50 évvel ezelőtt, április 10-én megrázta a nemzetközi közvéleményt a világ minden bizonnyal egyik legbátrabb sajtóközleménye: pár brit újságíróhoz eljuttatták Paul McCartney első szólóanyagát, vele egy kérdezz-felelek interjút a zenésszel, amelyben bejelenti, hogy kész, ennyi volt, nincs többé Beatles. Mindez kereken ötven éve történt.

A világ legmeghatározóbb popzenekaraként a Beatlesről szinte tényleg megírtak már mindent, amit lehetett, hiszen az együttes kereskedelmi sikere, kulturális hatása és zenei hagyatéka elképesztően fontos részét képezi a popkultúrának, gyakorlatilag a Beatles találta ki, hogyan lehet üzletileg elsöprően sikeres egy fiataloknak szóló popegyüttes, és máig formációk ezrei követik az általuk kitaposott utat. A Beatles annyira fontos mérföldkő a kultúrában, hogy ha egy átlag embert megkérdezünk, hogy mi jut az eszébe róluk, az alábbiak közül biztosan említeni fog egyet

• a "gombafejűek"
• a "sárga tengeralattjáró"
• és Yoko Ono, aki miatt feloszlott a Beatles.

Egészen bizarr, hogy a négyfős Beatles esetében van egy személy, akinek az emberek mindmáig előbb tudják a nevét, mint azt, hogy hogy hívták a zenekar valamelyik gitárosát. Yoko Ono neve az évtizedek folyamán a szinonimája lett a kreatív nézeteltéréseken alapuló szakításnak, a japán képzőművésznek máig emberek milliói varrják a nyakába, hogy miatta oszlott fel minden idők egyik legjobb zenekara. De tényleg egyetlen egy elvarázsolt japán nő miatt bomlott fel egy dollármilliárdokat érő popzenei gépezet? Tényleg egy heves szerelem vezetett oda, hogy a Beatles tagjai ne akarjanak egymással zenélni? A Beatles feloszlásának 50. évfordulóján azokat a részleteket vesszük sorra, amelyeket az emberek hajlamosak elfelejteni, amikor a téma előkerül.

1. Süllyedő sárga tengeralattjáró

A Beatles 1966 augusztusának végén adta az utolsó koncertjét azelőtt, hogy hosszú időre stúdióba vonultak volna, eltűnve a rajongók elől. Ekkor már négy éve gyakorlatilag folyamatosan turnézott a zenekar, ami rendesen kimerítette a tagokat, legfőképpen John Lennont, aki Paul McCartneyval ellentétben egyre kevésbé érezte szükségesnek az élő fellépéseket. A politika iránt egyre aktívabban érdeklődő Lennon elment szerepelni a Hogyan nyertem meg a háborút c. háborúellenes vígjátékba, és megismerkedett egy kiállításon Yoko Onóval, akivel még úgy melegedtek össze, hogy Lennon házas volt. A Beatles a '60-as évekre már nyakig benne volt az ellenkulturális mozgalomban, beatköltőkkel paroláztak és underground művészeti eseményeken vettek részt, főleg McCartney és Lennon kezdett el egyre több felé tájékozódni, és ezért az addigi közös dalírás is mind ritkább programmá vált.

1966 őszén kezdtek el dolgozni a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band albumon, de a turnék és a folyamatos médiaszereplések hiánya miatt a brit sajtó már ekkor azt találgatta, hogy mennyi ideje van még hátra a zenekarnak. Az identitásválságot mi sem jelezhette volna jobban, hogy az említett Sgt. Pepper album ötlete úgy pattant ki McCartney fejéből, hogy valami radikálisan mást akart, valami olyat, ami teljesen elüt a Beatles eddigi stílusától és imázsától, és állítólag Lennon mellett George Harrison sem volt meggyőzve a koncepció helyességéről. A helyzeten az sem segített, hogy George Emerick hangmérnök kvázi kinevezte McCartneyt a zenekar producerének, ezzel a tudtán kívül is Paul kezébe adva a kormányt.

Ráadásul az album felvételei is merőben eltértek az addigiaktól. Lennon, Harrison és McCartney már otthon megírt témákkal jöttek, közös próbálás helyett azon dolgoztak, hogy mindenki kis apró ötlete valahogy ráférjen a lemezre, legyen az bármennyire is öncélú. Ez a lemez volt ugyanis a zenekar magnum opusa, amelyhez vonósokat, kamarazenekart és rengeteg session-zenészt használtak, ráadásul amiket egyszer felvettek, azokat felvették újra még többször, és rá sem lehetett ismerni az eredeti felvételekre. Ringo közben feleslegesnek érezte magát, és bevallotta utólag, hogy a lemez felvételekor tanult meg sakkozni, annyira nem volt semmi dolga, és ott sem volt a stúdióban minden nap, mert nem volt rá szükség. Harrison is arról beszélt később, hogy egyszerűen nem tudott azonosulni McCartney ötletével, hogy ezt a lemezt nem ők írják, mint a Beatles négy tagja, ahogy eddig, hanem a névadó fiktív zenekar, ami csak Paul fejében létezik. A gitárost konkrétan untatta és fárasztotta, hogy nem zenekarként próbálnak együtt, hanem csak kis részleteket vesznek fel, majd minden mást utólag rögzítenek hozzá. Állítólag Lennon és Harrison ekkoriban kezdett kiábrándulni a zenekarból, mert McCartney végtelenül profi hozzáállása rendes (és egyben fárasztó) munkává változtatta a zenélést, nem pedig jó pénzzel járó hobbivá. A lappangó feszültségektől függetlenül az album óriási kritikai és közönségsiker lett, és 1968-ban, a "szerelem nyarán" megint egész Európa Beatles-t hallgatott.

2. Meghal az ötödik Beatle

Az angol sajtó közel egy tucat embert hívott már az ötödik Beatle-nek, de a még a tagok szerint is leginkább Brian Epsteinre volt leginkább igaz, hogy ő lett volna a zenekar ötödik tagja. Nem véletlenül, ugyanis Epstein volt az, aki 27 évesen kiszúrta magának a Beatlest, és egészen haláláig menedzselte őket. Ez idő alatt a Beatles minden lehetséges rekordot megdöntött, a tagokból milliomosok lettek, Epstein pedig ennek a pénzcsináló gépezetnek lett egyszerre az agya és a motorja. A brit sajtóban csak a popzene hercegeként és "beatlescsinálóként" emlegetett Epstein 1967-ben, mindössze 32 évesen hunyt el. A férfi súlyos amfetaminfüggő volt, rendszeres inszomniával küzdött, és végül a halálát az okozta, hogy alkohol hatása alatt vett be egyszerre hat pirula altatót.

A menedzserük elvesztése komoly hatással volt a kreatív szinten már széthúzni kezdő együttesre. 1968 elején mindannyian elutaztak Indiába transzcendentális meditációt tanulni Maharishi Mahesh jógihoz, mivel a folyamatos turnézás, a sajtó és rajongók általi nyomás, az intenzív drog- és alkoholhasználat, illetve jó barátjuk, Brian Epstein halála miatt megviselt állapotban voltak. A túra mindenkire másként hatott végül. Harrison egy életre beleszeretett az indiai kultúrába, és végleg rákattant a szitárra, Lennon pedig ahogy hazajött, összejött Yoko Onóval, és hamarosan elvált a feleségétől. A páros ráadásul súlyosan rácsúszott a heroinra, és az sem segített a helyzeten, hogy Paul és John hosszú idők óta nem írtak már közösen dalokat. Nem véletlen, hogy a zenekarral évek óta együttműködő hangmérnök, Geoff Emerick 1968 nyarán felmondott, mert nem bírta már elviselni a tagok viselkedését.

Annyira megromlott a viszony a tagok között, hogy a következő album – az 1968-as The Beatles (White Album) – munkálatai során egy alkalommal Ringo Starr bejelentette, hogy otthagyja a zenekart. Ringo volt a négyes legjámborabb, leginkább szociális tagja, akit rendkívül megviselt a Lennon és McCartney közti feszültség. Lennon lakásán konkrétan azzal vezette fel a kilépését, hogy úgy érzi, rosszul dobol és már nem szeretik a zenekartagok, ami jól jelzi, mennyire széthúzott már ekkoriban a társaság. Végül mindenki elnézést kért tőle, és McCartney később azzal magyarázta az esetet, hogy Starr mindig is paranoiás volt a zenei szakképzettségével kapcsolatban. Persze el lehet képzelni, milyen volt a dobokon csörömpölni, miközben a másik három társadat korszakos zseninek kiáltják ki, de annyira el vannak foglalva a saját dolgaikkal, hogy egyikük sztárproducerré kezdi el képezni magát, másikuk véglegesen belebolondul a jógába és meditációba, a harmadik pedig két háborúellenes tüntetés között heroinnal lövi magát egy erős akaratú, avantgárd képzőművésszel, akit "anyámnak" szólít.

A Beatles közben Apple néven alapított egy kiadót, ami kizárólag veszteséget termelt, és ekkor jöttek rá, hogy egyszerűen muszáj új menedzser után nézniük, mert nem értenek a pénzügyekhez. McCartney a felesége apját és testvérét ajánlotta, akik New Yorkban egyébként is művészek finanszírozásával foglalkoznak, de a többi tag elutasította a felvetést, ami szintén arra utalt, hogy már rég megingott az egymásba vetett bizalmuk. 1969 elején került képbe Epstein helyére Allen Klein, aki korábban már dolgozott együtt a Rolling Stonesszal is. McCartney már akkor tudta (többek között Mick Jaggernek köszönhetően), hogy nem szabad Kleinnel dolgozni, de egyedül maradt három másik véleménnyel szemben. Az csak évekkel később derült ki, hogy Klein folyamatosan átverte az általa menedzselt zenekarokat, a Rolling Stonesszal például úgy íratott alá másfél millió dolláros lemezszerződést, hogy az együttes csak később vette észre az apróbetűs részt, hogy azt a bizonyos másfél millió dollárt 20 évig nem kapják meg, mert Klein egyik cégénél landolt.

McCartney odáig ment, hogy leültette Kleint és a felesége két rokonát egy asztalhoz, aminek olyan ordibálás lett a vége, hogy a New York-iak leléptek, Lennont meg Onót pedig lenyűgözte Klein felkészültsége a Beatles-életműből. Gyorsan kellett dönteniük, mert folyamatosan veszítették a pénzt, és végül Lennon meggyőzte a többieket Kleinről. Elfogadták Kleint ideiglenes menedzsernek, azonban egyetlen egy szerződését sem voltak hajlandó aláírni, ami később jól jött, amikor Klein megpróbálta kisemmizni a zenekart, és elvenni tőlük a zenéik jogait.

Egy Kleinnel való közös leülésnél történt az is, amikor Lennon száját először elhagyta, hogy otthagyja a zenekart. Ez már 1969. szeptember 20-án történt, hat nappal a tizenegyedik albumjuk, az Abbey Road megjelenése előtt. Az előző hónapokban már mindenki a saját útját járta, az egyik dala visszautasítása miatt sértett Lennon közös zenei projektet indított Plastic Ono Band néven Yokóval, Harrison alkalmi formációkban játszott, Paul viszont éppen azzal próbálta felrázni a zenekart, hogy szerette volna, ha újra turnézni kezdenek. Ehhez képest Lennon bejelentése hideg zuhanyként hatott. Klein arra kérte, hogy a PR-katasztrófa elkerülése érdekében még ne forduljanak a sajtóhoz, de Lennon elrohant Onóval az oldalán. Yoko szerint ezt mondta neki:

Részemről ennyi volt a Beatles! Mostantól csak te számítasz, oké?

A Beatles sorsa tulajdonképpen már ekkor eldőlt, hiába kezdték meg 1970 januárjában a következő album felvételeit, Lennon ezeken már nem volt hajlandó részt venni. Az együttes végül hivatalosan mégsem ő, hanem McCartney oszlatta fel április 10-én, mivel berágott azon, hogy a The Long and Winding Road című dalát a producer önhatalmúlag teljesen átdolgozta. De nyilvánvaló, hogy ez már csak az utolsó csepp volt a pohárban.

3. A szentély megszentségtelenítése

Azt valószínűleg maga Ono sem tagadja, hogy köze volt a zenekaron belüli feszültségek kialakulásához, azonban a legtöbb cikk rendre elfeledkezik egy olyan pontról, ami más megvilágításba helyezi a dolgokat. Ahogy szinte minden zenekar, úgy a Beatles sem szerette, ha szükséges embereken kívül mások is vannak a stúdióban vagy próbateremben. Ez természetes hozzáállás a zenészek részéről, hiszen az alkotási folyamat része az előadók intim szférájának, ezért nincs szükség olyan kívülállókra, akik ebbe a kreatív folyamatba bármilyen módon bele tudnak szólni. Egy idegen puszta jelenléte is zavaró, nyugtalanító lehet.

Lennon elkövette azt a hibát, hogy nem vette figyelembe a többieket, és elkezdte magával vinni Onót a próbákra és a stúdiós munkákra a "fehér album" felvételei idején. Egyrészről érthetetlen, hogy pont Lennon ne lett volna tisztában azzal, hogy egy barátnő/feleség mennyire nem való a próbákra, másrészről a kapcsolatuk annyira mély és szoros volt, hogy fel sem merülhetett, hogy Ono nemet mondjon. Időnként persze a másik három zenész barátnői/feleségei is beugrottak a stúdióba, Ono viszont állandóan ott volt velük, és ez feszültté tette a légkört. Különösen McCartney neheztelt miatta, aki egyenesen árulásként fogta fel Lennon húzását. Viszont Lennont is meg lehetett érteni: az előző években McCartney mindenkire ráerőszakolta a koncepcióját egy olyan zenekarról, ami négynél több emberből áll és olyan zenéket is írnak, amelyhez négyen kevesen vannak.

Yoko közreműködése egyébként minimális volt, az album Revolution 9 című száma köthető hozzá, bár ez nem is igazán dal, hanem egy nyolcperces kísérleti hangkollázs. Bármit gondoljunk is az avantgárd hangművészeti alkotásról, egy Beatles-albumon biztos nem volt semmi keresnivalója.

Az már persze más kérdés, hogy Ono hogyan viselkedett a stúdióban. Számos beszámoló napvilágot látott arról, hogy a nő árnyékként követte Lennont, mindig pár centire mellette ült valahol, és gyakran sugdolóztak a többiek jelenlétében, ami egy szimpla haveri sörözésnél is irritáló, nemhogy lemezfelvételkor. De Ono nem állt meg itt, elkezdett szakmai téren is beleszólni Lennon munkájába, ami kiverte a biztosítékot a zenekar többi tagjánál. Ono később lenyilatkozta, hogy mivel Lennon alapította a zenekart, ezért úgy állt hozzá, hogy a többieknek muszáj elfogadni, hogy ő azt szeretné, a szerelme is hivatalosan tagja legyen a Beatlesnek.

Hogy mennyire nem volt életszerű Lennon terve, azt jól jelzi, hogy a zenekar leghalkabb, legvisszafogottabb tagja, George Harrison egy alkalommal állítólag fizikailag is nekiment Lennonnak, annyira elege volt abból, hogy a barátnője próbálja meg elmagyarázni, hogyan vegyenek fel egy albumot. Harrison azzal a felkiáltással hagyta ott a stúdiót, hogy akkor ő kilépett, mire Lennon cinikusan belekezdett Onóval együtt a The Who: Quick One (While He's Away) c. számába, ezzel is kifigurázva az egyébként is nehezen megnyíló Harrisont. A legenda szerint ekkor merült fel Lennonban az is, hogy Harrison helyére bevegyék Eric Claptont.

A folyamatos viták és harcok miatt Paul teljesen összetört, depressziós és alkoholista lett. Végül felesége, Linda McCartney rángatta ki ebből az állapotból, és elkezdte a férfit a szólókarrier irányába terelni. Miközben Linda McCartney egész élete során köztiszteletnek örvendett Angliában (többek között a társadalmi munkájáért és aktivista tevékenysége miatt is), Yoko Onót máig Beatles-rajongók milliói gyűlölik. Miközben Onót Lennon megpróbálta beleerőltetni a Beatlesbe, Paul szólókarrierjét Linda indította el a háttérből, hogy megállítsa férje teljes összezuhanását.

Végül Paul már az utolsónak szánt album, a Let It Be megjelenése előtt telefonon jelezte, hogy kiszáll a Beatlesből. Aztán kiderült, hogy Paul az első saját szólólemezét a Beatles új albuma előtt akarja kihozni, de hiába kérték, Paul nem volt hajlandó eltolni a megjelenést. Végül Ringót küldték oda, akivel úgy összevesztek, hogy Paul egyszerűen kidobta a zenekartársát az otthonából, majd olyat tett, amitől Klein a legjobban rettegett:

Pár újságírónak elküldte az új lemezét, és vele egy furcsa "öninterjút", amelyben bejelentette, hogy részéről ennyi volt a Beatles. Lennon féktelen haragra gerjedt, de nem azért, mert Paul kilépett, hanem azért, mert a társa előbb lépte meg, amit ő szolidaritásból mindeddig nem tett meg: vagyis a zenekar feloszlásának hírét felhasználva reklámozta egy másik projektjét. Ez is jól jelzi, hogy mennyire elmérgesedett a viszony a tagok között. Az interjú kérdéseit egyébként nem maga McCartney írta, hanem Peter Brown, a Beatles kiadója, az Apple Corps. egyik menedzsere, de ezt nem írták oda, így még ellenszenvesebbnek hatott az egész. A teljes szöveg itt olvasható, a Beatles feloszlására vonatkozó rész így hangzott:

Kérdés: A szakításod a Beatles-szel időszakos vagy végleges, személyes vagy zenei konfliktusokra vezethető vissza?

Paul: Személyes konfliktusok, üzleti konfliktusok, zenei konfliktusok, de főként az, hogy jobban érzem magam a családommal. Időszakos vagy végleges? Nem igazán tudom.

Ha ez még látszólag nyitva is hagyott egy kiskaput, a folytatás minden békülési lehetőséget kizárt. Paul ugyanis azt mondta, nem tudja elképzelni, hogy Lennonnal valaha újra közös dalokat írjanak, arra a kérdésre pedig, hogy mit gondol Yoko befolyásáról, a békemozgalmárságról, és a Plastic Ono Bandról, metszően gúnyos választ adott:

Szeretem Johnt, és tisztelem, amit csinál – igazán nincs benne örömöm.

Itt már csak az volt a kérdés, hogyan válnak el a tagok útjai. McCartney ki akart szállni az Apple kiadóból és messziről elkerülni Kleint, és ennek végül pereskedés lett a vége. Itt jött jól, hogy McCartney sosem írt alá semmilyen szerződést Kleinnel, ezért végül a bíróság neki adott igazat, és Kleinnek nem sikerült kisemmizni a rebellisnek beállított Beatle-t. Évekkel később a Beatles többi tagja is beperelte Kleint, akinek rövid időre csalás miatt börtönbe kellett vonulnia.

Ötven évvel a Beatles szakadása után meglehetősen erős túlzás azt állítani, hogy a világ legsikeresebb zenekara egy nő miatt oszlott fel, még ha a popkultúra máig szállóigeként használja is Yoko Ono nevét, és voltaképpen a korát megelőzve vált mémmé. Ono az amerikai szórakoztatóipar kedvelt bokszzsákja lett, akin egyaránt tud nevetni a Family Guy, a South Park vagy Bill Burr is, teljesen mindegy, ahogy azért, mert a világ szerint miatta oszlott fel a Beatles vagy sajátos művészeti tevékenysége miatt. Ettől még tény, hogy a Beatles Ono nélkül is egyre közelebb járt a felbomláshoz, csak sokkal könnyebb egy furcsa, extravagáns, elvarázsolt japán nőre fogni minden problémát, mint felsorolni Epstein halálát, Lennon és McCartney egyre növekvő egóját vagy azt, hogy a legtöbb sikeres zenekar csak pár évig bírja ugyanazokkal a tagokkal.

A legjobban talán az alábbi videó mutatja meg Yoko Ono megítélését, amelyet a Steven Spielberg produceri munkájával készült Animánia rajzfilmsorozat egyik részében lehetett látni:

Ebben Ono a csúnya, idegesítően visítozó, furcsa nő, aki tönkreteszi az indiai meditációban éppen regenerálódni látszó Beatlest. De a legjobban az alábbi szövegrészlet írja le jól, hogy még a '90-es években is mennyire erős volt a világon az Ono-ellenesség: 

George: Ez a nő borzalmas!

Paul: Iszonyatos!

Ringo: Nem tud énekelni!

John: Szerelmes vagyok belé!

– majd a következő jelentben a hírolvasó bejelenti, hogy feloszlik a csodálatos Beatles. Ezek után nem véletlen, hogy Yoko Onónak még külön bejegyzése is van az amerikai szlengszótárnak megfelelő Urban Dictionary oldalon:

yokoonózni: amikor egy nő miatt szétszakad egy baráti társaság, mert az illető túl sok időt tölt az új szerelmével.

(Borítókép: A Beatles egy sajtónak szánt eseményen népszerűsíti Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band albumát Brian Epstein menedzser otthonában 1967. május 19-én Londonban. Fotó: Jeff Hochberg / Getty Images Hungary)