Koncertre járni jó. Akkor is jó, ha a színpadon teszem azt, csak négy, lendületes fejrázógépnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető zenészember igyekszik szórakoztatni minket, de a basszusgitár úgy szól, mint Geezer Butleré a Black Sabbath #istenbizonysohattöbbé búcsúturnéján. Aztán akkor is jó, ha a zenekar a parasztvakítást olyan szinten űzi, mint a Rammstein, ahol azok után már ugyan mindegy, milyen a zene hogy az énekes bőrtangára vetkőzve meglovagol egy műfaszt és abból spriccelő habbal teríti be a nézőteret. Túlérzékeny honfitársaimnak nem ajánlanám tiszta szívvel a Slipknotot sem annak ellenére, hogy legfrissebb koncertjük messze elmaradt attól az energiabombától, amit általában behajítanak az arcunkba.

Minden zenekart elér a végzete, (igen a Rolling Stones-t is el fogja, és lesz majd egy olyan bulijuk, ami után Jagger nem akar majd visszatérni) ami, a Slipknot esetében még azért messze van, de már látható közelségben. Egy kis közösségen belül tökéletes harmóniáról hosszú évek távlatában egyre nehezebb beszélni, három ember is egymás agyára tud menni 25 év turnézás alatt, és valahol tökmindegy, hogy egy sárga Moszkvicsban vagy nightlinerben nem bírják már elviselni egymást, a végeredmény ugyanaz lesz: tagcserék, aztán meg roló le. Amikor a Slipknot berobbant a metálba 1995 tájékán, a kilenc, maszkos, egyenkezeslábast viselő zenészember elsősorban azzal aratott, hogy amilyen energiákat elszabadítottak a színpadon, ahhoz foghatót nem sokan tudtak produkálni.

Nem azt mondom, hogy a mai Slipknot ne tudna megmozgatni egy közel telt házas Arénát, mert meg tudott, de már nem úgy, mint amikor még a tagok előszeretettel ugrottak fejest a közönségbe, és az egyik perkás dupla bokatörés után is úgy ragaszkodott ahhoz, hogy jól van ő, nyugi, mint a végtagjait vesztett Fekete Lovag a Gyalog-galoppban. A mai Slipknot már egy üzleti vállalkozás, egy gigantikus rockshow, elképesztő és rém drága színpadtechnikával, amiből menten kettő is van nekik, és miközben Budapesten még megy a buli, a következő helyszínen már állítják a színpadot, hogy az oda begördülő buszokról a zenészek a lehető legkevesebb szívás árán tudhassanak le egy újabb turnéállomást. Mert erről volt szó tegnap este, egy letudott kötelező feladatról, a hónapok óta változatlan műsor lehető legjobb eljátszásáról, majd a pénztárhoz való odaállásról.

A közönséget tuti jobban felvillanyozta volna az, amit lát, mert akkor az energia a nézőtérről szépen stenkelte volna a zenészeket, hogy elérjük azt az ősi állapotot, amiben a közös zenéléstől együtt dobbanó szív és a vér lüktetése mindent felülír, és egyfajta transzcendens élményt okoz. Ez elmaradt, és erről az egyébként akusztikailag tré Aréna mellett tehetett a zenekar hangmérnöke is, aki tuti nem hallotta itt Geezer Butler bőgőjét, mert ha hallotta volna, akkor Alessandro Venturella hangszere nem úgy szólt volna, ahogy, hanem letépte volna a fejemet. Jó, azt is megértem, hogy Corey Taylor énekes megfázás miatt kímélte magát, de az nekem megbocsáthatatlan, amikor a színpadon látható kilenc zenészből Jim Root gitároson kívül láthatóan mindenki unja magát, márpedig egy helyben álló, vagy a színpadon látszólag céltalanul lófráló előadókkal nehéz eladni a népnek, hogy de jól érzem magam közöttetek, jövünk megint, fucking Budapest.

A hullámzó intenzitás csúcspontjait az új albumot is nyitó Unsainted, az azt követő Disasterpieces, a Vermilion, a klasszikus Wait And Bleed és a rendes programot záró Duality jelentették, a ráadás (sic) - People = Shit - Surfacing triója pedig már olyan volt, mint amilyennek a bulinak kellett volna lennie - mintha ekkorra döbbentek volna rá a zenészek, hogy koncerten vannak. Ha végig olyan intenzitással teszik oda magukat, mit azt utolsó 15 percben, a gyönyörű ledfalakkal és piróval felturbózott, látványába hót profi, de üres produkció is nagyobb értemet kapott volna.

A zenekar #6-os számot viselő tagjával a koncert előtt interjúztunk.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!