Nem tudni, hogy a vörös vagy a rózsaszín csillag számít ma nagyobb provokációnak, az biztos, hogy Paul Weller Fat Pop című új lemezének mértani közepén rózsaszín pentagram látható. De az is lehet provokáció, hogy a maga 63 évével itt van egy „nyughatatlan srác”, aki nem a visszapillantó tükrébe néz a Quadrophenia című film legendás Vespa robogóján ülve, azt bámulva, hogy mit hagyott maga mögött, hanem ad egy kövér gázt, ha már maga a pop is kövér.

A „modfather” új lemeze ahhoz képest, hogy afféle „covidos pótcselekvés” ­– hiszen most bizonyára a tavaly júliusban megjelent On Sunsettel turnézna –, remek gyűjtemény, a dalok olyanok, mintha önálló kislemezek lennének, de a műfai ugrások ellenére is erős bennük kohézió. Van itt napfényes soul, power-pop, Motown-nosztalgia, gospel, nettó rock tekerés. A lemez a hívogatóan dinamikus Cosmic Fringes-szel indul, ami egy meggyőző elektro-pop sláger, de még mielőtt azt mondanánk, hogy ez nem áll olyan jól Wellernek, megadjuk magunkat neki. A 63 éves Paul Weller ebben a dalban megmutatja, milyen lenne az, ha ő állna a Gorillaz mögött, és nem pedig Demon Albarn. A Shades Of Blue pedig egy laza, zongorára komponált Paul McCartney hatású popballada, amit a fater a lányával, Leah-val közösen írt és adott elő. A mod-rock zsánerű True-t hallgatva pedig kedvünk támadna ugyanolyan jó ritmusban barkót növeszteni, ahogy csak Weller tud.

Hősünk nemzeti popikon, aki hiába alkotott hibátlan életművet, hiába lett klasszikus a The Jam és a Style Council munkássága, a szólókarrier minőségi munkáiról nem is beszélve, megmaradt angol belügynek. Ő inkább olyan, mintha a british pop afféle guruja, vallási vezetője lenne. Felmérhetetlen a hatása a teljes brit-pop szcénára, de a Style Council nélkül más lenne a nyolcvanas évek jazzy-pop szcénája is, és mindaz, amit acid-jazznek nevezünk. De Weller elkötelezett munkásosztálybeli szövegeinek, bányász sztrájkokat támogató akcióinak köszönhetően markánsan brit jelenség maradt. Hiába lépett fel az 1985-ös Live Aiden, hiába gyártotta a szakmányban a brit listákon becsülettel helyállóm dalait, Európát nem érdekelte, hogy mit gondol a szakszervezeti mozgalmakról.

Paul Weller 16. szólóalbuma kimondottan sokszínű, változatos ajánlat, tele vibrálóan kreatív csúcspontokkal, mérnökien megtervezett slágerekkel, és nagyvonalúan laza egotripekkel. Sokszínű és előremutató életműve talán csak David Bowie-val mérhető össze, mindent elért Nagy-Britanniában, amit alkotó elérhet. Megkapta a Brit Awards életműdíját, az Ivor Novello életműdíjat, és még azt is megengedhette magának, hogy elutasítsa a Brit Birodalom Rendjének parancsnoki kinevezését. Még mindig meggyőzőm játékerőt mutat, szinte évente áll elő az albumlistákon remekül teljesítő, vitális slágereket felmutató albumokkal (Saturns Pattern 2015, A Kind Revolution 2017, True Meanings 2018, On Sunset 2020, Fat Pop (Volume 1), 2021).

A hatvanas évek végétől sokan próbálták megidézni az un. brit szellemet, a Mechanikus narancstól a Quadrophenián át egészen a manchesteri rave-szcénát bemutató filmekig. A brit szellemet azonban nem az olasz Vespa jeleni, még csak nem is a modok és az ős-skinheadek Harrington dzsekije (amit az amerikai James Dean és Elvis Presley tettek talán igazán népszerűvé), hanem azok az előadók, akik sajátosan brit intézmények maradtak.

Ilyen Paul Weller, a modfather is, aki ha akarja, elhiteti a britekkel, hogy az ólmosbot és a Vespa gázbovdenje is hangszer. De ő túllépett a munkásosztálybeli mod érzésen, és létrehozta képzeletbeli divat intézetét, a Style Councilt, ahol áramvonalas jazzy-popot árult, majd saját maga lett a termék. Weller nemcsak remek zenékkel, de laza bölcsességekkel is ellát mindenkit. Azt mondja a Still glides the stream című záródalban: „Légy óvatos azzal, amit figyelmen kívül hagysz.” Nem mondhatjuk, hogy nem szólt előre, még az is lehet, hogy a Fat Popra gondolt.

Paul Weller: Fat Pop (Volume 1.)

Universal, 39 perc, 12 szám