Nyakunkon a karácsony, ilyenkor felpörög a szeretetipar, újra megjelennek a klasszikus karácsonyi albumok, sőt készülnek újak is. Itt van például a Norah Jones I Dream of Christmas című, 13 fahéjillatú dalt tartalmazó lemeze.

A legtöbb karácsonyfa minden szögből jól mutat, kivéve azokat a felületeket, ahol lelapultak a fenyőágak. Így vagyunk a karácsonyi albumokkal is. Vannak csillogóbb részeik, és vannak laposabbak is. A kilenc Grammy-díjjal jutalmazott Norah Jones füstös, álomszerű jazzy-pop albumát bárhonnan is nézzük, rendben van. Főleg azért, mert hiányzik belőle az a teátrális ünnepélyesség, amely miatt a legtöbb karácsonyi album zárlatossá teheti az égősort is.

Itt viszont minden intim, finom, elegáns és – ne ijedjünk meg a szótól – ihletett, így aztán nincs kétségünk afelől, hogy a művésznőnek valódi a karácsonyfétise, és úgy érezte, hogy most jött el a pillanat, hogy ezt dalban, dalokban mondja el. 

Jones a világjárványig nem gondolt arra, hogy karácsonyi albumot készítsen, de egyszer csak a pandémia kellős közepén azon kapta magát, hogy James Brown és Elvis Presley ünnepi albumaival vigasztalódik. Minden karácsonyfán van csúcsdísz, és majdnem minden ünnepi albumon vannak csúcspillanatok is. Az I Dream of Christmas csúcsdísze Jones saját dala, a Christmas Calling, melyben arról énekel:

Hallani akarom, ahogy szól a zene,

Táncolni és nevetni és ringatózni akarok,

Boldog ünnepeket akarok karácsonyra.

Ezzel a programmal nehéz lenne vitatkozni, ahogy azzal sem tudnánk, hogy minden dalban van annyi játékosság, apró kreatív figyelmesség, hogy lazán végighallgatjuk a közel háromnegyed órát. Persze könnyen lehet, hogy lemez ötlete nem is a covidos időkből ered, hanem visszanyúlik a 2009-es The Fall című album December című daláig, amelyben Norah Jones azt énekli, hogy

December, gyere hozzám!

Remélem, nem csak álmokban láthatlak.

Az album egy afféle expedíció az R&B és a blues világába is, miközben a gyülekező hely a tradicionális jazz, illetve a sztenderdek Jones-féle elegáns, önazonos felülírásai. Nem is értjük, hogy Norah Jones miért nem jelentkezett korábban karácsonyi lemezzel, hiszen olyan jól áll neki ez az ünnepi érzés, hogy azok is csigaformában tekerik le a narancshéjat, akik egyébként megőrülnek a „bekuckózni” kifejezéstől.

A lemezen annyi a groteszk, finom beszúrás, a melankóliába hajló zongorafutam, annyira kívül áll mindenen, ami 2021-ben a popban történik, hogy azt kell mondjuk: ha mástól nem is, ettől a lemeztől van esélyünk arra, hogy jó karácsonyunk legyen.

Az I Dream Of Christmas producere Leon Michels volt, aki mindent tud a vintage rockról, a bluesról, a közvetlen megszólalásról, aki sokat dolgozott és zenélt együtt a Black Keysszel, és az The Arcs együttes társalapítója.

És ahogy kell, kiváló zenészgárdát – Brian Blade dobost, Tony Scherr és Nick Movshon basszusgitárosokat, Russ Pahl steel gitárost, Marika Hughes csellistát, Dave Guy trombitást, Raymond Mason harsonást – hívott el az örömzenélésre.

Az albumra művésznő öt saját dalt írt (Christmas Calling, Christmas Glow, Christmastime, It's Only Christmas Once A Year, A Holiday With You), de a többi is az övé lett, hiszen úgy alkotta újra például a The Christmas Don't Be Late című, 1958-as Alvin és a Mókusok-klasszikust, hogy a dalnak megmaradt az infantilis karaktere, mégis elegáns, posztmodern felülírás lett belőle.

Csak akkor lett volna izgalmasabb, ha – mondjuk – a Laibach készített volna belőle egy indusztriális, lánctalpas technót. A lemez az ünnepi hangulatú szövegek ellenére is elsősorban egy Norah Jones-lemez, a borítón leginkább a művésznő piros ruhája utal a karácsonyra, és egy csillag, amelye az ég felé emel az Empire State Buliding árnyékában. I Dream of Christmasben az a jó, hogy nemcsak akkor hallgathatjuk meg, amikor a karácsonyi menüt készítjük, hanem egy búbánatos novemberi napon is, amikor már délután négykor sötét van.

Norah Jones: I Dream of Christmas

Universal, 13 szám, 43 perc