Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, kivéve, ha a Mississippiről van szó. Minden blueszenész tudja, hogy rituális fürdőket kell venni a Mississippiben ahhoz, hogy a szomorú balladák olyan legyenek, amilyent a blues tisztasági törvénye előír. A napokban jelent meg a The Black Keys tradicionális bluesokat tartalmazó, tizedik albuma, a Delta Kream, amelyet tíz óra alatt vettek fel a fiúk, a „Let's Rock” lemezbemutató turnéjuk végén, előzetes próbák nélkül.

És nem tíz szám van rajta, hanem tizenkettő. Bár a blues kiszámítható műfaj, de ennyire azért mégsem. Az egyébként idén húszéves zenekar albumán közreműködött R. L. Burnside zenekarának gitárosa, Kenny Brown, valamint Junior Kimbrough basszusgitárosa, Eric Deaton. A The Black Keys korábban már feldolgozta Burnside-tól a Busted című balladát, és Kimbroughtól a Do the Rompot, illetve megjelent Chulahoma: The Songs of Junior Kimbrough című, 2006-os keltezésű EP-jük is, így aztán nem értjük, miért kellett újabb áldozatot bemutatni a Mississippi-delta mocsarában.

 Persze, itt a magyarázat a zenekar gitárosától, Dan Auerbachtól:

Csak szórakozásból vettük fel ezeket a dalokat, soha nem is gondoltunk arra, hogy album lesz.

Ugyanis az történt, hogy a duó 2019 végén befejezte a „Lets Rock” turnéját, pont jókor, a Covid-járvány kezdete előtt. Az elmúlt évtizedben Auerbach sikeres producer lett, és éppen Robert Finley-vel dolgozott a stúdiójában, aki elhívta zenélni Kenny Brownt és Eric Deatont. A felvételek után spontán örömködés kezdődött, emlékezetből lezenélték kedvenc hill country blues dalaikat, amelyeket felvettek, de nem gondoltak arra, hogy kezdeni kéne valamit velük.

Persze, nem itthon nem életszerű, hogy valaki feltesz egy olyan tradicionális blueslemezt. Egy olyan, garázs mélyéről előkerült, özönvíz előtti hangszalag jut eszünkbe, ami még ragad az STP motorolajtól, és megtaláljuk rajta Sharon Tate hajszálait is. Ilyet az ember tiszteletből hallgat, illetve akkor, ha egy veterán autóstalálkozóra menet levezet néhány mérföldet egy Oldsmobile Cutlass-szal. Az album cover fotóján a Mississippi államban található benzinkutat látunk, előtte pedig egy Oldsmobile Cutlass parkol. Az üzlet és a kocsi sem létezik már, viszont a környékről származó blues igen. Egyébként nem ez az egyetlen, autót ábrázoló borítója a The Black Keysnek, a legsikeresebb albumukon, az El Caminon egy Chevrolet El Camino látható. Ebből is látszik, hogy a zenekart szinte minden vonzza, ami régi, vagy amiben jó hallgatni a bluest. A The Black Keys Let's Rock turnéján már arénákban játszott, és ahhoz, hogy ne felejtsék el, honnan jöttek, visszamentek a blues forrásvidékére, a koszos közép-nyugatra, ahol úgy nyikorog a blues, mint egy rozsdás benzinkút gázolajhirdetése.

A lemezen 12 ivarérett, földszagú blues hallható, ezer más helyen is visszaidézett archaikus motívum, köztük a Crawling Kingsnake, amelyet április 13-án jelentettek meg kislemezen, aznap, amikor a The Black Keys a Lonely Boys and Girls rajongói klubjukban bejelentette, hogy új lemezük lesz. Aki rajongva szerette az indie-popos El Caminót, vagy éppen a legutóbbi sorlemezüket, a harsány és elképesztően slágeres „Lets Rock”-ot, annak csalódás lehet a többek között John Lee Hooker és Junior Kimbrough szellemét megidéző nyers, kezeletlen Delta Kream. Még akkor is, ha ezek a robosztus, időtlen groove-okkal teli klasszikusok áramvonalasan szólnak. Nincsenek kiemelkedő tételek a lemezen, mindegyik dal egyformán húz, de talán R. L. Burnside Going Down South című számának és a John Lee Hooker-féle Crawling Kingsnake-nak van a legizgalmasabb a lüktetése. És hát, valljuk be: a blueselőadók mestereik előtti tiszteletköreiben semmi meglepő nincs, ezeknél a gesztusoknál az is meghökkentőbb lenne, ha egy bluesballada rövidebb lenne öt percnél.

The Black Key, Delta Kream, Warner, 12 szám, 44 perc