Miközben április tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb albumokkal, egy óriási csalódás jutott erre a hónapra. Ez pedig nem más, mint a hét év után új nagylemezzel visszatérő The Strokes, akiket az ezredforduló környékén a rock and roll következő pápáinak kiáltottak ki csak azért, hogy 2020-ban már egy tisztességes dalt se tudjanak írni. Van helyettük viszont remek August Burns Red, Fran Palermo, Lido Pimienta, Emancipator, Ajna és Oranssi Pazuzu, illetve ettől a hónaptól bevezetjük a minikritikák intézményét is Thundercat jazzpunkjától a magyar megjelenésekig.

The Strokes: The New Abnormal (3/10)

Huh, hol is kéne kezdeni? Jövőre lesz 20 éve, hogy megjelent az Is This It, a New York-i The Strokes bemutatkozó nagylemeze, ami a könnyűzene egy érdekes időszakában érkezett meg. Akkoriban Amerikában és Nagy-Britanniában is sorra jöttek az új indie rock zenekarok, a tévék és a rádiók relevanciájának utolsó évtizedében úgy tűnt, hogy a Strokes, az Arctic Monkeys, a Franz Ferdinand, az Interpol vagy a megszámlálhatatlan epigon közül kerülnek ki a következő Nirvanák, Rolling Stonesok és Led Zeppelinek. Ehhez képest 2020-ból nézve alig marad olyan zenekar ebből a korszakból, ami tartósan fenn tudta volna tartani az érdeklődést. Az már más kérdés, hogy ezek a zenekarok pont abban az időben futották ki magukat, amelyikben a rockzene lassanként idejétmúlttá és önismétlővé vált. Ma már nem a rockzene minden könnyűzene alfája és omegája, nem erre pörögnek a fiatalok tömegesen, a műfajt elérte a várva várt öntisztulási folyamat, azalatt meg hadd dühöngje ki magát az összes arctetkós rapper Youtube-on százmilliós megtekintések közepette.

Éppen ezért volt valami izgalmas abban, hogy a Strokes hét év után új albummal (és egy eredetileg a Szigetet is érintő turnéval) tér vissza. Annyira izgalmasnak tűnt, hogy idióta módjára tagadtam magamban a tényt, hogy

miért pont 2020-ra találnának vissza magukhoz?

Csak aztán az embernek mindig eszébe jut az első három album, tele vagány rock and roll-lal, baromi jó, emlékezetes számokkal, és totál rocksztárnak kinéző tagokkal, és nyilván bizakodik. Még úgyis, hogy a tagokról azóta kiderült, hogy alig bírják elviselni egymást, mindenki ezerfelé próbálkozik side projectekkel, de csak nem tudott senki sem jobbat csinálni, mint az a három album 2001 és 2006 között. A The New Abnormal-lal sem sikerült megugrani ezt a 15 éves lécet.

A Strokesról sokan hajlamosak azt hinni, hogy szakadt faszagyerekek bőrdzsekis gyülekezete, pedig annak idején Julian Casablancas és Albert Hammond Jr. egy drága svájci magániskolában ismerkedtek meg, ami nem a 53. és 3. utca sarka New Yorkban. Viszont éveken át baromi jól játszották a rocksztárt, hogy aztán ez is kipukkadjon a 2010-es évekre az egymást követő gyengébbnél gyengébb lemezekkel. A The New Abnormal hiába kezdődik lelkesítően egy ötperces, old school Strokes-számmal, a lemez többi része kiábrándító, idegesítő és néhol egyenesen nevetséges. Sokadik hallgatás után egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből azt a képet, hogy Julian Casablancas az a részeg zenész haverod, aki valaha tök menő volt, és ingyen (=piáért) eljön zenélni az esküvődre csak azért, hogy ott újra megvalósítsa magát. Látom magam előtt a virágos zakóban spiccesen szintiző Albert Hammond Jr-t, ahogy nem hajlandó komolyan venni az egészet, és lakodalmas bérzenészt parodizál. Látom magam előtt Julian Casablancast, ahogy egyre izzadtabban liheg, fárad és még hosszabb gitárszólókért könyörög, hogy kapjon még fél perc pihenőt. Az At the Door konkrétan egy ilyen szám.

Nyilván nem ilyen állapotokban íródott a The New Abnormal, de még ez a kép is izgalmasabb, mint a végeredmény. Üvölt róla az unalom és az inspiráció hiánya, az egyik dal konkrétan arról szól, hogy de rohadt nyomasztóak a vasárnapok, és valami béna dallamra van felfűzve az egész. A végére bónusznak jutott még egy óda a New York Mets baseballcsapatának, mert miért ne, de itt már az ember annyira elengedi ezt a nyöszörgő szenvedést, hogy nem is figyel igazán semmire. Mondjuk nincs is mire.

Valahol baromi vicces, valahol meg kicsit szomorú figyelni azt az identitásválságot, amin átmennek az ezredforduló utáni rockzenekarok, de a Strokes most már tényleg elérte az abszolút nihilt, halál mindegy, mit csinálnak, egyszerűen 15 éve nem tudnak emlékezeteset alkotni. Még Rick Rubinnal sem a kormány mögött. Azért az egyetlen egy nyitódalért megérte hét év után újra összeállni, de inkább maradok az első három lemeznél. (sajó)

August Burns Red: Guardians (9/10)

Kevés olyan zenekar van a metalcore szcénában – de igazság szerint úgy egyébként is –, ami huzamosabb ideig képes konzisztensen közel tökéletes albumokat gyártani úgy, hogy közben az önismétlésbe sem fulladnak bele, de az August Burns Red kétségtelenül közéjük tartozik. A pennsylvaniai zenekar 2005 óta kilenc albumot adott ki, és ugyan a legtöbben mai napig a súlyosabb, pusztító breakdownokkal operáló Messengerst vagy a dallamosabb, komplexebb Constellationst tartják a zenekar csúcsteljesítményének, a többi lemezbe se nagyon lehet belekötni.

Ebben nyilván egy sor dolog szerepet játszik, kezdve azzal, hogy az August Burns Redben iszonyatosan tehetséges zenészek játszanak, vagy hogy az általuk megalkotott és bejáratott formula az egyik legjobb a műfajban. A siker legfontosabb eleme ugyanakkor talán mégis az, hogy ezen a formulán belül képesek a megújulásra, emiatt pedig minden albumnak megvan a maga egyedi hangzása. Ennek persze vannak hátulütői is, a leginkább a Rescue &Restore-on tettenérhető, nagyon kiterjedt hangszeres kísérletezgetés és a helyenként karneválivá váló hangulat miatt a keményvonalas rajongók közül sokan a 2009-es Constellationst tartják az utolsó igazán jó lemeznek – még úgy is, hogy a Phantom Anthem azért sokat visszahozott a korai lemezek súlyából.

A most megjelent Guardiansre viszont tényleg egy szava sem lehet senkinek, ez a lemez ugyanis nagyjából tökéletesen kombinálta a Messengers mocskos, csontig hatoló breakdownjait a bonyolult, dallamos riffekkel. A The Narrative talán még a Constellations Thirty and Sevenjénél is jobb albumkezdés, a Paramount igazi időutazás a kétezres évek végére, a Defender breakdownjára bármikor romokra lehetne bontani egy koncerttermet, a Bloodletter meg egy virtuóz szólótól eltekintve magától is szétbontaná azt a bizonyos termet. 

Szóval igen, a Guardians elejétől a végéig egy hidegrázós, grimaszba torzult arccal bólogatós hangorgia, ami a zenekar legeslegjobb kvalitásait ötvözi egyetlen lemezen. Az egyetlen dolog, amit fel lehet róni neki, az az, hogy talán kicsit túlságosan is visszanyúl a gyökerekhez, és az elmúlt jó pár lemezzel ellentétben nem nagyon hoz be semmi újat a képletbe, ettől pedig kicsit kevésbé is karakteres azoknál. De hát amennyire jól el van találva az alapkoncepció, ezzel talán együtt lehet élni. (flachner)

Fran Palermo: Crocodile Juice Bar (8,5/10)

Az Indexen elég régóta követjük a Fran Palermo és Henri pályafutását, hiszen évek óta az egyik legizgalmasabb feltörekvő zenekarnak számítanak itthon. Viszont 2016 óta nem adtak ki új nagylemezt, ezért a Crocodile Juice Bar esetében az volt a legnagyobb kérdés, hogy milyen irányba mozdul el a zenekar a 2020-as évekre.

A Fran Palermo jövőre lesz 10 éves, és ez alatt belekóstoltak mindenbe a a balkán folktól az indie rockon át a világzenéig, de személy szerint mindig az érdekelt a legjobban, hogy az ennyire szerteágazó inspirációk mikor csúcsosodnak ki egy kimagasló albumban. Szó se róla, a Fran Palermo korábbi anyagai is szórakoztatók, izgalmasak és egyediek, de sosem éreztem úgy, hogy az adott lemez éppen a zenekar csúcsteljesítménye. Na, a mostani albumnál végre eljött ez a pillanat.

Máig tartom, hogy Henri nagyon ért a filmzenés hangulathoz, és ugyan nem esik nehezére 3-4 perces tipikus koncertszámokat írni, alapvetően kényelmesebb neki, ha jobban kibontakozhat a szokásos verze-refrén-verze struktúrából. A Crocodile Juice Bar esetében pedig végre teljesen szabadjára engedte a fantáziáját, és összerakta a Fran Palermo történetének legerősebb hanganyagát.

Egész egyszerűen képtelenség egy konkrét kategóriába rakni ezt a lemezt, és nem is érdemes ezzel próbálkozni. A FOMO filmzenéjén is dolgozó Henri itt végre kiéli a vágyát, hogy minden számot valami hatásos intróval vezessen fel, különösen igaz ez a zseniális Pomeline's Bicycle c. számra, ami simán lehetne egy francia művészfilm első jelenetének aláfestőzenéje a dal második részében megjelenő arabos dallamokkal együtt. Ugyanez igaz a Verve Verde c. számra is, ami olyan, mintha egy tengerparti filmjelenethez írták volna, és hiába várja az ember, soha nem indul be, nem szállnak be még a harmadik perc után sem a dobok. Persze szó sincs arról, hogy ez itt egy pszeudo-filmzenelemez lenne, akad egy-két tipikus Fran Palermo-sláger is, a zenekar védjegyének számító diszkódobolással (Jeopardy, A-Aha), de a korábbi hasonló dalokkal ellentétben itt érezni, hogy már jóval többről van szó, mint arról, hogy a srácok túl sok Kasabiant hallgattak. Ennél a pontnál esik le igazán, mi a legfontosabb ebben az albumban.

Egyik helyen vonósok (Jeopardy), másik helyen kínai (Obsession) vagy portugál (Demons on the Beach) hangszerek, vagy éppen bendzsó (Coin in the Fountain), minden dalnál csak kapkodja a fejét az ember, hogy micsoda újszerű hangokat sikerült belecsempészni a klasszik rockzenekaros felállásba. Mondom, van 1-2 tipikus Fran Palermo-dal, amit felületes hallgatás után könnyű a jobbak közé emelni, azonban sokkal izgalmasabb 8-10 hallgatás után rájönni, hogy például mennyire gyönyörű az album címadó dalának az építkezése, és hogyan végződik a dal amolyan angolszász folkos gitárszólóval.

Tényleg óriási, filmszerű élmény újra és újra meghallgatni ezt az albumot, viszont van vele három-négy nagyobb, néhol már visszatérő probléma, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Az egyik, hogy alig érteni valamit a dalszövegből, ahol pedig tisztábban ki lehet venni (Chilly), ott annyira zavaró a magyaros kiejtés, hogy teljesen kizökkent az immerzióból. A másik, hogy szerintem nem feltétlenül sikerült megtalálni a jó dalsorrendet. Normál esetben ez senkit sem kell, hogy érdekeljen, de ez a lemez részleteiben kevésbé értékelhető, mint teljes egészében, ezért fontos, hogy melyik dalt melyik követi. Írtam korábban, hogy szinte mindenhol teátrális intrókat írtak a dalokhoz, viszont ez olyan helyzetet szült, hogy az epikus intróként funkcionáló Pomeline's Bicycle után egy tempójában és hangulatában hasonlító, szintén nagyon lassú szám következik, hogy aztán ismét két tök hasonló (Jeopardy, A-Aha) kövesse egymást. Emiatt nekem néhol nem elég gördülékeny a lemez, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás.

Valahol egészen elképesztő, hogy valaki kb. 25 évesen nem csak egy kilencfős zenekart túl levezényelni, hanem a stúdióban már úgy ír zenéket, hogy azok túlmutatnak a szokásos rockzenekari struktúrán. Itt már szó sincs arról, hogy bulizós rockzenékre pár ember még rátrombitál meg kongázik a háttérben, ez már egy nagyon érett, nagyon komoly képzettség és tehetség eredménye, amihez persze jól jött egy kis londoni segítség is. Kérdés persze, hogy itthon ilyen zenékkel meddig tud jutni a Fran Palermo, de amíg minden lemezre írnak 1-2 tipikus koncertslágert, addig tőlem kísérletezzenek bátran még több hangszerrel, mert ritka Magyarországon ennyire összetett popzenét hallani. (sajó)

Lido Pimienta: Miss Colombia  (9/10)

2015 decemberében hatalmas botrány tartotta lázban Kolumbiát: a Miss Universe szépségverseny Las Vegas-i döntőjének eredményhirdetésekor Steve Harvey műsorvezető a kolumbiai induló, Ariadna Gutiérrez nevét olvasta fel utolsóként. A boldog győztest annak rendje és módja szerint megkoronázták, majd kiderült, hogy a konferanszié hibázott, valójában Miss Fülöp-szigetek a befutó. Kolumbia forrongott, Lido Pimienta pedig nem hitt a szemének. „Az összes kolumbiai Facebook-ismerősöm erről beszélt. Arra gondoltam, tényleg ez jelenti a legnagyobb problémát, miközben a szülőhazámban gyerekek halnak éhen? Ha szerintem ez nem fontos, nem is vagyok kolumbiai?” Mire a másfél évtizede Kanadában élő énekes-dalszerző első nagylemeze, a La Papessa 2017-ben elnyerte a legrangosabb kanadai zenei díjat, a Polarist, ő már gőzerővel dolgozott a folytatáson, amit a Miss Universe-botrány hatására felszínre bukó identitásválság ihletett.

Lido Pimienta kivételes érzékkel képes az igazán húsbavágó témákat is elképesztően szórakoztató, fülbemászó, sokszor kifejezetten gyönyörű zenei körítéssel tálalni; a lemezen producerként közreműködő Prince Niftyvel együtt olyan világot épít a tradicionális kolumbiai cumbiából, a reggaetonból, a hiphopból, az avantgárd pszichedéliából és a kortárs popzenéből, ami nem könnyen címkézhető, viszont egy pillanatra sem engedi el a hallgatót. Azt a hallgatót, akinek lehet, hogy csak sokadik hallgatásra esik le, miről szól az album: egy, a szülőhelyén és választott hazájában is kisebbséghez tartozó, barna bőrű, queer előadóról, akinek az a bűne, hogy nem született szupermodellnek, nem vasalja ki a haját, és akinek az anyukája azt szeretné, ha egy rendes fehér fiúval házasodna össze, hogy „javítsa a vérvonalat”. Nem vicc, a Pelo Cucu pontosan erről szól. Vagy ott van például az Eso Que Tu Haces című kislemezdal: a hipnotikus szintitémák, a katartikus refrén és a lemezen közreműködő Sexteto Tabalá rézfúvósai tökéletes popzenévé állnak össze, csak a legtöbb tökéletes popszám a szerelemről szól, nem pedig arról, hogyan használja ki a kolumbiai kormány a saját kisebbségeit.  

A Miss Colombia van annyira erős zeneileg, hogy akkor is kiemelkedő album lenne, ha Lido Pimienta végig habkönnyű nyári flörtökről énekelne, de Lido Pimienta pont azért az, aki, mert nem énekel habkönnyű nyári flörtökről, sportautókban szőke nőkre váró magas férfiakról és medencék partján unatkozó milliomosokról. Lido Pimienta olyan dolgokról énekel, amikről nem hallunk eleget – és még táncolni is lehet rá. (szabó benedek)

Emancipator: Mountain of Memory (9/10)

Éppen az előző hónap lemezében írtunk arról Tokimonsta legújabb lemezének kapcsán, hogy ugyan egy csomó tehetséges elektronikus producer van, aki mindenféle flanc, vokál és közreműködés nélkül tud baromi érdekes zenét gyártani, a zeneipari trendek alapján úgy tűnik, hogy ez most már nem feltétlenül elég. Azt továbbra is tartom, hogy ez egyre inkább így van – Tokimonsta és FlyLo mellett például a Tycho, vagy a Bonobo legfrissebb albumai alapján is –, de az is biztos, hogy ha van ember, aki magasról tesz erre a trendre, az a portlandi Douglas Appling, vagyis művésznevén Emancipator.

Appling három éve 2017 egyik legjobb elektronikus lemezét adta ki, a most megjelent Mountain of Memoryval pedig tovább folytatta ezt a sorozatot, ez a lemez ugyanis megint szinte hibátlan lett. Nyilván maga az album is iszonyatosan érdekes, de nem lehet elmenni a születésének körülményei mellett sem, menet közben ugyanis Appling fogta magát, és Portlandből kiköltözött egy saját maga által épített stúdióba a Mount Hood egyik erdőjének közepére, hogy tényleg eggyé váljon a természettel. Mint mondta, a kilátás nagyjából olyan, mint az első albumának borítója (ami ilyen volt), azzal pedig, hogy ilyen környezetben alkothat, egy álma vált valóra.

A producer azt is hozzátette, hogy az a szabadság és inspiráció, ami ebből a környezetből ered, alighanem a zenéjében is visszaköszön majd, és hát a Mountain of Memoryt hallgatva ez tényleg így is van. Appling ezen a lemezen felfoghatatlanul sok elemből építkezett – itt végig is mutogatta, hogy pontosan miből dolgozott –, a végeredmény pedig egy végtelenül megnyugtató, iszonyatosan sok rétegből álló anyag lett. A downtempo beatek pulzálását a légies szintihangok mellett egy rakás hangszer egészíti ki az elektronikus és akusztikus gitártól kezdve a fuvolákon át egészen a dilrubáig és az údig, a végeredmény pedig rettentően komplex, hallgatni mégis nagyon könnyű.

A Mountain of Memory megnyugtató, gondtalanságot sugárzó hangulata pontosan az, amire az embernek szüksége van a jelenlegi helyzetben, de ettől függetlenül is bármikor elő lehetne venni. Függetlenül attól, hogy a sütögetéshez keres háttérzenét az ember, vagy teljesen el akar veszni az egymásra épülő rétegek között. (flachner)

Violent Soho: Everything is A-OK (6/10)

A Violent Soho a több mint egy évtizedes pályafutása alatt soha nem tudott igazán ismertté válni Ausztrálián kívül, pedig az első két nagylemezük új lendületet hozott a már rég elfeledett grunge-ba. Lehet, hogy a zenekar egyszerűen túl ausztrál a nemzetközi figyelemhez, és őszintén szólva ezzel sem valószínű, hogy igazán felkeltik majd az érdeklődést.

A brisbane-i zenekar meglehetősen egyszerű, a már jól ismert halk-hangos-halk-hangos formula alapján írják a számaik túlnyomó részét, erősen érezhető a Pixies meg a Nirvana hatása, de vegyül benne némi tengerparti poppunk, gimis rock és powerpop is. Ez a kombó a 2010-es évek elején egészen üdítően hatott, de a 2016-os WACO című lemeznél már lehetett érezni, hogy túl sok újat nem tudnak mondani, és négy év elteltével sem maradt más, mint ugyanazt ismételgetni, amiben a Violent Soho baromi jó.

A baj csak az, hogy lemezről lemezre egyre kevesebb a karakteres szám, már nem tudja egy-egy kapós dallam vagy furcsán rajzfilmes vokál megmenteni ugyanazokat a dalokat kicsit más variációban. Sőt, vannak momentumok, ahol már kifejezetten kellemetlen dolgok is előjönnek (a Shelf Life herélt hangú, erőtlen üvöltése, vagy a Sleep Year, amit kb. régi számok témáiból raktak össze). Akad egy-két hallgatható dal (Pity Jar, Pick It Up Again, Easy), de már nincs meg bennük az a plusz, ami igazán emlékezetessé tud tenni egy Violent Soho-dalt. (sajó)

Oranssi Pazuzu: Mestarin kynsi (9/10)

Az elmúlt néhány évben egy csomó nagyon érdekes zenekart ismertem meg, de bizonyos szempontból talán annyira egyik sem volt rám nagy hatással, mint a finn Oranssi Pazuzu. Mert hát oké, van egy csomó banda, ami nagyon bizarr dolgokat hoz létre látszólag össze nem illő elemekből, de az Oranssi Pazuzu amellett, hogy egy jó adag pszichedéliával keveri a black metált, még krautrockkal és progresszív metállal is nyakon önti ezt az egészet. Az egészben pedig nyilván az a legröhejesebb, hogy ahelyett, hogy egy értelmezhetetlen katyvasz lenne ennek a vége, mindig valami iszonyatosan király sül ki belőle.

A finnek tényleg lemezről lemezre bizonyítják, hogy a formula működik, ez pedig nincs másként az ötödik, Mestarin kynsi című lemezükön sem, ahol a propagandát és az 1984-et idéző totális megfigyelést vették alapul. Ez a téma alapból is rettentően nyomasztó, de az Oranssi Pazuzu olyan hátborzongatóan sűrű pszichedelikus rémálmot épített fel köré, ami a legjobb klasszikus pszichohorrorokhoz hasonlóan kúszik be az ember bőre alá.

A Mestarin kynsi már az Ilmestys című nyitószámmal elintézi, hogy a hallgató úgy érezze magát,  mintha titkos résekből figyelnék meg őt, ebbe a tébolyba pedig az album közben csak még jobban belecsavarodik az ember. És a legjobb, hogy ez folyamatosan végbemegy kicsiben is, leginkább az album csúcsának tekinthető, több mint tíz perces Uusi teknokratián, ami klippel együtt tudja igazán megbomlasztani az elmét. A disszonáns szintimenetek, a kelleténél éppen egy leheletnyivel jobban torzított gitárok, a nyugtalanítóan repetitív dallamok és a black metálos károgás tényleg olyan elegyet alkotnak, amit mentálisan elég nehéz kibírni, de közben az ember valósággal vágyik arra, hogy tönkretegyék.

Ez a lemez igazából olyan, mint a mindenre kiterjedő fizikai és mentális tortúra, ami után beismerjük, hogy kettő meg kettő egyenlő öttel, de az egész mégis annyira jó, hogy a teljes képtelenséget barátként öleljük a keblünkre, és hiába tudjuk legbelül, hogy átverjük magunkat, egy pillanatig sem akarunk szabadulni a fojtogató sötétségből. (flachner)

Laura Marling: Song for Our Daughter (7/10)

Laura Marling az egyszálgitáros folkénekesek AC/DC-je, az egyszerre bársonyos és fájdalmas hangú énekes-dalszerzők Motörheadje. 2008-ban, 18 éves korában kiadott első lemeze óta tulajdonképpen pontosan ugyanazt csinálja minden új albumán – és ezzel az ég-világon nincs semmi baj. A csak jobb híján folknak nevezett, valójában behatárolhatatlan stílusú énekesnő dalai ugyanis semmi másra nem épülnek, mint arra az egész egyszerű, mégis perdöntő tényre, hogy Marlingnak tökéletes hangja van. Ennyi. És az ember akármelyik lemezét végighallgatja, azt élvezni fogja, mert az ember már csak olyan, hogy szereti a tökéletes hangokat.

Persze vannak kiugróbb teljesítmények, mint az első lemez, amelynek egyik dala olyan erős, hogy arra Enyedi Ildikó gyakorlatilag felépített egy Oscar-jelölt filmet, vagy ilyen látványosabb kiugrás volt a pályáján az előző lemez, a Semper Femina is. A Song for Our Daughter című, a járványhelyzet miatt a vártnál pár hónappal korábban kiadott konceptalbum – üzenetek egy még meg nem született, talán még igazán tervbe sem vett lánygyereknek az életről, nőiségről, szerelemről és más szar dolgokról – most nem ilyen pályacsúcs. Csak egy újabb olyan lemez, amin megvan minden, amit Marlingban szeretni lehet: erősen szövegközpontú dalok, frappáns, egyedi világú szövegek, miniatűr váltásokra és apró ötletekre épülő felépítésű, így elég odafigyelős zene, a borús hangulatot leképező, a lemez előrehaladtával egyre halkuló, végül szinte teljesen elhallgató akusztikus kíséret, és az a bizonyos tökéletes hang, amelynek az a trükkje, hogy egyszerre ad örömöt, mint a szép dolgok általában, és képes kifejezni mindenféle bánatot, haragot és kiábrándultságot is. Ha ezen a hangon éneklik, akkor gondolkodás nélkül elhisszük erre a bő fél órára az Only the Strongból azt is, hogy „a szerelem egy olyan betegség, amelyből csak az idő tud kigyógyítani”. (kovács bálint)

Ulcerate: Stare Into Death And Be Still (8/10)

Az elmúlt években jó pár olyan lemez jelent meg, ami sutba vágta a zenében hagyományosan megszokott motívumok egy részét, és jól elkülöníthető elemek helyett többé-kevésbé egyetlen hömpölygő hangorkánt szabadított rá az ember füleire. Erre a legtökéletesebb példa talán a két legutóbbi Sunn O))) lemez, vagy az Ulver tavalyi drone-os, improvizációs anyaga, de nagyrészt ilyesmi volt a Rivers of Nihil két évvel ezelőtt megjelent Where Owls Know My Name-je is.

Ez utóbbi sokkal inkább beilleszkedett az általánosan elfogadott zenei keretek közé – vagyis több volt, mint a teret betöltő morajlás –, cserébe viszont a death metalra építkezve valósággal elsöpörte a hallgatót, és tényleg csak néhány szusszanás erejéig vette le a lábát a gázpedálról. Az Ulcerate most megjelent hatodik lemeze, a Stare Into Death Be Still nagyjából ugyanezen a vonalon mozog, de míg a Rivers of Nihil legutóbbi lemezén egy csomó progos elemet csempészett a techdeathbe, addig az új-zélandi zenekarnál továbbra is megmaradt a hol blackes, hol poszt-metálos, disszonáns és nagyon atmoszférikus hangzás.

Jamie Saint Merat, az Ulcerate dobosa természetesen ezen a lemezen is emberfeletti teljesítményt nyújtva döngölte fel a létező legkomplexebb témákat, Michael Hoggard a zakatoló riffek mellett ezúttal is földöntúli hangokat facsart ki a gitárjából, az egészre pedig Paul Kelland morajló basszusa és hátborzongató vokálja teszi fel a koronát. A Stare Into Death And Be Stillt hasonlítani lehet más lemezekhez, az azonban már az első szám után teljesen egyértelmű, hogy az Ulcerate továbbra is megalkuvás nélkül járja a maga útját.

A végeredmény egy rettentően komplex, technikás és atmoszférájában szinte semmihez sem hasonlítható lemez, ami mesterien fonja össze az összes alapjául szolgáló elemet valami olyanná, amit tényleg lehetetlen kategorizálni. Ez az anyag érezhetően visszafogottabb és légiesebb, mint mondjuk a Vermis volt, frontális támadás helyett inkább lassan fojtja sötét ködbe a hallgatót, de így is pont ugyanolyan szórakoztató. (flachner)

Testament: Titans of Creation (6/10)

Nem lehet azzal vádolni a lassan negyven éve működő kaliforniai thrash metál legendát, a legutóbb egy Gróf Balázs által rajzolt klippel feltűnő Testamentet, hogy összecsapnák a lemezeiket: utoljára majdnem négy éve jelent meg album tőlük. Ami csakis egy dolog miatt meglepő: mert a Titans of Creation pont olyan, mint egy túl gyorsan kiadott lemez, amit csak valami termelési kényszer miatt hoztak ki máris, pedig sokkal erősebb lett volna, ha kiszórják róla a töltelékdalokat, és várnak, amíg születik még pár emlékezetesebb téma a fejükben. Pont, mint a 2016-os Brotherhood of the Snake-en: nem az volt az együttes legjobb lemeze, de pont annyi kiemelkedően ötletes szám volt rajta, hogy érdemes legyen időről időre újra meghallgatni.

Hát, a Titans of Creation nem ilyen. Tölteléklemez ez, kizárólag töltelékszámokkal: nincs rajta egyetlen olyan riff vagy verze vagy bármilyen ötlet, amit ne hallottunk volna már a Testamenttől legalább egyszer, de inkább jóval többször az elmúlt 37 évben. Mintha egy elég jól összerakott mesterséges intelligencia elemezte volna a dalaikat, főleg az 1999 óta születetteket, és azok alapján rakott volna össze egy teljes órányira valót (mert a lemez még kimondottan hosszú is, ami pláne érthetetlen a befektetett kreativitás mértékéhez képest). Ez így leírva nagyon elítélően hangzik, pedig nem arról van szó, hogy ez egy rossz lemez, hiszen a fentiekből egyértelműen következik az is, hogy megvan benne majdnem minden, ami jóvá teszi a Testamentet – az igazán új ötleteket leszámítva. Kár, hogy az lett volna a legfontosabb. (kovács bálint)

Katatonia: City Burials (9/10)

A Katatoniát sokan eltemették már az elmúlt jó pár évben, és az is folyamatosan visszatérő elem velük kapcsolatban, hogy a Dance of December Souls és a Brave Murder Day után kifogyott a nafta, és azóta nem adtak ki semmi igazán izgalmasat. És hát tényleg tagadhatatlan, hogy a Discouraged Ones-zal kezdődően markáns változás állt be a svéd zenekarnál, eltűnt a nyersesség, a helyét pedig mélabús, sötét hangulatú progmetál, aztán inkább progrock vette át.

Ezzel alapvetően nem is volt semmi baj, a The Great Cold Distance például szerintem a mai napig hibátlan lemez, aminek melankóliájába nagyon könnyű belesüppedni, és ami tökéletesen közvetíti azt a gyötrelmet, ami a Katatonia zenéjének központi motívuma. Az évek múlásával ugyanakkor egyértelművé vált, hogy a svédek ugyan mindig tökéletesítenek kicsit a formulán, igazából minden egyes albumon ugyanazzal az eszköztárral döngölik földbe a hallgatót. Még akkor is, ha a Dead End Kings, aztán a The Fall of Hearts végleg a progrock irányába vitték el a zenekart, utóbbit pedig sokan a harmadik lemezen kezdődött változások betetőzéseként értékelték.

A Katatonia hangzását a most megjelent City Burials sem forradalmasította, de az egy éves kihagyás után visszatérő zenekar ezen az albumon érezhetően konkrétabb elképzelésekkel vágott bele a dalok megírásába. Az első single-ként kiadott Lacquer miatt sokan féltek attól, hogy ez a lemez még az előzőnél is kísérletezősebb és szétcsúszósabb lesz, de az elsősorban szomorkás elektronikára építkező számot nem követték hasonló számok, sőt, a svédek kicsit visszakanyarodtak a metál felé. 

Persze az egész elsősorban továbbra is arról szól, hogy Jonas Renkse hipnotikus hangja lusta, álomszerű dallamokkal és súlyos riffekkel karöltve visz minket be a szorongás erdejébe, de ebben az egészben most van valami olyan sötét energia, amitől valahogy több tud lenni a korábbi jó pár lemeznél. (flachner)

Dance Gavin Dance: Afterburner (7/10)

Idén kétségtelenül jó éve van a bizarr, progresszív, nagyon matekos zene kedvelőinek, mert amellett, hogy hamarosan új albummal jelentkezik a Protest the Hero, a Dance Gavin Dance is visszatért, és áprilisban kiadták legújabb, Afterburner című lemezüket. A két zenekar között zeneileg és a vokált tekintve is lehet párhuzamokat vonni, de alapvetően azért nem ugyanabban a műfajban utaznak, ráadásul a Dance Gavin Dance a kezdetektől fogva sokkal több mindennel ütötte fel az alapvetően poszt-hc-s hangzásukat – hasonlóan mondjuk a The Fall of Troyhoz.

A Dance Gavin Dance már a 2007-es Downtown Battle Mountainen is elég intenzíven feszegette a műfaji kereteket azzal, hogy mindenféle átmenet nélkül váltott át pillanatok alatt a Fall Out Boyos tiszta vokálokkal megtámogatott basszusgitáros groove-olásból a klasszikus poszt-hc-ba, azóta pedig csak még tovább tágították a határokat az emós, jazzes, mindenfélés hatásokkal. Will Swan, a zenekar gitáros-mindenese korábban elmondta, hogy minden lemezen teljesen új dolgokkal akarnak kísérletezni, ez pedig az Afterburneren is érezhető.

Méghozzá annyira, hogy ez lett a zenekar eddigi talán legkülönösebb lemeze, ami az eleve progresszív poszt-hardcore hangzást egy csomó poppal kombinálta, az egészet pedig latinos, funkos hatásokkal öntötte le. A végeredmény általában kb. olyan, mint egy nagyon jól megcsinált Punk Goes Pop lemez, de helyenként még ennél is röhejesebb lesz az egész. Például a Calentamiento Globalon, ami esküszöm, pontosan olyan, mint ha valaki összerakott volna egy Enrique Iglesias számot egy Dance Gavin Dance számmal, de az egész annyira tökéletesen van megcsinálva, hogy spanyol tengerpartra illő refrénnel együtt is lehetetlen nem imádni.

Az Afterburner egy borzasztóan játékos lemez, ami elsőre elég sekélyesnek tűnhet, és azt is könnyen érezheti az ember, hogy a Dance Gavin Dance itt már túlságosan eltávolodott önmagától. Ami a korábbi lemezekhez képest talán így is van, de ennek a zenekarnak tényleg lételeme az, hogy folyamatosan megújítsa önmagát, és bár ez most helyenként tényleg a legmainstreamebb rádiókba illő pillanatokat hozott, azért a végeredmény mégis sokkal komplexebb, és szórakoztatóbb annál, amit ott hall az ember. (flachner)

Ajna: Rengeteg (8/10)

A megjelenés napján teljesen véletlenül akadtam rá a kondorosi Ajna debütáló lemezére, ami első körben talán azért is keltette fel a figyelmemet, mert ugyanúgy Rengeteg a címe, mint a Thy Catafalque egyik, ha nem a legjobb lemezének. Pont emiatt nem igazán tudtam, mit várjak tőle, de szűk ötven perccel később egyértelművé vált számomra, hogy a Rengeteg című albumokkal tényleg nem nagyon lehet mellélőni.

Az Ajna 2010 óta létezik, de saját bevallásuk alapján a zenekar ötlete már 1999 környékén felmerült, ennek fényében pedig elég furcsának tűnik, hogy eddig kellett várni egy albumra. Ahhoz képest viszont, hogy állításuk szerint a legelső időkből származó dalok is kerültek a Rengetegre, megdöbbentően konzisztens anyagot sikerült kiadniuk. Az Ajna zenéjét leginkább progmetálnak lehet nevezni, de tényleg nem hazudnak, amikor azt mondják, hogy rengeteg elemből építkeznek, mert ezen a lemezen azért bőven van elszállós poszt-rock, némi jazz és lágyabb progrock is.

A Rengetegen nem sok olyan dolog van, amit még sose hallott az ember, és ugyan érezhetően nagyon tehetséges zenészekről van szó, azért a Plini vagy az Animals As Leaders észbontóan lehengerlő virtuozitását nem érdemes keresni ezen a lemezen. De ez igazából nem is baj, mert így is baromi izgalmas témák vannak rajta, a hangszerek is csodálatosan szólnak – különösen a basszusgitár, ami tényleg egészen hipnotikus – és az egész anyagnak van egy olyan sajátos hangulata, ami miatt tényleg élvezet hallgatni elsőre, másodjára, harmadjára, meg ötödjére is.

A kondorosi zenekar nem siette el a debütálást, de a Rengeteg képében olyasmivel álltak elő, ami már most üde színfoltja a magyar színtérnek. Kíváncsian várjuk a folytatást. (flachner)

(Borítókép: Julian Casablancas egy fesztiválon 2019-ben. Fotó: Josh Brasted / FilmMagic / Getty Images)