Míg az ABBA az Eurovíziós Dalfesztivál zsűrijével vívta nagy csatáját a képzeletbeli Waterloo girlandos csatamezején, addig a Manic Street Preachers a pár hete megjelent, ABBA-hatású (!) új lemezén, a The Ultra Vivid Lamenten a 2020-as évek háborúiról énekel. 

Orwelli időket élünk,

Úgy érzem, lehetetlen pártot választani.

Amíg nem sikerül döntést hozni, addig is itt egy remek ajánlat: a Magyarországon többször megfordult walesi indie pop zenekar új albuma, ami az első helyen debütált a brit albumlistán. Utoljára ez a bravúr 1998-ban sikerül a Manics Street Preachersnek, az ellenállhatatlan This Is My Truth Tell Me Yoursszal.

James Dean Bradfield azt énekli a Still Snowing In Sapporo című dalban, hogy építettünk egy hegyet, amit soha nem tudtunk megmászni. Ez a hegy talán az a zenei eszmény, amit a zenekar a kilencvenes évek elején megálmodott. És igen, sikerült megmászniuk, fenn vannak a csúcson, mert a prédikátorok mindig tartották a színvonalat, soha nem készítettek gyenge lemezt.

Igaz, hogy az 1996-os, zseniális Everything Must Go óta kb. ugyanazt csinálják, de az valahogy mindig érdekes, mindig meg tudták mutatni ennek a képzeletbeli hegynek a csapásait, a csúcsait és persze a lejtőit is. A zenekar legnagyobb erénye – ne féljünk a nagy szavaktól – a dalművészete, az, ahogy megalkotják a fájdalmasan szép, elegáns és szenvedélyes slágereiket. Erre az éteri melankóliára korábban főleg az A-ha érzett rá, és egy-egy szerenádjában a Roxy Music, de ezúttal a legerősebb hatás az idén összeálló ABBA diszkós kifestője volt.

Bradfield most olyan zenét akart, ami olyan, mintha a Clash játszaná az ABBA-t. Sziporkázó intellektuális popslágereket hallunk, amik olyanok, mintha fahéjjal és cukorral megszórt rekviemek lennének. Ilyen például az Orwellian, a The Secret He Had Missed és a Still Snowing In Sappoo, de szinte az összes dal a slágerközeli tartományban van.

Közismert, hogy a dalszerzést nagyban befolyásolja, hogy milyen hangszerre komponálták. Most alapvetően zongorán születtek a vázlatok, mert a Covid bezártsága idején James Dean Bradfield megtanult zongorázni, és közben olyan ősélmények jutottak eszébe, mint az ABBA Waterlooja, vagy éppen az Echo And The Bunnyman néhány szellős popslágere. Különösen „ABBA-s” a The Secret He Had Missed, ami egy duett a politikai aktivistaként is ismert énekesnővel, Julia Cumminggal, míg a Blank Diary Entry című karcos és keserű dalban a Queens of the Stone Age-ből ismert Mark Lanegan volt a vendégművész.

A zenekar kifejtette, hogy nem foglalkoznak a világjárvány okozta közegészségügyi válsággal, de ehhez képest a Covid ott van szinte minden varázsosan melankolikus dalukban, csak éppen

De az album hangulatára az is rányomta a bélyegét, hogy nemrég hunytak el a basszusgitáros, Nicky Wire szülei. James Dean Bradfield szerint az élet nagy része a középmezőnyben zajlik, legyen szó kultúráról, közéletről vagy a privát szféráról, és hogy bármennyire extrém akarsz lenni fiatalon, egy bizonyos ponton rájössz, hogy az igazi csatákat középen vívják. Tehát a csatát – legyen az Waterloo mezején vagy egy táncdalfesztiválon – mindig az nyeri, akiben van kompromisszumkészség. És az egykori glam punkok ezt a kompromisszumot már a 25 éve megjelent Everyting Must Góval meghozták. Soha ennél rosszabb megállapodást!

A The Ultra Vivid Lament afféle felnőtt popalbum, amely bár megtartotta a Manic Street Preachers jellegzetességeit, mégis új ajtókat nyitott meg. A borítót figyelve az ajtó közvetlen a tengerre, azaz a végtelenre nyílik, ahonnan talán látható az a bizonyos képzeletbeli hegy is, amit a zenekar a hangjegyekből és különös manifesztumokból megalkotott.

Manic Street Preachers: The Ultra Vivid Lament

Sony Music, 11 szám, 44 perc