Közel kétéves csúszással, augusztus végén megjelent a OneRepublic új albuma, a Human, amely idáig hat kislemezslágert adott a világnak, és ezért nem lehetnek eléggé hálásak azok, akik szeretik a kétezres évek auto-tune pophimnuszait.

Ma, amikor minden egyben a saját ellentéte is, helye van az alternatív fiúzenekaroknak is, azoknak a csapatoknak, amelyek látszólag önálló alkotóműhelyek, de valójában a poptrendeket formáló iparági szakemberek vállalkozásai. Ezek a zenekarok csak annyiban különböznek a kilencvenes évek fiúcsapataitól, hogy az előadók maguk a „producermágusok”, és hangszereken is játszanak. És persze, valóban kell fül és tehetség ahhoz, hogy a pop mainstream jellegadó elemeit szakszerűen integráljuk a hagyományos dalstruktúrákra, még ha ez nem is sokban különbözik attól a gázszerelőtől, aki ügyesen tekeri a cső végére a kócot.

Az OneRepublic nem a semmiből jött, lassan építkezett, slágerről slágerre vált egyre komolyabb gazdasági tényezővé. Számos előnye van annak, ha egy zenekar folyamatosan jelen van, és sorra osztja meg a slágereit, így nem tűnik el a pop radarjáról, ugyanakkor nem sok meglepetés vár a rajongóikra, amikor végre megjelenik az akkor már gyűjteményesnek mondható sorlemez.

Az OneRepublic augusztus végén boltokba került új albumának a fele, összesen hat dal, a Rescue Me, a Wanted, a Didn't I, Better Days, a Run és a Someday megjelent már kislemezeken.

Így viszont biztosra mennek a vásárlók, és kapnak egy praktikusan összegyűjtött slágerparádét, amelyben a koherenciát alapvetően a naptár jelenti, jelen esetben az egységnyi időben, 2019-ben és 2020-ban készült dalok füzérét. Persze idővel bejáratódik a setlist, megszokja a hallgató a sorrendet, tényleg ez legyen a legkisebb gondunk a Humannel, amely tökéletesen veszi le a 2020-as évek trendjeit.

A zenekar agya, Ryan Tedder bizonyára rendszeres előadója lehet a Netflix-tinisorozatok dialógusíróinak a „Hogyan gondolkodjunk a TikTok/LMBTQ-korosztály fejével?” című továbbképzésein. A OneRepublic egyszerűen csak nagyon érzi a kortárs, rádióbarát arénahimnuszokat, magát a soundot, ami megadásra készteti azokat a rádiós szerkesztőket, akik szintén járnak a Netflix-féle tanfolyamokra.

A Human egyfelől visszatérés az első három lemezük – Dreaming Out Loud (2007), Waking Up (2009), Native (2013) – érzelmes, slágeres és hiperpasszív intellektusú popjához, de megidézi a 2016-os Oh My Myt is. Az album tipikus iparági szakmunkája volt, amivel a zenekar eljutott a teljes önfeladásig, kb. úgy, ahogy a Maroon 5.

A Human dalai fülbemászó, szellős, füttyös dalok gyűjteménye, amiket a végzős osztályok hallgatnak a szalagavatón, és az érettségi tablójukra Halott Pénz-idézetet írnak fel. Ettől függetlenül a dalszerző Ryan Tedder képességeit nem vontuk kétségbe, de hiába jönnek a nagy slágerek, a Run, a Someday, a Distance, mint valami sorozatlövés, egyszer csak azt érezzük, mintha unnánk ezt a lebegő, boldogsághormonokat aktiváló hangszínt, a biztonságot és megnyugvást jelentő középszert, azt a zenét, ami csak a padlóvázákra emlékeztető Bluetooth-hangszórókon szól jól az ELTE-koliban.

Az viszont elmondható, hogy ebben az arctalan infotech slágeripari termelésben elkészült néhány kriptovalutának sem utolsó sláger, olyan, mint a Someday. És ennek fényében az sem lényeges, hogy maguk a nagy slágerek nem különböznek egymástól. Azt hiszed, hogy a Somedayt hallgatod, amikor már fél perce a Didn't I szól. Ezek a szellős, füttyös, mégis szintetikus dalok jól működnek az OneRepublic sulielnököt és a bál szépét megválasztó köztársaságában, de kevésnek bizonyulnak a nagybetűs életben.

OneRepublic:  Human

Universal, 12 szám, 35 perc