Ez a történet kezdődhetne egy álommal. Egy indokolatlanul visszatérő álommal, éjszakákat felforgató, megkeserítő álommal. Egy kamaszgyerek szerelmes álmával, a hajnalokba belopózó álommal, amitől oldalra fordulva átkaroljuk a vágyainkból kinőtt semmit.

Gyakran álmodom múltba kikacsintó álmokat. Ismét kollégista vagyok, huszonéves, előttem minden, amiről azt hiszem, hogy valami lesz majd belőle. Álmodj rólam, ahogy én is rólad. Álmaimban szétfolyik az idő. A koliszoba ablaka vonatsínekre néz, az asztalunk nyikorog, a szekrény a romlás dohos szagát árasztja. Hajnalban tehervonatok, a váltók csattogása szétfeszíti az álmos szemhéjakat. Dob meg basszus zakatol. Cukorrépa, paradicsom a konzervgyárba, csattogás szinkópára. Villamosok sikoltják a távolban a kanyart. A bánya ébredezik, a csillék egymást kergetik monoton utakon. Szépen lassan mindenünk leépül.

Nem érted, miért nem vagy boldog.

Ez a történet kezdődhetne így. Vagy inkább kezdődhetne egy lánnyal. Amúgy is, a történetek mi mással kezdődhetnének. Egy apával vagy egy lánnyal. Egy apával, aki meccsre vitt, aki vezetni tanított, aki megütött, akire ütöttél, egy apával, aki volt vagy nem volt, túlságosan volt, vagy túlságosan nem. Vagy egy lánnyal, egy lánnyal, aki szeretett, akit szerettél, aki elhitte rólad, hogy te majd, akiről elhitted, hogy vele majd.

Egy lánnyal, aki lampionos este, Kazinczy utca, balatoni strandokat idéző padok, egy lánnyal, aki háromféle sört iszik az unicumhoz értetlenkedve, hogy nem igaz, hogy nem ismered. Hogy egy városból jöttetek. Hogy szépen lassan mindenünk leépül. Hogy az ostobákkal mihez kezdjünk, hogy látom a fejed felett a kérdőjelet, hogy sumák lázadók, senkiháziak, mind belehalunk.

Ez a történet bárhogy kezdődhetne. Hogy abból a kollégiumból elindulunk, amikor hívnak. Hogy nem tíz évvel később, hanem a behúzott szárnyú felfelé zuhanást telibe kapva. Hogy azzal a lánnyal máshogy. Hogy azzal az apával máshogy. Pont úgy, ahogy mindig vártad.

Ez a történet bárhogy kezdődhetne. Bárhogy folytatódhatna. De csak egyféleképpen érhet véget.

Hogy húsz év után, hogy az Arénában, hogy szombat este. A színpadon erdő van idebenn. Mindenki boldog, örül, rohan és táncol és ugrál és üvölt.

Nem érted, miért nem vagy boldog. Folyton féltél, ha boldog voltál. Rohanj és táncolj és ugrálj és üvölts!

Hogy mi a Hiperkarma, azt bogozzuk a színpad előtt, sorsunkat használva vezérfonalnak. Hogy mi a Hiperkarma, azt bogozzák a színpadon. Sorsukat használva vezérfonalnak. Sorsukra hagyva vesznek az álmok. Látjuk a fejek felett a kérdőjelet.

Hogy az nem lehet. Hogy az nem az a munka, amit élvezni tudna. Hogy a Harlem Globetrotters. Hogy az se a Puskás stadion. Hogy tehetséges kosarasok, az antigravitáció bajnokai, rugó van az ízületeik helyén, de nem egy futballpályára valók. Másik pálya, más játék.

Klubkoncert a Hunniában, egy szál gitár, az első sor az arcodba izzadja a rajongását. Vidéki turnék, másnapos szagot árasztó pincehelyiségek. Hogy turkálóban vett, csípőtájban feltűnően szűk női trapéznadrág gagyi mackófelsővel. Ez a Hiperkarma, ez Bérczesi Robi.

És most mégis itt áll az Arénában, a nagyszínpadon, jólfésült a viselkedése, fekete az inge, nadrágja. És működik. Kétórás, több mint kétórás nagykoncert, Robi végig a színpadon, a frontvonalban. Leural mindent és mindenkit.

A Hiperkarma húszéves. Vagy mennyi. Amikor hat év kóma után Steven Segal feléled abban a híres akciófilmjében, akkor is eszünkbe jut, hogy hány éves is, hattal több vagy kevesebb. A mennyinél is több. Vagy kevesebb.

A Hiperkarma két lemez után kómába esett. Sose jött ki belőle igazán. Vagyis ami kijött, a Délibáb és Napsütötte rész, az már nem az, mint a cím nélküli vagy mint az amondó.

A ha belekerültél, az azt jelenti, hogy ha kikeveredtél belőle. Fenekestül felfordított ég borul le ránk.

Ha az ember kitalálja, hogy nagykoncertje lesz az Arénában, azzal szobrot állít magának. Legalábbis ebben a még hiteles magyar könnyűzenei valóságban. Ákosnak bármikor lehet Aréna-koncertje. A Tankcsapdának is, a Patakynak is. Mindegy. De ha valaki, aki számít, azt mondja, hogy Aréna, annak tétje van. Abból szoborállítás lesz. Onnan hová tovább.

Kinetikus szobor lesz, persze, az lesz. Meg tud mozdulni, el tud lépdelni arról a talapzatról, amit az Aréna, a több ezres nagykoncert jelent. De sokkal nehezebb. Cipeli magán a szoborkészítés zsaluját. A betonba szilárdult rutint – amibe láthatatlanul belekeményedik a lélek. Legalábbis a félelmeinkben. Persze a félelmeinkben ez a szobor már régóta áll, legkésőbb a Konyharegény óta.

Ez a történet kezdődhetne egy sráccal. Kettővel. Robival és Pitével. Hogy a zene. Hogy keresni valamit, amiben az az izgalmas, hogy sosem lehet megfogni. És úgy nyúlni érte, hogy ezt tudni lehet róla. Hogy a drogok. Hogy minden felfedezése. Hogy rohanj, és táncolj, és ugrálj, és. És. Hogy a kettő, az már csak egy. És így lesz örökké kettő. Méltó búcsú után.

Ha bármit megkapnál, te merre mennél. Kazinczy utca, lampionok, megkeményedik a tágra zárt mell. Szépen lassan minden innen indul. Szépen lassan mindenünk leépül.

Ez a történet egy álommal kezdődik, egy lánnyal kezdődik, egy apával kezdődik. Minden történet, mindenki története ugyanazzal kezdődik. Mégis más lesz minden.

Nem érted, miért nem vagy boldog. Rohanj, és táncolj, és ugrálj, és üvölts!

Műanyagízű a sör a szádban. Megpimpósodott kétségek.

Elképzeled, hogy többnek kevesebb. Hogy ez nem lesz emberarcú. De az lesz. Mi újrakezdjük, együtt, és elintézünk mindent.

Ez egy kamaszgyerek szerelmes álma. Hogy minden jóra fordul. Te vagy a kamaszgyerek szerelmes álma. Az üres ágy megtelik. A nyakadon sugarak. Szépen lassan mindenünk leépül.

Lehet-e élni a folyamatos dekonstrukcióban, meg lehet-e énekelni, ahogy elpusztulunk. El lehet-e ezt bírni mint alkotó, mint ember. Mennyi szenvedést lehet elviselni mennyi igazságért. 

Húszéves a Hiperkarma. Tetszhalott évekkel teli húsz év. A saját fegyvered végez veled.

Mennyi szenvedés azért, hogy az legyél, akinek megismertünk. Kiszakadtál abból a világteremtő valóságból, ami te magad voltál.

Vidám dalok, törékeny dalok, torkunkba iszapot gyömöszölő dalok. Villamosok sikoltása a távolban. Kazinczy utca, lampionos este. Elszabadult a vágy. Szépen lassan mindenünk leépül.

Húszéves a Hiperkarma. Szétfolyik az álmunkban az idő. Az Aréna megtelik, családiasan-szellősen, mint illedelmes rokonság a hetvenötödik születésnapokon, kezünkben poharak, feszülten várjuk az elkerülhetetlent. Hogy rossz lesz, hiteltelen lesz, hogy otthontalan lesz, hangya az elefántok fekhelyén.

És nem lesz az. Hínárként tekeredik körénk a húsz év, álmodom megint, itt az a húsz év egyetlen pillanatba dermedve, húsz év, amit körülöttünk sokan meg se éltek, húsz éve még csak majdani gyümölcsei voltak egy kétes kimenetelű randevúnak. Hogy te mi a faszér jársz el szórakozni. Szétfolyik az álmaimban az idő. Elmenekülsz, vidám dalokra váltasz. Folyton féltél, ha boldog voltál. Könnyű szél visz tovább utadon. A szerelmes dalból így lesz a sosem múló gyász dala. A búcsú dala.

Lassan vége lesz, és te itt maradsz velem. Ez a történet kezdődhetne egy lánnyal. Ez a történet kezdődhetne egy apával. Ez a történet kezdődhetne két sráccal. Ez a történet kezdődhetne a sorsára hagyva veszett álommal. Ablakunk vonatsínekkel, a váltók csattogása, a villamosok sikolya. A csillék egymást kergetik monoton utakon. Szépen lassan mindenünk leépül.

Húszéves a Hiperkarma. Kettő plusz egy plusz két lemez. Bérczesi egyszemélyes kalandja ez. A sztárvendégek eljöttek úgy csinálni, mintha értenék. Ott voltak, mint áttetsző jelenések, mintha temetés lenne, ünnepelni.

Aki gondolkodik, okosabb lesz. Agyra gyúrunk.

A koliszoba ablaka vonatsínekre néz. Húsz év ugyanúgy. A váltók csattogása. A villamosok sikoltása. Kazinczy utca, lampionos este. Szépen lassan mindenünk leépül.

(Borítókép: Bende Csaba / zenefesto)