Azt mondja Georg Simmel A kacérság lélektana című kötetében, hogy kacér az, aki egyszerre engedékeny és elutasító, távolról mond igent és nemet. A Grammy-díjas St. Vincent hol igent mond a popnak, hol a Bowie-féle glam-rockkal kacérkodik, hol a Kate Bush affektáló art-rockjára bólint rá.

Daddy's Home című új lemezének borítóján úgy néz ki, mint egy kizsákmányolt nő, akit a szórakoztatóipar rontott meg, de vannak bűnei az apjának is. Az Annie Erin Clark néven született művésznő szép sorjában mindent elmesél.

Azt viszont nem lehet mondani, hogy nincs meghitt viszonyban azokkal a műfajokkal, amelyeket egy-egy pillanatra megidéz. Van itt art-rockkal házasított soul, a pulzáló futurista funk és vegytiszta glam-rock is. Mintha csak egy álomszerű musicalt hallanánk a lányról, aki szabadulóművész estet tart, melyben apjától, a művész szereptől, a szülői léttől, és szinte mindentől megszabadulna, de ezt úgy teszi, hogy közben álruhákba bújik, hátha észrevétlenül ki tud osonni a képzeletbeli művészbejárón a „normális életbe”.

A St. Vincent művésznév közismerten arra a kórházra utal, ahol a költő Dylan Thomas meghalt. Közismert az is, hogy mindez akkor jutott eszébe, amikor meghallotta Nick Cave There She Goes my Beautiful World című számát, amely kicsit elidőz ennél az életrajzi ténynél.

Az album hangvétele csapongó, eklektikus, olyan, mintha egy színház díszletraktárában lennénk, ahol egymás mellett állnak egy húszas évek kupléinak díszletei, mégis itt tart fitness edzést, Sydne Rome, csak azért, mert St. Vincentnek minden tetszik, ami az apja fiatal korában menő volt.

A lemez képzeletbeli ajtaját „szögletes” szintetizátor sounddal berúgó nyitó dal, a Pay Your Way In Pain refrénje Kate Bush-mintázat, míg a második dal, a Down And Out Downtown szitárt idéző hangzása olyan, mint a Morcheeba mediterrán triphopja... A szitár, mint afféle dekoráció több dalban is felbukkan, nem egy esetben talán kissé öncélúan is. St. Vincent víziója tehát afféle „szövegirodalom”. Mondhatnánk, hogy ez az egész csak imitációk sormintái, és hogy csak a valódi élet hiányzik belőlük, de ez sem igaz. A művésznő igencsak ihletetten, kissé túlhajtva, modorosan adja elő a felkavaró, sokszólamú dalait.

És persze, a Live In The Dream – amiben egy olyan fenséges gitárszólót hallunk, hogy a Thom Yorke is megirigyelhetné – simán lehetne a Twin Peaks egyik betétdala is. Ugyanakkor nem egy esetben azt érezzük, hogy öncélúak az elidegenítő effektek, így aztán elfáradunk, mire a nem is olyan hosszú, 43 perces, album végére érünk.

St. Vincentnek számtalan ún. perszónája volt már, ahogy David Bowie-nak is, ezúttal egy combfixes prostiként jelent meg előttünk, és többek között arról mesélt, hogy milyen érzés, amikor valakinek az apja több, mint tíz éves börtönbüntetése után szabadul. (Édesapját tőzsdei manipuláció miatt csukták le.) Meglepő, de az album címadó dalán kívül a téma nem igen kerül elő, legfeljebb ott lappang a mélyben. Mindezt elfedi többek között a retro soul-érzés (Freda Payne, Stylistics, Stevie Wonder), meghajlások Bowie, a Radiohead és Nina Simone előtt, de mondhatjuk akár azt is, hogy ezek a felvillanások inkább ironikus idézetek.

A Live in the Dream-ben hallható Pink Floyd-hommage az, Us and Them megidézése is inkább vagány játék (St. Vincent egyik kedvenc lemeze a Pink Floyd The Dark Side Of The Moonja), mintsem a rajongó lány tiszteletköre. Hiába, a pop az emlékezés egyik legkifinomultabb eszköze.

A Daddy's Home egyszerre harmonikus és atonális, nyugtalanító és merengő, amelyben még a tragédiák és a női szerepek sorolása is karikatúraszerű. Kétségtelen, hogy nívós munkáról van szó, amelyben egy ördögűző démonikus kreativitást és beteges energiákat azonosítana be, pedig csak arról van szó, hogy nemcsak dalokat lehet összerakni, hanem egy személyiséget is. Úgy tűnik, hogy a Daddy's Home annyira személyes és meghitt lemez, hogy az előadásához combfixre és selyemhálóingre van szükség.

St. Vincent

Daddy's Home

Universal

14 szám 43 perc