Ma lenne hatvanéves Petrus Thomas Ratajczyk, ismertebb nevén Peter Steele, aki a kilencvenes évek meghatározó alakja volt a metálszcénában. Kétméteres magasságával és tökéletesre formált testével igazi szexszimbólum volt, akiért milliók rajongtak, de nemcsak kinézete, hanem mennydörgő énekhangja, elképesztően (már-már túlságosan) őszinte és sötét dalszövegei, valamint utolsó bandája, a Type O Negative zenéje miatt.

A pincém teljesen fehérre volt festve, úgyhogy amikor vagdostam magam, akkor a véremmel felírtam a falra azt, ami kikívánkozott belőlem. Aztán felkapcsoltam a vörös fényt, a normált pedig le, a piros vér feketévé változott

– mesélte élete egyik utolsó interjújában Peter Steele, hogy nézett ki nála a zeneírás. A kívülállóság érzése, a frusztráció, az ön- és emberutálat gyermekkorából származott, de fő témái, azaz a magány, a szex és a halál későbbi traumák miatt adtak neki ihletet, egyúttal taszították borzalmas mélységbe.

Szláv és skandináv ősök gyermekeként látta meg a napvilágot New Yorkban pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1962. január 4-én. Öt nővére volt, úgyhogy elmondása szerint úgy nőtt fel, mintha hat anyja lett volna, ezzel magyarázta azt is, miért utálta a férfiakat, no meg miért imádta a nőket. Ő akart lenni az egyetlen férfi a világon.

Ha nem is lett az egyetlen, de így is jócskán kimagasodott közülük 203 centiméteres magasságával, ebből fakadt számára a kívülállóság érzése. Gyerekkori barátja és későbbi zenésztársa, a billentyűs Josh Silver arról beszélt a Louder Than Hell című könyvben, hogy Steele szörnyen magányos volt fiatalon, önbizalomhiánya és negatív énképe miatt soha nem volt barátnője, ez pedig egyre frusztráltabbá tette.

A magány orvoslására ő is a zenéhez fordult, Silverrel és néhány haverral csináltak egy bandát, az Agressiont. Mivel az ősi sztereotípia szerint a nők a gitárosokra buknak, Steele is azzal próbálkozott, ám megtudta, hogy Silverék ki akarják rúgni, hogy a helyére egy basszusgitárost vegyenek be. Le akarta cserélni balkezes ritmusgitárját egy balos basszerra, de a bolt tulajdonosa azt mondta, hogy az drágább, csak egy jobbost tud neki adni annyiért. Steele-nek nem volt más választása, áthangolta az agyát, hogy megtanuljon jobbkezesen játszani, saját bevallása szerint minden mást ugyanúgy bal kézzel csinált.

17 éves volt, amikor negyedmagával megalapította a Fallout nevű formációt, ami egyrészt hobbiként, másrészt féktelen dühének, depressziójának és bipoláris zavarának feldolgozására szolgált.

A Fallout aztán 1983-ban feloszlott, útjai pedig Silverrel – ideiglenesen – különváltak. Ezután jött a Carnivore, amellyel némi ismertségre tett szert a New York-i hardcore szcénában. Ebben a korszakban igyekezett kimaxolni a lázadást, szövegeivel mindenkit támadott, persze tudatosan. Ars poeticája ugyanis meglehetősen egyszerű volt:

Ha nem sérted meg az embereket, az nem rockzene. Fel kell húznod a szüleidet, az egyházat, az összes politikai oldalt.

A posztapokaliptikus világképbe kevert nyers társadalomkritika sokaknál kiverte a biztosítékot, ami talán nem véletlen olyan dalcímekkel, mint a Jesus Hitler vagy a God is Dead.

A zenekar két album után több évtizedes pihenőre ment, Steele pedig ismét felkereste Silvert, hogy vele, valamint még két gyerekkori haverral, a gitáros Kenny Hickey-vel és a dobos Sal Abruscatóval megalapítsák 1989-ben a Type O Negative bandát.

Ezalatt New York City Parkgondozási Hivatalának dolgozott, főként kukásautót vezetett. Ekkor írta meg nemcsak saját maga vagy a Type O Negative, hanem a Roadrunner kiadó, valamint az egész gótmetál stílus egyik legmeghatározóbb dalát, a Black No. 1-t.

Három órán keresztül álltam a dugóban, hogy letegyek negyven köbméternyi emberi hulladékot a telepen, szóval annyira unatkoztam, hogy fejben megírtam a számot.

Nem sokkal később szerződtette őket a Roadrunner, 1991-ben pedig kiadták első lemezüket, a Slow, Deep and Hardot. Szövegvilága nem lett vidámabb a carnivore-os témákhoz képest, a számok koherensen azt a fantáziálást adják ki, hogy a főhős rajtakapta a barátnőjét valakivel, ezért eltervezi a nő, valamint saját maga megölését. 2000-ben azt is megosztotta Howard Sternnel, valamint hallgatóival, hogy többször is fantáziált erről a cselekedetről, és hogy Kurt Cobainre felnéz azért, mert elég tökös volt ahhoz, hogy végezzen magával.

Mint kiderült, az ominózus megcsalás valóban megtörtént a nyolcvanas évek végén, 1989-ben pedig tényleg megkísérelte kioltani a saját életét.

A dühöngést és bosszúvágyat aztán más, de ugyanabból a traumából eredő érzések váltották fel a következő, Bloody Kisses címet viselő, 1993-as albumon. Ez pedig telitalálat lett, hiszen Steele őszintesége semmit sem változott, úgy tudta átadni a fájdalmát, hogy azzal bárki képes volt azonosulni. Egy kis fekete humorral és szexualitással még megfűszerezte, és már meg is volt a kasszasiker. Az albumot úgy vitték, mint a cukrot, a Type O Negative pedig innentől már nem menekülőút volt Steele számára, hanem a világhírnév. Sokan rasszizmussal és antiszemitizmussal vádolták őket, amire némi okot adhatott az előző lemezről a Der Untermensch című szám, de ezt ők maguk azzal cáfoltak, hogy nem lehetnek azok, mivel Silver zsidó származású. Steele is elmondta, hogy nem faji alapon írta meg azt a dalt, csupán nem kedveli azokat az embereket, akik karba tett kézzel várják a segélyt ahelyett, hogy – akárcsak ő – elmennének dolgozni.

A Type O Negative berobbant. Az érzelmesebb, misztikusabb, fájdalmasabb atmoszférához tökéletesen passzolt a több mint két méter magas, szálkásra gyúrt, fenékig érő sötét hajú frontember Steele személyében. Zengő basszus énekhangja, valamint a pokol legmélyebb bugyráig lehangolt, széttorzított basszusgitárja (amire nem hétköznapi hevedert, hanem vasláncot tett) olyan hatást tudott kelteni, mintha megrepedt volna az égbolt. 

A Black No. 1 mellett a Christian Woman című dal is hatalmas sláger lett, a zenecsatornák és rádiók megállás nélkül játszották, persze némi cenzúrával és rövidítéssel. Nemcsak magukat, hanem a Roadrunner kiadót is feltették a térképre, miután 1995-ben ez lett a cég által kiadott első lemez, amely arany (később pedig platina) minősítést kapott.

Steele így emlékezett vissza erre az időszakra 2010-ben:

Még akkor sem hittem el, hogy befutott a banda, amikor a Bloody Kisses aranylemez lett. Nem is vettem komolyan magunkat. Lecsesztem a közönséget, hogy mégis mit keresnek a koncertünkön. Felhívtam néhány embert a színpadra, visszaadtam nekik a pénzüket, aztán kidobtam őket. Előtte a szüleiket is felhívtam telefonon, hogy beáruljam nekik a gyereküket.

Két évig járták a világot, Európában is nagy népszerűségnek örvendtek, több tízezer fős koncerteket adtak. Turnéztak a Nine Inch Nailsszel, a Panterával, Ozzy Osbourne-nel, de headlinerként is megállták a helyüket. Mivel a zenei karrierje beindult, ott kellett hagynia a parkgondozást, pedig imádta. Akárcsak a közönség őt:

A telt házas koncertekhez persze hatalmas tivornyázások társultak, nem kevés alkohol és groupie társaságában, ő pedig mindkettőt élvezte, nagykanállal habzsolta az életet. Ráadásul Steele – annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mint egy rettenthetetlen és halhatatlan, szteroidon élő Drakula gróf – rettenetes színpadi lámpalázzal küzdött, amelyet száraz vörösbor segítségével próbált átvészelni.

A fogyasztása egyenesen arányos volt a közönség méretével, minél többen jelentek meg egy show-n, annál többet ivott. Saját bevallása szerint a rekordja 12 üveg bor egy koncerten: négy előtte, négy közben, négy utána. A félelem nem volt elég, úgyhogy még pluszban stresszelte magát egy kicsit:

Ha 130 000 ember előtt játszottunk, arra úgy gondoltam, hogy az 260 000 szem. És abból az összes rám fog figyelni.

Mindez ráadásul komoly mentális teher volt a zenekar tagjainak, hiszen ők egykor azért vágtak ebbe bele, hogy kiadják magukból azt, ami bennük van, el sem tudták képzelni, hogy egy bizonyos szubkultúra globálisan ismert zászlóshajójává váljanak. Abruscato nem is bírta a nyomást, inkább kilépett, őt Johnny Kelly váltotta, de Steele-t is komolyan befolyásolta a népszerűség. Kettősségben élte meg, hiszen egyfelől szerette a rajongást, az elfogadást, mások szeretetét és a pozitív visszajelzést, másfelől introvertált személyisége miatt sokszor inkább teher volt számára. 

1995-ben a Playgirl magazin címlapfotózása még egyet dobott a Steele- és a TON-őrületen, a frontember megtestesítette azt, akiről/amiről a gót lányok fantáziáltak, valódi szexszimbólum lett.

Egy évvel később kiadták az October Rustot, ami platináig nem, de aranyig eljutott, és ugyanazt a vonalat vitte tovább, mint elődje, azaz szexualitás, fekete humor és egy kis halloweeni kísértetház. Kenny Hickey annyit árult el erről a korongról, hogy látták, mit váltott ki a nőkből a Bloody Kisses, az October Rusttal pedig az volt a cél, hogy még többet tudjanak meghódítani.

A következő, 1999-es World Coming Down viszont meghozta az igazi sötétséget. Steele a kilencvenes évek vége felé meredek lejtőre került, az új lemez pedig teljes betekintést adott abba a személyes pokolba, ahol akkoriban élt. Édesapja 1995-ben elhunyt, ő viszont saját elmondása szerint csak két évvel később fogta fel az egészet, mert addig turnézott, nem érte el a hatása.

A tagok mindegyike elvesztett több fontos embert a környezetéből, hirtelen mindenki rádöbbent, hogy a halál az addigiaknál közelebb került hozzájuk. Steele ugyanabban a házban élt egyedül, ahol gyermekkorát töltötte a családdal. A magány kezdte felőrölni, teljesen befordult, önsajnálata és a gyász pedig olyan dalokat szült, mint az Everything Dies és az Everyone I Love Is Dead. Előbbinek a klipjét abban a kikötőben forgatták, ahol édesapja dolgozott, hogy ezzel is kicsit sanyargassa magát. Négy évvel a World Coming Down megjelenése után úgy nyilatkozott a lemezről, hogy képtelen meghallgatni. Egyrészt azért, mert szégyellte magát, hogy csak ennyire volt képes, másrészt nem akart megint annyira mélyre süllyedni, mint azokban az időkben.

Az ezredforduló környékén egyre nagyobb lendülettel száguldott ezen a lefelé vezető spirálon. 

2003-ban megjelent a beszédes című, Life Is Killing Me lemez. Steele-nek végig kellett néznie, ahogy édesanyja súlyos diabétesz miatt szenved, és egy 2003-as interjúban arról is vallott, hogy kezdi megszokni, hogy félévente valaki felhívja egy halálhírrel. A hasonlóan sötét melódiák mellett viszont kicsit visszanyúlt a gyökerekhez, még viszonylag vidám nóták is kerültek a felvételre, legalábbis ő annak tartott néhányat.

Addikciója és súlyosbodó mentális problémái miatt családja bentlakásos rehabilitációs intézetbe küldte, miután olyan mértékű pszichózis és paranoia lépett fel nála a droghasználat következményeként, hogy attól féltek, kárt tesz magában vagy másban.

2004-ben le kellett mondaniuk egy őszi turnét belső konfliktusok miatt, 2005-ben pedig Steele-nek hetekre nyoma veszett, mígnem a banda hivatalos honlapján meg nem jelent egy fénykép egy sírkőről, amelyen ez állt:

Peter Steele 1962–2005, Végre szabadon.

A halálhírre minden rajongó felkapta a fejét, de hamar kiderült, hogy prank volt, ráadásul a dátum és a szöveg annak szólt, hogy az együttes és a Roadrunner szerződése végre lejárt. 2007-ben már az új kiadó, az SPV égisze alatt jelent meg a Dead Again, amelyen az elmúlt évtized sötétségéhez képest pislákolt valamiféle fényforrás, amit Steele a jobb hangulatban telt lemezkészítésnek tulajdonított. 

Visszaesett, ezért ismét rehabon kellett részt vennie. Az egykoron a középkori művészek istenábrázolásait megszégyenítően kinéző frontemberből egy teljesen összeesett, látványosan megöregedett, az élet által teljesen magára hagyott test lett.

Az élet kegyetlen iróniája, hogy amikor 2010. április 14-én meghalt, már több mint fél éve tiszta volt. Az utolsó interjújában már inkább emlékeztetett régi önmagára, és azt is elmondta, hogy amióta nem fogyaszt semmit, megint elkezdett érezni. Más kérdés, hogy ezek az érzések sem azok, amikre az emberek annyira vágynak, volt egy ilyen megjegyzése is:

Ha lehetne egy kívánságom, az az lenne, hogy legyen egy cipzár a testemen, amit bármikor lehúzhatok, és kiléphetek belőle.

Kilépett, de nem önszántából. Több eltérő szakvélemény is született halálának körülményeiről, vérmérgezésről, szívelégtelenségről és ütőértágulatról is lehetett olvasni. A szíve és több szerve is ráment a mértéktelen kokain- és alkoholfogyasztásra, ráadásul szabálytalan szívverés miatt gyógyszert is kellett szednie. Sőt a családi kórtörténet arról tanúskodik, hogy Steele öt férfirokona is ötvenéves kora előtt halt meg valamilyen keringési betegség következtében.

Neki 48 év jutott, bár az alatt legalább kétszer annyit élt meg. Vele együtt pedig a Type O Negative is meghalt.