Két éve jelent meg az Alphaville 1984-es, Forever Young című bemutatkozó lemezének remaszterizált, deluxe kiadása. A zenekar tudja, hogy ha örökké fiatal akarsz maradni, akkor

Most ismét napvilágot látott az 1989-es The Breathtaking Blue is. Az annak idején Magyarországon is megjelent bemutatkozó lemez olyan erős szintipop gesztus volt, hogy része lett a generációs identitásnak, ahogy a teniszzoknival viselt sötétkék Puma cipő, a Limara deó vagy a Da Ya Think I’m Sexy feliratú póló is.

Sokan voltak, akik azt hitték, hogy az Alphaville egynyári kaland volt, hogy a zenekar csak az 1984-es videóhoz és a diszkós lassúzásokhoz köthető, pedig a karrierjük nem ért véget a nyolcvanas évek közepén, sőt 1989-ben is folytatódott. Igaz, hogy az első lemezhez képest az 1986-os Afternoons in Utopia és az 1989-es The Breathtaking Blue csak apróbetűs részek az életrajzban, pedig voltak izgalmas felvillanások ezeken az albumokon is. Nem csak a Big In Japan és a Sounds Like a Melody csillant meg úgy, ahogy a diszkó UV-lámpa-fényében a hamis Lacoste krokodilja.

Itt van például a Romeos és a szvinges hatású She Fades Away is, míg az A For a Million olyan, mint egy ügyes OMD-szám. Szóval vannak izgalmak az albumon, de közel sem mozdulnak meg olyan kreatív energiák, mint a szintipop nagy daloskönyvében, a Forever Young albumon. De vajon miért nem sikerült az Alphaville-nek újra megugrani azt, amit összehoztak 1984-ben? Az énekes Marian Gold a Big In Japant már 1979-ben megírta, tehát az első lemez „előkészületei” lényegesen hosszabbak voltak, mint a későbbi albumok esetében.

A nyolcvanas évek közepén sorra jelentek meg a prémiumpopzenék, például a Tears For Fears 1985-ös, Songs From The Big Chair című lemeze, amit sokan a mai napig elővesznek, ha a vendégeiknek meg akarják megmutatni, hogy mit tud a lemezjátszójuk. Ez a minőségi forradalom kész helyzet elé állította az Alphaville-t. Vagy kijönnek az egyujjas szintipopból, és felveszik a versenyt a Prefab Sprout, a Tears For Fears, Matt Bianco és még tucatnyi, kimondottan igényesen hangszerelő zenekarral, vagy benne maradnak a német pop – a Modern Talking miatt kimondottan rosszul csengő – világában.

Talán Gold is megijedt az Alphaville-t övező tinédzserhisztériától, a dal népszerűsége a Kettőtől ötig című kívánságműsorban vetekedett a Házibuli főcímdaláéval... (Hogy mást ne mondjunk, az „Örökké fiatal” háromszor is megjelent kislemezen az Egyesült Államokban.) Talán ott lebegett a fiúk előtt az A-ha példája is, akik elegánsan el tudtak kanyarodni a Take On Me világától, de az Alphaville-nál az atmoszférikus, a norvég erdők jégcsapjait is dalokba komponáló emelkedettség nyomokban sincs meg. Megpróbálták a másoknál bevált „egy sima, egy fordított” arányt vinni, ahogy mondjuk a Bronski Beat is, azaz hoztak ajándékot, meg nem is. Jimmy Somerville zenekara letette az asztalra a táncos szintipop-kötelezőket, de emellett felvillantották a Rózsaszín Párducnak áldozatot bemutató esztrádos, soulos világukat is.

Az Alphaville esetében viszont hiába izgalmas a nyitó, kissé modoros Summer Rain, azonnal a másik „nyári dal”, a bemutatkozó lemez sokkal erősebb Summer In Berlinje jut eszünkbe. Az Alphaville nem a saját útját járta, megpróbált a nemzetközi trendekből mintákat venni és azokat beleszerkeszteni a már ismert hangzásukba, és közben valahogy elveszítették önmagukat.

Ott van például az Ariana, amelynek a verzéi a kellemetlen Sigue Sigue Sputnikra emlékeztetnek, vagy ott a Heaven or Hell fúvósokkal teli jazzy popja, ami tetszetős is lehetne, de az Alphaville esetében mégis zsákutca. Nekik valahogy nem áll jól az ilyesmi. Őszintébb lett volna, ha megmaradnak az Afternoons in Utopia „középutas” szintipopjánál és azoknál a melódiáknál, amelyek olyan édesek, mint egykor a Rákóczi úton vásárolt tejszínes gofri. Olyanok ők, mint az olasz Casucci farmer cipzáros hátsó zsebe, ami úgy kopott ki, hogy látható a benne tartott patkó pénztárca alakja. Az Alphaville akárhány lemezt adott ki, mindig ott maradt a „lélegzetelállító” Forever Young formája, illetve annak hiánya.

Alphaville: The Breathtaking Blue

Warner, 10 dal, 42 perc