Öt éve jelent meg a Kings Of Leon legutóbbi lemeze, a Walls, így aztán a blues-rock súlyos terhét cipelők számára komoly hírértéke lehet annak, hogy a boltokban a zenekar új, When You See Yourself című albuma. Bár semmi nincs rajta, amit ne hallottunk volna a korábban, mégis örülünk neki, mert most is ugyanaz az érzésünk: a felvételek idején metronóm helyett a westernfilmes kocsmák lengőajtaját használták a tempójelzéshez.

És persze pont annyira lett európai a southern-rock ízű garázsbeatjük, hogy jól mutassanak majd a tévés talkshow-k zenés blokkjaiban, ahogy a nagy európai fesztiválok headlinerei között is.

A jórészt eszköztelen, fokozatosan építkező dalok kapnak némi indie-rockos karaktert, de alapvetően ezek a stílusgyakorlatok inkább afféle pszichedelikus bluesballadák. Minden dalban van egy kis csavar, egy ötletes effekt, váratlan ritmikai csavar, U2-s gitáreffekt, valami, ami finoman, elegánsan megemeli ezt a fapados rockot. Alapvetően középtempós, némileg lebegős „oltalom alatt álló” bluesszekvenciák jellemzik a lemezt, és aki azt mondja, hogy ez bizony maga a minőségi unalom, nos, azzal sem tudnánk vitatkozni.

Bár a dalok megszólaltatásához úgymond igénybe vették az elektromosságot, mégis olyan érzésünk van, mintha egy kocsmában előadott unplugged koncertet hallanánk, létszám feletti elektronikus hangszerrel fűszerezve. Valamiért eszünkbe juthat a korai The Strokes és az Interpool is, de azért a lemez főleg önidézetekkel van tele. A When You See Yourself legtöbb hozzáadott értékkel rendelkező száma az atmoszférikus The Bandit, a klipforgatásán készült „árnyalakos” standfotók kerültek fel a lemez borítójára.

Több slágergyanús dal nincs is az albumon, a 11 felvétel alapvetően korrekt munka, ami a sokadik hallgatás után adja meg magát. Olyan az egész, mint egy üzemszerűen működő, jól funkcionáló házasság, aminek nincsenek ünnepnapjai, azaz nagy slágerei, de hozzászoktunk, sőt meg is szerettük ennek az állapotnak a kiszámíthatóságát.

A három Followill testvér (Caleb, Jared, Nathan) és unokatestvérük, Matthew Followill ügyelt arra, hogy több réteget is felvigyen az alapvetően egyszerű dalvázakra, és ezután már csak a matekozás, a finomhangolás volt hátra. A pulzáló basszusra épülő 100,000 People a sejtelmes orgonajátéktól és a pszichedelikus árnyalattól igazán élvezhető, de igazi nagy dobás a The Banditon kívül nincs a lemezen. Volt, hogy a nagy rock and roll mesemondók, a Rolling Stones, a Led Zeppelin vagy később a The Black Crowes és a Primal Scream próbálta meg a fősodorba terelni a blues-rockot, és hát a Kings Of Leon több mint húszéves elkötelezettsége is példaadó.

Igaz, úgy tűnik, mintha mindig ugyanazt a lemezt írnák, de egy-egy zenés gesztusukban megmutatkozik a kortársaik közül fejhosszal kimagasló zsenijük. Remekül hangszerelnek, izgalmasak a hangról hangra megépülő kompozíciók, de az istenadta nép telhetetlen, nekik olyan stadionhimnuszok kellenek, mint a Sex on Fire vagy a Use Somebody. A Kings Of Leon most a stadionokból vissza akarta vinni a zenekart a garázsba, de oda már nem fért be az egójuk.

Kings Of Leon:When You See Yourself Sony,52 perc, 11 szám