikor ehhez már meglenne a megfelelő anyagi és egzisztenciális háttere. Ez viszont a mainstream sikerhez még mindig kevés, pláne úgy, hogy a mai mainstream világhírű női előadói is gyakran önmaguk tárgyiasításával keverik a művészetüket, legyen szó Cardi B-ről, Nicki Minajról vagy Iggy Azaleáról.

Végül a Truth Hurts című szám lett hozta meg a várva várt áttörést, bár mindent elmond a mai zeneipar kiszámíthatatlanságáról, hogy ezt a 2017-es dalt csak két évvel később kapta fel az internet, és természetesen egy mémnek köszönhetően, ahogy az manapság elengedhetetlen a globális befutáshoz. A dal bekerült a Someone Great című 2019-es romantikus vígjátékba, majd váratlanul felkapták a dalszöveg egyik sorát a tinik körében elképesztően népszerű TikTok-on, ahonnan az idei év abszolút szupersztárja, Lil Nas X is kinőtte magát. Ez lett az "I Just Take a DNA test" elnevezésű mém.

A dal egyik sorában Lizzo arról beszél, hogy DNS-tesztet végzett magán, és kiderült, hogy "100%-ban az a ribanc", akinek fiúproblémái vannak, de ezeken hamar túlteszi magát, és kidobja az életéből azt a férfit, aki őt lehúzza. Ez a két sor aztán elkezdett terjedni TikTok-on, és érdekes módon pont a faji, vallási és nemzeti sztereotípiákat kezdték el velük kifigurázni.

Innentől pedig Lizzo megállíthatatlan lett, 2012-ben Rihanna volt az utolsó fekete R&B énekes, aki fel tudott kerülni a Billboard Hot 100-as listájának első helyére. Az énekesnő pedig a dal klipjében egyértelműen utal az önállóságára és az önbizalmára azzal, hogy önmagát veszi feleségül.

Miközben Lizzo zenei és előadói tehetségét senki se vonhatja kétségbe, a sikere rávilágít egy jó ideje nagyon is létező jelenségre, miszerint az általános zenei trendeket mindig meghatározó fiatalság már nem vevő a megcsinált, művies, életszerűtlen előadókra. Nehéz megállapítani, hogy ki volt ennek a hullámnak az elindítója, de talán azzal nem lövünk mellé, ha Lady Gagát említjük. Az énekesnő a kezdetek óta nagyon tudatosan keveri a műfajtól elvárt szexizést az egészen bizarr látványvilággal és öltözékkel, és bátran nyúl olyan témákhoz, amelyekhez más énekesnők a korábbi évtizedekben csak elvétve. Nyilván Taylor Swift, Ariana Grande vagy éppen Selena Gomez még a korábbi vonalat képviseli esztétikailag, de érdemes megnézni az elmúlt években hány olyan női énekesnő került popsztár státuszba, akik éppen a különcségükkel vagy természetességükkel hívták fel magukra a figyelmet. Ilyen Meghan Trainor, Lorde, Charli XCX, Adele, Billie Eilish vagy akár Lana Del Rey.

Mivel a zene végtelen mennyiségben mindenki számára hozzáférhető két kattintással, az internetkorszak egyre inkább abba az irányba mutat, hogy már