A Sting-féle zenés földrajzot jól ismertük, New Yorktól az esőerdőkön át a sivatagokig, de a vízrajzzal idáig adósunk volt. A The Bridge című új Sting-album minden dalában folyik a víz, a számok pedig afféle „hidak az emberek között”. De vajon ezen kívül van-e még „üzenet a palackban”, amit a zene hullámai sodornak a hallgatóhoz?

A legfontosabb állítás a The Bridge albummal kapcsolatban, hogy ez egy klasszikus sorlemez, nem afféle melléktermék, mint amilyen a 2019-es My Songs című, Sting saját dalainak átiratait tartalmazó albuma volt, vagy az idén tavasszal napvilágot látott Duetts című duetteket tartalmazó gyűjteménye.

Ezek a munkák nem feltétlenül az öntörvényű kreativitásról szóltak, de az idén hetvenéves művész most mindenkit kárpótolt a The Bridge című saját dalokat tartalmazó, klasszikus sorlemezével, amely ráadásul tele van slágerekkel, olyan dalokkal, amelyek megidézik a The Police-t és Sting szólópályafutásának korai szakaszát is. A funky-rockos nyitó dal, a Rushing Water főleg a Synchronicity-vel köthető össze, míg más felvételek a The Dream of the Blue Turtles finom, prémium popjával. 

A lemez a Covid idején fogant, így kiolvashatóak belőle a karantén okozta frusztrációk, a közélet kis – és nagy abszurdjai, a mindent gyógyító szerelmek, a mindent tönkretevő szakítások, Stingnek tehát volt miről mesélnie. Persze a híd nemcsak a múlt, azaz a nyolcvanas évek és a jelen között feszül, hanem a zenés univerzumok között is, hiszen olyan alkotók dolgoztak össze, mint Maya Jane Coles angol-japán techno dj, valamint Branford Marsalis szaxofonos, aki már Sting első szólóalbumán is fújt néhány emlékezeteset.

A Covid miatt a legtöbb zenész házi feladatban, otthon oldotta meg a közreműködést, nem voltak közös sessionök a stúdióban, ennek ellenére az album megadja azt az illúziót, mintha egy nagy kollektív örömzenélést hallanánk.

Sing a lemez keverését a négyszeres Grammy-díjas Robert Ortonra bízta, aki dolgozott Lady Gagával és Lana Del Rey-jel is. A The Bridge – ahogy a legtöbb Sting-album – eklektikus munka, és ezúttal sem zavaróak a szélsőértékei, a folk, a jazzy-pop, a reggae szépen megférnek egymás mellett. Ugyanakkor mintha a korábbi albumokhoz képest nagyobb lenne a The Bridge slágerhányadosa, így aztán simán indulhat az év legnagyobb kereskedelmi sikereket hozó albumai megmérettetésen is, ahol olyan versenytársakkal kell megküzdenie, mint Adele, a Coldplay, Ed Sheeran és az ABBA.

És Sting nehezített pályán játszik, mert nem hívott meg vendég rappereket, és az Instán milliárdos követővel rendelkező énekesnőket, miközben persze legszívesebben mindenkit elhívott volna, akik díjat kaptak a legutóbbi EMA-gálán. De kibírta, és maradt a fényűzően virtuóz megszólalás, a slágerérzékenység, és megszületett egy majdnem hibátlan Sting-album, ami méltó a kollekciójához, többek között a lemezen többször is megidézett The Soul Cages-hez.

A The Bridge egyik magaslati pontja a „füttyös”, időtlen, Broadway-szerű If It's Love, amit Sting olyan elegánsan hangszerelt meg, hogy könnyen lehet, hogy Paul McCarney már fel is hívta telefonon, hogy megdicsérje. És elképesztő íveket fut be az óvatosan induló, biblikus síkokra érkező The Book Of Numbers is. És itt jegyezzük meg, hogy Sting karakteres, „fűszeres” hangja semmit nem kopott, az albumon a szokásosnál is erősebb a jelenléte, részint azért is, mert Robert Ortonra előrébb tolta az éneksávokat.

Az atmoszférikus szintetizátorvarázslat, és vokálmunka és a hipnotikus gitártéma teszi ellenállhatatlanná az album egyik kulcsdalát, a Fields of Goldot idéző For Her Love-ot. Sting egyébként 2022-ben két koncertet ad Magyarországon: március 16-án, a Papp László Sportarénában, március 17-én pedig a debreceni Főnix Csarnokban lép fel. Szóval, híd lehet egy jól megírt lemez, és a legfontosabb az, hogy legyen valaki, aki végig is megy ezen a bizonyos hídon, azaz meghallgatja a dalokat, a féltékenységről, a megbocsátásról, a biblikus látomásokról, a járványokról, és persze a szerelem hatalmáról.

Sting: The Bridge

Universal, 10 szám, 36 perc