Vannak emlékezetes fellépések, és vannak jól megszólaló koncertek. Van, amikor a két dolog nincs feltétlenül szinkronban. Neil Young 50 éve, 1971 elején adott a torontói Massey Hallban, tehát hazai pályán egy legendás koncertet, amiről akkor azt mondta, hogy

A koncert hanganyaga magasan jegyzett bootleg lett, az igazolt rock and roll partizánok nagy ereklyéje. Ehhez képest csak 2007-ben jelent meg hivatalosan. A három nappal későbbi, Stratfordban rögzített fellépése sem járt jobban, hivatalosan csak 50 évvel a koncert után publikálták.

Mire ez nagy sietség – gondolhatnánk. És hát miért jön ki közel 15 év után egy setlistjében igencsak hasonló, szintén szólókoncert? Nem vállalkoznánk a Young Archives Performance Series több száz órás anyagának feldolgozására, mert az önálló foglalkozás lenne, Szép-kártyával és tajszámmal. Hagyatkozzunk a mesterre, aki azt mondta, hogy „ha összehasonlítjuk a stratfordi koncertet a sokak számára nagyon emlékezetes torontói fellépéssel, akkor azt kell mondanunk, hogy az előbbi jobb, nyugodtabb, pontosabb volt az ünnepibb hangulatú Massey Hall-féle koncertnél”.

Azért van a Young Shakespeare-ben is szenvedély, pont olyan érzelemittas, mint a vallomásos szerelmi poplíra egyik csúcsteljesítménye, az 1970-es After the Gold Rush. Erről a lemezről két dalt is hallunk az albumon, a Tell Me Whyt, és a Don't Let It Bring You Downt.

A koncertfelvételek olyanok, mint a szerelem, nem mindegy, hogy hány éves korodban sodornak el a nagy érzelmek. A Stratfordban rögzített koncertet két hónappal az After the Gold Rush megjelenése után adta Young, tehát karrierjének egyik legfontosabb periódusában. Sőt, számos félkész dalt hallunk a szintén korszakos Harvestről, például az Old Mant, amit Young a farmja gondozójának ajánlott (!), az A Man Needs a Maidet és a Heart of Goldot.

Ekkor még nem jelent meg az opus magnumnak kikiáltott Harvest, a dalok itt debütáltak, tehát össze tudjuk hasonlítani a végleges, 1972-es változatokkal. Mondjuk, az A Man Needs a Maid filmzenés, vonós hangszerelésével nem tud vetélkedni a koncertfelvétel puritán hangzása, de ahogy mondani szokás, az élő adás varázsa mindent visz.

Ugyanakkor az akusztikus gitár adottságai miatt megspóroljuk a Young védjegyértékű maratoni gitárszólóit. Például az 1969-es, Everybody Knows This Is Nowhere-en hallható Down by the River a szólókoncerten öt perccel rövidebb. A dal egyébként afféle féltékenységi dráma, a története szerint egy férfi lelőtte, „elvonszolta a szivárványon túlra” a szerelmét, mert a nő megcsalta. (Hasonló féltékenységi drámákkal tele van a pop padlása, a sztori mutat némi hasonlóságot a Hey Joe-val is.)

Szóval, a stratfordi koncert izgalmas kordokumentum, amit Young két kulcslemez között rögzített. Az 1969-es Everybody Knows This Is Nowhere megjelenése után két hónappal egy csúcsformában lévő zenészt hallunk, aki ezen az akusztikus szólókoncerten lényegre törőbben fogalmaz, mint a lemezfelvételeken. A Young Shakespeare a gyűjtők számára olyan fontos, mint a főhős back stage-ből ellopott kockás, kicsit izzadt flanelinge. Young a punkok és a protogrunge hősök számára is afféle apafigura, számos szubkultúra vallja magáénak.

A mester 1995-ben a Pearl Jammel is közös albumot (Mirror Ball) készített, sok hazai zenekar mikrobuszában dörren meg egy-egy Neil Young-válogatásalbum, és néznek össze bólogatva a technikusok a Hey Hey My My kezdő riffjére... A dalban elhangzik a híres „Jobb kiégni, mint elhalványulni” sor, amit Kurt Cobain is idéz 1994-es búcsúlevelében. Neil Youngnak kiégés és elhalványulás ellen is van módszere, ez pedig a múlt folyamatos feltárása, önmagunk megértése, az archívumokban való kutakodás. Ennek szép példája az életmű katalógusszerű dokumentálása, most ennek az 1971-es koncertnek a kiadása.

Neil Young:Young Shakespeare Warner,12 szám, 52 perc